Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom,
vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából
valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a
földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor
bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:
Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a
hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a
pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon.
De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól,
miközben a homlokán kidagadnak az erek:
– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem
volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten
aprópénzzel fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám,
most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova
tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a
vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy
megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három
év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.
E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja
az érdekes magánbeszélgetést:
– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a
pénztárcámból…
Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a
magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a
monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az
ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a
gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük
pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek
szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem
egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg
ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a
pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk
valaha az oltár elé, többnyire annak a nézetnek hódol, hogy a férj
pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk
órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot.
„A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó
istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják
szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon,
hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is
kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.
A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból
teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz
hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura
pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám,
mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü
cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal
egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne
kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát
szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára
állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem
minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az
összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen
megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj
vagyona egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga
tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol
bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a
kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és
szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben
könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként
elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen
pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a
háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás
vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli
föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.
Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj
– biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és
ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének
akaratlanul is örömet szerezhet.
_Nb._ megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat,
hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe.