Igen, igen, legyünk már végre lojálisak és valljuk be, hogy szegény nőnk
őnagyságának se olyan zavartalan, fenékig tejfel az élete, amilyennek
mi, férjek, feltüntetni szeretjük. Igaz, hogy az élet legsulyosabb
gondjai: az anyagi gondok nem őszitik meg őt időnek előtte, mint
bennünket, s a mord férfiak elől, akik az előszobában a kifizetetlen
számlákat lobogtatják, nyugodtan visszavonulhat a hálószoba vagy az
ebédlő magányába, mig mi verejtékes homlokkal emlegetjük azt a bizonyos
elsejét vagy tizenötödikét, amikor minden hitelezőnkkel
visszavonhatatlanul leszámolunk. Abban a kellemes viaskodásban, melyet a
mai, sőt a tegnapelőtti kenyér megszerzéséért folytatunk (mert az
adósságokat a tegnapelőtti kenyér okozta) neki, a kiváltságos lénynek,
nincs része. Ő csak a véres viaskodás végeredményét veszi át tőlünk:
vagyis a finom készpénzt, melynek csak a sürgős elköltése tartozik a
resszortjába. A látszat szerint tehát irigylendő a helyzete, mert hiszen
ugy rendezheti be az életét, a hogyan önmagának tetszik: a háztartási
aprólékosságok elintézése után teljesen annak a nagy és nemes
hivatásának szentelheti minden idejét, hogy a barátait (esetleg néha az
urát is) mindennap ujólag meghóditsa. A külszin azt mutatja, hogy az
asszony, akinek lelkiismeretes férje van, az életnek csupán a derüs
oldalait élvezi. Igy tartja a felületes férfiak közhite, – de én,
tisztelt atyámfiai, azt mondom nektek, hogy a külszin, mint annyi
sokszor, ebben az esetben is nyomorultul hazudik.
Nincs szándékomban, hogy az ugynevezett cselédkérdés millió
kellemetlenségét most részletesen felsoroljam, de röviden meg kell
állapitanom, hogy a mai házasélet tiszta harmoniáját leginkább azok a
válságok zavarják meg, amelyeknek a konyha vagy a reggeli pongyolájában
levő lakás a szinhelye, s a bekötöttfejü Mari, Terka, Anna vagy Lidia a
hősnői. Amikor imádott nőnk délben egy vértanu ábrázatával telepedik le
a teritett asztal mellé, amikor egyenesen személyes megbántásnak
minősiti, ha a marhahus keménységi fokozatát természetrajzi alapon
megállapitjuk, amikor gyöngéd hitvesi csókunkat „már megint ilyen
ostobaságokon jár az eszed“ kiáltással viszonozza: bizonyosra vehetjük,
hogy távollétünk órái alatt sulyos és megrázó viharok dühöngtek a nyájas
fészekben, melyet a sors, csekély két vagy három ezer korona lefizetése
ellenében a rendelkezésünkre bocsátott. Vajjon e viharok abból
keletkeztek-e, hogy Mari egyéni alapokon számolt-e be neuraszténikus
angyalunknak a konyhapénzzel, avagy abból, hogy Lidia a kefélést azzal a
könnyed nonchalençe-szal végezte, melyet a mindeneslányokban távolról se
becsülünk annyira, mint az Ohnet-regények hőseiben, ez egészen mellékes;
bennünket csak az a szomoru és lesujtó tény érdekel, hogy szivünk
bálványa a Mari vagy a Lidia büneiért bennünket minősit becstelen
gazembereknek. Még pedig nem azért, hogy a lusta Lidia helyett nem mi
járjuk el a parketten a koradélelőtti szupé-csárdást, hanem azért, mert
közömbösen és szelid arccal hallgatjuk végig a Lidia gonoszságainak
történetét. Ha csak annyi becsületérzés lenne bennünk, mint amennyi egy
kicsike ezüstgyüszübe elfér, megbotránkozva, égnek álló hajjal rohannánk
ki Lidiához a konyhába, hogy örökre emlékezetessé tegyük előtte azt a
napot, amelyen drága nőnk idegrendszerét felborzolta.
Ime, most eljutottam a cselédkérdésnek ahhoz a részéhez, mely immár
csakugyan problémává csucsosodik ki; ahhoz a kérdéshez: vajjon a
természet büszke ura, a férfi, helyesen cselekszik-e, ha a cselédügyek
elintézésében aktiv részt vállal, s ha bátran kiperdül a sikra, amikor a
szegény nagysága asszonyi tekintélyét komoly veszedelem fenyegeti. Azok,
akik a sulyos problémát csak felületes szemmel nézik, bizonyára azon a
véleményen vannak, hogy nem cselekszik helyesen; hiszen a feleségnek
amugy sincs egyéb dolga az élet küzdelmeiben, mint hogy az efféle
ügyeket a saját hatáskörében elintézze. De ezek a kényelmes és rossz
férjek elfelejtik, hogy az elintézés nem mindig a feleség jó
szándékaitól függ, mert mit ér a legjobb szándék, ha Mari, Terka, Anna,
Zsófi vagy Lidia a vita hevében némi célzatossággal emlékeznek meg
életüknek arról a nevezetes epizódjáról, amikor előbbi asszonyuknak a
kávédarálót a fejéhez vágták. A tárgyalásnak ebben a stádiumában a
szegény nagysága csakugyan nem tehet mást, mint hogy sietve visszavonul
a belső termekbe, mert a harcias amazontól kitelik, hogy hőstettét
ezuttal is megismétli. Az asszony ugyanis nem imponál a bátor Marinak
vagy Lidiának, mert az asszony már a legelső vita alkalmával elmondja
mindazt, amiből bölcs beosztással, egy egész éven át megélhetne. A
szende nő – hibáztassátok a végzetet, mely ilyennek alkotta! – mindjárt
tulságosan hasznát veszi a nyelvének s igy már eleve lemond arról a
hatásról, melyet a pirongatások taktikus beosztása által elérhetne. A
feleségnek tehát egy egész prédikációja nem ér annyit, mint a férj
egyetlen, majdnem légies megjegyzése. A történelem muzsája följegyezte,
hogy a temperamentumos Lidia, akinek egyéniségéről hatástalanul
pattogott le az asszonyi szidalmazások egész özöne, jámborul és
szerényen burkolózott be a félénk hallgatás köpenyébe, mikor a ház ura
foghegyről csak ennyit mondott neki:
– Azt ajánlom, hogy becsülje meg magát, mert különben, bizony isten, baj
lesz…
Miért ne lépne ki tehát a jó férj a porondra, ha a hatás ilyen
eszközeivel rendelkezik? Egyszerüen kötelessége, hogy a megpróbáltatás
perceiben odaszegődjék az asszonya mellé, ami természetesen nem jelenti
azt, hogy a férfiui tekintélyét a fölösleges szófecsérléssel
tönkretegye.
A döntvény tehát ez: igenis, vannak esetek, mikor a teremtés koronája is
köteles kirándulni a konyhába.