A történet annyira mindennapi, hogy nem is lenne érdemes foglalkozni
vele, de a pointe, mely egyáltalában nem mondható banálisnak, elég
érdekes és jellemző ahoz, hogy ezt az egész, kortörténelmi esetet szóvá
tegyük. A történetnek két szereplője van: a férj és a feleség. A férj az
ismert teherhordó állatok közül való, akik szivesen törik magukat
reggeltől estig a legnehezebb munkában, csakhogy ő nagysága finom
toilettekben járhasson, elegáns fürdőkben tölthesse a nyarat, s a
szinházban, a hangversenyteremben a prédikátumos hölgyek szomszédságában
ülhessen. Ő maga gyürött kabátban, rojtos kézelőben jelenik meg a
nyilvánosság szine előtt, rossz ötös szivarokat szi, s mig kedves neje a
hüs hullámokban kacér uszó-öltözetekkel ragadja el az udvarlóit, ő
kilógó nyelvvel, verejtékes homlokkal lohol a pesti aszfalton, silány
korcsmákban ebédel, s legfölebb szombaton este rándul le a fürdőbe, hogy
a családi tüzhely képzelt melegét élvezhesse. Ilyenkor ugy fest ő
nagysága mellett, mint egy polgári ruhába öltözött hordár, s ezt az
elegáns asszony meglehetősen érezteti is vele. De hogy is ne! Hiszen ő,
a „jó családból való“ fiatal leány valóságos martiriumot követett el,
amikor ehez a Schlemihl Péterhez feleségül ment. Hogy ez a Schlemihl
Péter fárad, dolgozik, liheg érette, hogy időnap előtt megöregszik, hogy
az életből a munkán kivül nincs egyéb élvezete, – ugyan, hát van olyan
ostoba ember, aki ezt is érdemnek kvalifikálja? Köszönje meg az a
komikus figura, hogy az ilyen szép, ünnepelt, elegáns asszony a nevét
viseli, s hogy néha – amikor különös jó kedvében van – még azt is
kegyesen eltüri tőle, hogy az éjszaka leple alatt magához szoritsa.
Vajjon ez is nem százszor, sőt ezerszer több annál, mint amit ez az
igavonó barom megérdemel?
Azt hiszem, senki sincs Önök között, t. olvasók, aki őnagyságát, s
kedves férjét közvetlen tapasztalásból ne ismerné, hiszen az ilyen
házasság éppenséggel nem tartozik a ritkák közé. Az alakok itt
meglehetősen banálisak – Budapesten, ha a kezünket kinyujtjuk,
okvetetlen megfogunk egy efajta férjet, – de az én történetem mégse
tartozik a mindennapiak közé, mert a vége nagyon eltér a rendes,
megszokott sablontól. A férj ugyanis, akiről szó van, nem olyan
szerencsés, mint a kollegái. Annyiból nem, hogy a munkája kevesebbet
kamatozik, mint amennyire szüksége van. Hiába gyötrődött, hiába
lihegett, mióta az eszét tudja, az üzletek mindennap rosszabbul mentek,
egyre több szédelgő akadt, aki furfangosan rászedte, szóval: elérkezett
egyszer az a pillanat, amikor sehonnét se lehetett többé megszerezni azt
a pénzt, amire ő nagyságának szüksége volt. És ekkor – mit tehetett
volna mást? – a szerencsétlen ember rálépett arra az ösvényre, mely
egyenesen Kisfaludy fogházigazgató ur karjaiba vezet: sikkasztani kezdte
az alkalmazottjai kaucióit, sőt uj és uj alkalmazottakat szerződtetett,
csakhogy minél több kauciót sikkaszthasson. Ez a manőver csak akkor
szünt meg, amikor a rendőrségtől egy detektiv jelentkezett az irodában,
s a főnök urat egylovas bérkocsin beszállitotta az ugynevezett
központba. Ez a központ nem teketóriázott sokat, hanem nehány furfangos
keresztkérdés után egyszerüen letartóztatta a boldogtalan teherhordót,
abban a pillanatban, amikor a nagyságos asszony éppen teljes gőzzel
Siófokra készülődött, hogy barátnőit az uj tailettejeivel megpukkaszsza.
A váratlan epizód után azonban egyelőre lemondott az utról, e helyett
elájult és sirógörcsöt kapott, majd – mikor fellocsolták – telefonált az
ügyvédjének, hogy adja be sürgősen a válópert.
– De hiszen tisztára csak ő miatta sikkasztottam! – kiáltott fel a
boldogtalan férj, mikor cellájában a szomoru hirt közölték vele.
Ő nagysága azonban, mikor e nyilatkozat felől értesült, haragosan vonta
össze gyönyörü szemöldökét.
– Akármiért sikkasztott, – mondta nemes megbotránkozással, – azt senkise
kivánhatja tőlem, hogy egy megbélyegzett emberrel, egy börtönviselt
szédelgővel, együtt éljek. Engem leánykoromban ugy neveltek, hogy soha
semmit se kellett nélkülöznöm abból, amiben csak valamikor örömem telt.
Nem azért mentem férjhez, hogy rossz ruhákban járjak, s hogy a lemondás
erényében gyakoroljam magamat. Az uramtól jogosan megvárhattam, hogy
minden jóval elhalmozzon, – hogy honnan vette a pénzt, ez kizárólag csak
ő reá tartozott. Azt se bántam volna, hogy sikkaszt, ha a büne a világ
előtt ki nem tudódik. De igy vége köztünk a barátságnak, mert egy
gazemberrel nem lakhatom egy födél alatt. Sajnálom, de én nem születtem
arra, hogy mártir legyek…
Aki ezt az esetet beküldte nekem, arra kér: mondjak kemény itéletet az
asszony felett, aki ilyen galádul cserbenhagyja azt az ostoba és magáról
megfeledkezett boldogtalant. Nem teszem, mert ellenkeznék a
meggyőződésemmel: annak a bestiának tökéletesen igaza van. Sajnálnunk
talán lehet azt a szegény félbolondot, de együtt nem érezhetünk vele: a
férfi, aki becstelenné lesz, csakhogy a felesége drága toilettekben
járhasson, valóban rászorult arra a büntetésre, hogy éppen az hagyja
legelőször a faképnél, akinek kedvéért a becsületét feláldozta. Ez a
legtisztább nemezis, melyről az antik bölcsek beszélnek. Az az asszony,
aki alávaló költekezésével az ura életét és tisztességét tönkre tenni
akarja, bizonyára megérdemli, hogy épp ugy kikergessék a házból, mint
azt a másikat, aki a hitvesi becsületéről megfeledkezett. Az a férj,
akinek nincs meg ehez az ereje, föltétlenül érdemes a részvétünkre, de
nem érdemes arra, hogy a sors attól a nagy és borzalmas fájdalomtól
megkimélje, melynek az a szegény sikkasztó áldozatul esett.