Civakodó házastársak

Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik

sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen

könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy

mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:

– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén

kutya!

Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a

dolognak: a két haragos fél ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és

egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb

a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü

kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép

oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla,

hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy

az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem

alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is,

a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig

lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy

szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan

haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple

alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a

világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.

– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon

lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá

talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan

elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni

akarja.

Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül

meg vagyok győződve róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az

ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis

azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint

az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata

tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel

terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle

haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a

legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez

(persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből

némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a

szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig

elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:

– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden

házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is

azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még

a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett

házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja

magában háromszor egymásután a Miatyánkot…

Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint

Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar

megértettem az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb

összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy

legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe…

Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze

is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét

elkerülheti…

Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de

mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő

összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént

ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a

sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát

vendégszeretőleg megosztotta velem.

– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap

reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a

haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta

hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg,

háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő

hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb

megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…

Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze

ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a

többi millió házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság

történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se

ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa

előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne

igaza…

Mindennapi problémák · 第 36 / 80 题