Minthogy sokkal becsületesebb vagyok, semhogy titokban az elégedetlen
férjekkel összejátszszam, ezennel ridegen leleplezem azt az urat, aki
ma, nagy diszkréció kikötése mellett, arra kér, hogy mossam meg ebben a
rovatban a felesége fejét, mert őnagysága meg nem érdemelt jóakarattal
viseltetik az én öreges fecsegéseim iránt, s igy bizonyára sokkal jobban
imponál neki az, amit én leirok, mint az, amit az ura a polemizálás
hevében mondani szokott. A ravasz ember arra biztat, hogy a világért se
szolgáltassam őt ki a feleségének, vagyis: ne áruljam el, hogy az ő
levelére válaszolok, hanem csak ugy, általánosságban beszéljek arról a
problémáról, amit ő négyszemközt közöl velem. Amint Önök látják, én nem
vagyok kapható az ilyen csalafintataságokra, s ezennel nyiltan
kijelentem, hogy direkte ennek az urnak a levele szolgáltatja nekem az
alkalmat ahhoz, hogy a dolog felől a véleményemet elmondjam. Remélem, ez
a nyiltságom a legnagyobb mértékben lekötelezi őnagyságát, az én
ismeretlen tisztelőmet, annyira lekötelezi, hogy most már nem fogja
rossz néven venni tőlem, ha magában a lényegben nem adok neki igazat.
Hiszen az asszonyoknál a forma mindig hasonlithatatlanul fontosabb a
lényegnél…
Maga a kérdés, melyről nyilatkoznom kell, abból áll: mi a véleményem
azokról a feleségekről, akik a házasélet akut vitái közben sürüen és
előszeretettel használják az efféle kijelentéseket:
– Más férjnek a szeme sülne ki, ha igy beszélne!
– Más férj tejbe-vajba füröszti a feleségét, mig én ott is sirok, ahol
senki se látja!
– Más férj akkor a legboldogabb, ha észreveszi, hogy a felesége
mindenkinek tetszik.
– Más asszony már rég kikaparta volna a szemedet!
– Más asszonynak mindig puccon jár az esze, mig én olyan kalapokban
járok, hogy a hátam mögött minden ismerősöm kinevet.
– Más asszony majd tudná, hogy mit csináljon, ha ilyen banditához került
volna!
Szóval: azokról az asszonyokról kell nyilatkoznom, akik minden polémiát
akképp intéznek el, hogy mást képzelnek a maguk vagy a férjük helyébe s
az ugynevezett összehasonlitó iskola révén jutnak el arra az eredményre,
hogy az uruk tizenhárompróbás csirkefogó, ők pedig sajnálatraméltó
mártirok.
Lojalitásommal, melynek föntebb oly nemeslelküen a tanujelét adtam, azt
hiszem, jogot váltottam ahhoz, hogy őszintén felelhessek a kérdésre.
Tehát udvariaskodás nélkül kijelenthetem, hogy őnagysága módszerét nem
találom se őszintének, se igazságosnak. Mert én nemcsak abban nem
hiszek, hogy más férj, vagy más feleség olyan lenne, amilyennek az
elégedetlen asszonyok elkeseredett felkiáltásaiban szerepel, hanem még
abban se, hogy maguk az elégedetlen asszonyok komolyan hinnék azt, amit
mondanak. Sajnos, mindnyájan tudjuk, hogy más férj se angyal, sőt:
valamennyi épp ugy kártyázik, épp ugy füllent, épp ugy félreudvarol,
mint az, akivel szemben oly lesujtó hangon kijátszszák őket. Aminthogy
az se titok előttünk, hogy más asszonyok se kaparják ki mirnix-dirnix a
férjük szemét, s hogy a folytonos puccon csak azoknak jár az eszük, akik
léhák, felületesek és haszontalanok. Az ilyen példálózás csak üres
beszéd, mert valamint nincs kétség abban, hogy udvariasabb férfiak is
vannak a világon, mint őnagysága férje, ugy az is egészen bizonyos, hogy
nála sokkal rosszabbak, durvábbak és szivtelenebbek is ezrével
megfordultak már az anyakönyvvezető előtt. Sőt egy kis jóakarattal
minden asszony konstatálhatja, hogy a barátnői közül talán nem is ő járt
a legrosszabbul, aminthogy higgadt perceiben még a legméltánytalanabb
férj is beismeri a lelke mélyén, hogy őnagyságánál sokkalta léhább
teremtések is sürüen bitorolják az asszonyi méltóságot.
A másra való hivatkozásnak, amit az asszonyok oly előszeretettel
gyakorolnak, különben nem is az a célja, hogy az igazság konstatáltassék
vele, hanem az, hogy a férjek ideggörcsöket kapjanak, s távol legyen
tőlem olyasmit állitani, hogy ez a cél talán nem méltó tárgya egy finom,
női lélek ambiciójának. Utóvégre: ha már az ember nem csináltathat
minden szezonban három-négy uj toilettet, legalább azzal szórakozik,
hogy drága hitestársát minél sürübben megpukkaszsza. Ez legalább vidám
és olcsó mulatság.
„Maga“ vagy „te“?
Kedves kis barátnőm, aki sulyos lelki tépelődései közben most hozzám
fordul azzal a kéréssel, hogy gyötrő gondjaitól megszabaditsam, a Kegyed
levele élénken eszembe juttatja azt a pedagógust, aki a felsőbb
leányiskolák számára a Shakspere szinmüveit átdolgozta. Ez a derék ember
nagyon komolyan vette a feladatát, s például Romeót és Juliát olyan
illedelmes tónusban beszéltette egymással, hogy munkáját még a
leggondosabb mama is teljes megnyugvással adhatta a serdülő kis leánya
kezébe. Romeó az erkély alatt a Julia hogyléte felől tudakozódott,
megkérdezte tőle, hogy végzett-e már a tisztogatással, Julia pedig
gyöngéden igy szólott:
– Kérem, türje föl a gallérját, mert ebben a hidegben meghülhet és
náthát kaphat…
Mi, akik nem foglalkozunk pedagógiával, talán furcsának találjuk a
kitünő tanerő ujitását, de illedelem szempontjából – hiába tagadnók – a
tisztes férfiu föltétlenül különb, mint a hatalmas britt oroszlán. És
bár sokan vannak, akik az érzelmek viharai közepette meglehetős kis
szerepet juttatnak az etikett kérdéseinek, bizonyos, hogy a körültekintő
ember mindig tekintettel van azokra a §-okra is, melyeket az illemkodex
fejezetei előirnak…
Kegyed, szegény kis barátnőm, most különös zavarban van: pár hónapja
férjhez ment egy szeretetreméltó uri emberhez, még pedig egy egész
idegen városba, ahol az urán kivül mindeddig senkit se ismert.
Természetesen sorra vizitelte a kisváros minden valamirevaló családját,
s ugyancsak megijedt, a mikor azt a tapasztalatot tette, hogy a
házaspárok, akiknél megfordult, kivétel nélkül magázzák egymást… Abban a
városban egyenesen parasztságnak minősitik, ha egy férj és egy feleség
palam et publice tegeződnek… Kegyed (nekem négyszemközt be meri vallani)
már menyasszony korában is te-nek szólitotta a vőlegényét, s most szinte
képtelennek érzi magát arra, hogy ilyen idegen és szertartásos stilusban
beszéljen vele… De mit tegyen, ha nem akarja, hogy kipletykázzák?
Affektálja-e a magázást, mint a többiek, vagy ne törődjék senkivel és
semmivel, hanem megmaradjon tovább is a _te_ szócska mellett?… Az ügy
oly kényes és sürgető, hogy immár egy pillanatig se várhat tovább s
azért engem, a huszadik század vén magán-Kniggéjét kér meg arra, hogy a
borzadalmas kétségéből kimentsem…
Kedves asszonyom, amikor az imént arra a derék pedagógusra hivatkoztam,
aki az öreg Shaksperet a zsur-illem szempontjából átdolgozta, már
körülbelül meg is feleltem a kérdésére. Azok a házaspárok, akik az
arisztokratikus magázást kultiválják, szintén azt az önkénytelen humort
müvelik, mint ama jónevelésü tanférfiu… Mert ha a megfejelt Romeó, aki
Juliát Kegyednek szólitja, furcsa és nevetséges figura, legalább is
ugyanilyen nevetséges az a férj és feleség, aki az illemkodex kodifikált
paragrafusai szerint beszélget egymással. Már tudniillik a logika
szempontjából, – mert hiszen a divat, amint tudjuk, egyáltalában nincs
összefüggésben a logikával. A divat nagyobb ur, mint a logika, nemcsak a
francia szinmüvekben, ahol a férj asszonyom-nak szólitja a feleségét,
hanem a polgári életben is, ahol – ha már automobilt nem tarthat az
ember – legalább az előkelő magázással ringatja bele magát az előkelőség
illuziójába. A mágnások kivétel nélkül magázzák a feleségüket, – miért
ne magázzuk hát őket mi is, amikor ez az arisztokratáskodás egyetlen
fillérünkbe se kerül? A divat tehát készséggel elfogadta ezt az uzust,
de a szegény logika sirva vonul meg a sarokban ennek a sok nevetséges,
affektáló komédiásnak a láttára. Mert mondja meg nekem, édes, naiv kis
szivem, mi a logika abban, hogy otthon, a négy fal között, a maga
uracskája olyan jeleneteket rögtönöz minden este, hogy az
olvasókönyvbeli Illem riadtan menekül a kulcslyukon át (ha ott maradna,
bizonyosan megpukkadna mérgében) s másutt, idegen társaságban, Kegyed
is, az ura is földig hajolnak a kifestett arcu vén dáma előtt, akit
hazulról, mikor egyedül maradnak a puha fészkükben, kacagva kergetnek el
minden nap? Nem éreznék-e, hogy természetellenes dolgot cselekesznek,
amikor Kegyetek, a két bolondos, szilaj, szerelmes jópajtás, egyszerre
ilyen idegen hangon beszélnének egymással? Nem, akármit is pletykáznak
azok a hegyesorru kávénénikék, maguk csak maradjanak meg ezután is a
tegeződésnél, s higyjék meg nekem, hogy nem az az igazi Illem, amit az
ünnepélyes, vén szamarak annak mondanak…