Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik
sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen
könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy
mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:
– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén
kutya!
Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a
dolognak: a két haragos fél ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és
egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb
a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü
kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép
oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla,
hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy
az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem
alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is,
a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig
lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy
szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan
haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple
alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a
világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.
– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon
lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá
talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan
elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni
akarja.
Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül
meg vagyok győződve róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az
ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis
azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint
az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata
tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel
terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle
haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a
legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez
(persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből
némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a
szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig
elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:
– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden
házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is
azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még
a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett
házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja
magában háromszor egymásután a Miatyánkot…
Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint
Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar
megértettem az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb
összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy
legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe…
Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze
is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét
elkerülheti…
Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de
mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő
összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént
ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a
sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát
vendégszeretőleg megosztotta velem.
– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap
reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a
haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta
hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg,
háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő
hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb
megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…
Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze
ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a
többi millió házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság
történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se
ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa
előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne
igaza…