A fiatal, mézeshetes menyecske, aki kerek tiz nappal ezelőtt távozott el
az anyakönyves szine elől, két nagyon édes és nagyon forró csók között
hizelkedve odaborul az ura nyakába s asszonyos kiváncsisággal igy szól
hozzá:
– Drágám, ha csak egy picurkát is szeretsz, hát elmondod nekem, hogy
kikkel volt viszonyod, mielőtt engem feleségül vettél!…
A férj erre nyugodtan ezt válaszolja:
– Édes kis csacsim, én nemcsak egy picurkát szeretlek, hanem ugy
szeretlek, hogy már a fodrászsegéd is leolvassa a nagy szerelmemet az
arcomról, mikor reggelenként a bajuszomat felköti. De a kérésedet még se
teljesithetem, egyrészt azért, mert nekem senkivel se volt viszonyom,
mielőtt megházasodtam, másodszor, mert ha lettek is volna viszonyaim,
ezt nem illetnék bevallani a tiznapos feleségem előtt…
A fiatal asszony erre még szorosabban átöleli az ura nyakát s miközben
az ajkacskája, mint egy megbántott bébének, félig-meddig már sirásra
áll, szepegve ezt mondja:
– Ha igazán szeretnél, nem lennél ilyen gonosz és bizalmatlan hozzám…
Miért ne vallhatnád be, hogy kiket csókoltál meg az esküvőd előtt?…
Hiszen csak nem vagyok olyan ostoba, hogy azokra legyek féltékeny,
akiket előttem szerettél… Most tudom, hogy csak engem szeretsz, – azok a
többiek hát ugy sem számitanak komolyan… De ha mindent elmondanál, azzal
bebizonyitanád, hogy az egész világon én vagyok neked a legkedvesebb…
Az uj férj tréfával, komoly beszéddel, majd sértődéssel akarja elütni a
furcsa kivánságot, de végre is, ki az a vasember, aki egy tiznapos
menyecskétől meg tudna tagadni valamit? Másnap, harmadnap, vagy
negyednap – reggel, este, vagy éjszaka-e, az mellékes – a férj magához
szoritja az izgatottságában kipirult asszonykát, aztán vállatvonva, nagy
sóhajtások közepette, igy szól hozzá:
– Hát isten neki, kövessünk el megint valami ostobaságot…
És ekkor őszintén – olyan őszinteséggel, amilyenre csak egy naiv és
szerelmes férj képes – mindent meggyón a ragyogó szemmel figyelő
menyecskének: a csinos szobalányokat, a jókedvü kis szinésznőket, az
orfeumok könnyüvérü pillangóit, s a szép, kokett polgári asszonyokat,
akik garçonkorának egyedülvalóságában megvigasztalták… Valamennyit
felsorolja, egész a legutolsóig, akinek közvetetlen az eljegyzése előtt
nyomta a végső csókot a sima, hófehér vállára…
– De most már elég a bolondságokból, – mondja röstelkedve, mikor az
asszony még ujabb, kiváncsi kérdésekkel akarja ostromolni…
A dolog ezzel rendben van, a mézeshetek tovább folynak, a kis házastárs
mindjobban tökéletesedik, a férj gyöngéd, az asszony szerelmes s egyszer
– a turbékolások rózsaszinü korszaka még javában tart – elérkezik a
szomoru időpont, mikor a társadalomnak is meg kell adni a magáét…
Vagyis: meg kell kezdeni az etikettszerü látogatásokat, mert a kis
városban az ilyesmit sokkal szigorubban veszik, mint itt Budapesten… A
menyecske tehát előkésziti a legszebb selyemruháját, a férj kivasaltatja
a redingot-ját, s egy este, nagyot sóhajtva, összeállitják ama családok
névsorát, akiknél az ilyen fészekrakóknak jelentkezniök kell… És akkor
váratlan dolog történik: az egyik névnél a fiatal asszony hirtelen
megrázza a szőkefürtös fejecskéjét, s röviden, de határozottan ezt
mondja:
– Oda, édes fiacskám, én nem megyek.
– Miért nem? – kérdezi megdöbbenve a férj.
– Azért, mert az a hölgy legénykorodban a szeretőd volt. Magad vallottad
be, hogy csak közvetetlen az eljegyzésünk előtt szünt meg köztetek a
szerelmi viszony. Azt hiszem, hogy nem kivánhatod hát tőlem, hogy ezzel
a nővel szemben kedves és udvarias legyek…
– De, drágám, hiszen magad mondtad, hogy nem vagy féltékeny a multamra…
Gondold meg, hogy az ilyen kisvárosban a legnagyobb mértékben gyanus
lenne, ha egy uriasszonyt negligálnánk… Még a férjnek is jogosan
feltünnék ez az illetlenség… És ezenfelül: a család előkelő és
befolyásos, s egyszerüen tönkretenném az exisztenciámat, ha ilyen
neveletlenül viselkedném… Ne légy hát csacsi, kis fiam, hanem szánd el
magad szépen erre a tizperces látogatásra…
A menyecske ismét megrázza a fejét s konokul ezt válaszolja:
– Akármi történik is, de ahhoz a nőhöz én nem megyek… Még ha elválsz
tőlem, akkor se megyek… Elájulnék izgatottságomban, ha ott ülnék
szemtől-szemben egy olyan asszonynyal, akiről tudom, hogy épp ugy
csókolt, mint én…
A férj még egyszer kapacitálni akarja a bolond kis teremtést, de hiába
minden: az asszony kijelenti, hogy ott semmi szin alatt se vizitel… És
most ugy áll a dolog, hogy botrány, még pedig csinos botrány készül
abban a pletykázó kisvárosban…
„Bölcs kádi, – irja most a férj, aki ugyancsak kinos helyzetbe jutott –
engedd meg, hogy mi, két bolondok, ezennel odajáruljunk a szőnyeged elé,
melyen pipázva, filozófus nyugalommal osztogatod az igazságot, s
alázatos szivvel arra kérjünk: mondd meg, hogy melyikünk cselekszik
helyesen? Én-e, aki mindenáron el akarom vinni a feleségemet az egykori
kedvesem házába, avagy a feleségem-e, aki hallani se akar affelől, hogy
azzal a hölgygyel, akárcsak tiz percre is, összetalálkozzék.“
Gyermekeim, a kérdés nem nagyon könnyü, s bizony, egy-kétszer végig kell
simitanom hófehér szakállamat, hogy a kellő megoldással szolgálhassak
nektek, de azért mégis megpróbálom, hogy itéletet tegyek köztetek.
Járuljatok csak ide szépen a szőnyegem elé, s hallgassátok meg lehajtott
fővel a következőket:
– Te, édes fiam, oktalanul és meggondolás nélkül cselekedtél, mikor
annak a hizelkedő kis cicának a duruzsolására a legbelsőbb titkaidat is
elárultad. Akárhogy is szereted a feleségedet, meg kellett volna
fontolnod, hogy az asszony akkor se hall szivesen a vetélytársairól,
mikor azok már visszavonhatatlanul és végérvényesen bevándoroltak a mult
idők ködébe… És meg kellett volna fontolnod azt is, hogy nem a nagy
metropolisok háztengerében élsz, hanem egy kicsike városban, ahol
mindenki mindenkinek a szomszédja… Nem tudhattad-e előre, hogy ez a
találkozás kikerülhetetlen?… Gyönge és együgyü voltál, édes fiam, s
bizony alaposan rászolgáltál, hogy a sors egy kicsit megcibáljon a
könnyelmüségedért…
– Neked, édes lányom, feltétlenül igazad van, amikor attól a kellemetlen
látogatástól huzódozol… Igazad van és mégse cselekszel helyesen, amikor
az igazadból tőkét kovácsolsz… Ha ezt tennéd, csaló és szédelgő lennél,
mert akkor, azon a nevezetes éjszakán, ugyancsak tiltakoztál az ellen,
hogy a multakra féltékeny vagy. Hiszen ugyis tudom, hogy nem
meggyőződésből okozol nehézséget az uradnak, aki őszinteségében ugy
vallott, mint a parancsolat. Ha tudod, hogy csak téged szeret, miért
félsz attól a találkozástól? A mult miatt?… Hát mutasd meg nekem azt a
férfiut a föld kerekségén, aki ilyen vagy még zajosabb mult nélkül lép
az anyakönyves hivatalába! Édes lányom, az öreg kádi azt parancsolja
neked, hogy habozás nélkül vedd magadra azt a hires selyemruhát, s meg
se állj addig az emeletes házig, ahol egy szegény, irigykedő asszony
várakozik rád… És beszélj vele tiz percig az irodalomról és a
müvészetekről, hozd szóba a cselédkérdés mizériáit, ha az idődből
tellik, vegyed bonckés alá az uj, tavaszi kalapdivatot is, – aztán térj
vissza az uraddal a magad édes kis fészkébe, s öleld magadhoz igaz
szeretettel azt a nagy darab legényt, aki bizonyára nem rosszabb, mint
az édesapád volt, s mint amilyen – süsd csak le a szemedet! – a te fiad
lesz, akivel a gólya már bizonyosan készülődik hozzád…
És most, gyermekeim, menjetek a jó isten hirével és hagyjátok, hogy a
pipámat tovább szivjam…