Kedves, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy szeretetreméltó szavaira,
melyeket tegnap egy közös barátnőnk házában hozzám intézett, itt, a nagy
nyilvánosság szine előtt válaszoljak. Tegnap oly szerencsés voltam, hogy
kegyeddel – akinek szépségéről már annyit hallottam – végre személyesen
is megismerkedhettem s ne vegye banális bóknak, ha azt mondom, hogy amit
láttam, messze felülmulta még a barátaim lelkes ditirambuszait is.
Higyje meg, hogy csak az ilyen világot járt csavargó, mint én, tudja
igazán méltányolni azt a budapesti asszonytipust, amelynek Kegyed egyik
legragyogóbb képviselője. Napról-napra olvasunk a francia nő
bájosságáról és szelleméről, az angol leány karcsu termetéről és rózsás
arcszinéről, – de én becsületszavamra azt mondom Kegyednek, hogy
mindezek a hölgyek bizvást elbujhatnak a társaságbeli budapesti asszony
előtt. Régi szakember vagyok e téren, hát ezt én nekem habozás nélkül
elhiheti. Amikor Kegyed a csillár szivárványfényben sziporkázó
üvegprizmái alatt, ott, abban a kedves, intim szalónban előttem állott,
én, a rezignált, fehérhaju öreg, egy pillanatig ugy éreztem, mintha
mindjárt sirva kellene fakadnom az örökre eltünt fiatalságom miatt.
Istenem, hát hogyan is lehet élni, ha már reménységünk sincs meg többé
arra, hogy az ilyen édes asszonyok, mint Kegyed, valamikor szerelmesen a
nyakunkba borulnak?
Amint látja, nem azért irom ezt a levelet, hogy Kegyednek, szép
barátnőm, udvariatlanságokat mondjak, – de reflektálnom kell egy tréfás
megjegyzésére, amelyet tegnap, abban a jókedvü és csillogó sokaságban,
nem méltányolhattam eléggé. Kegyed oly szeretetreméltó volt, hogy
jóakaró elismeréssel beszélt az ujságban közzétett fecsegéseim felől s
dijmentesen nekem adományozta a világ legszebb cimét, azt, hogy: az
asszonyok lovagja. Hozzátehette volna, hogy a kopott és megrokkant
lovagja, de Kegyed sokkal kedvesebb, semhogy a koromat is éreztette
volna velem. Hiszen minden asszony született pszichologus s igy Kegyed
nagyon is jól tudja, hogy hiába kacérkodunk mi, vén csacsik a korunkkal,
alapjában véve épp oly hiuk vagyunk még nyolcvanéves korunkban is, mint
akkor, amidőn lángoló szivvel huzattuk el az ilyen szép asszonyok
ablakai alatt a legszomorubb magyar nótákat. De bocsánat, nem erről
akarok beszélni, hiszen ezeket az elemi dolgokat Kegyed épp oly jól
tudja, mint én… Ami a tollat a kezembe adja, az egy furcsa epizód, mely
akkor történt, mikor a barátnőnk selyemtapétás kis interieurjéből
eltávoztunk. Kegyed kitüntetett azzal, hogy a vénasszonyos fecsegéseimet
dicsérte, sőt odáig ment a jóságában, hogy az öreg embert a lovagjául
fogadta s megengedte, hogy a tea után hazakisérjem. Együtt jöttünk végig
a Mária Valéria-utcán és a Fürdő-utcán s a József-tér sarkán egy
sajátszerü urral találkoztunk, aki Kegyednek udvariasan kezet csókolt.
Az idegent, aki kopott felöltőt, gyanusan foltos fekete kalapot s
züllött nyakkendőt viselt, Kegyed igy mutatta be nekem:
– Az uram.
Kezet ráztunk, kölcsönösen örültünk a szerencsének s ekkor – hiszen
Kegyed olyan pszichológus, aki kényelmesen olvas a magamfajta egyszerü
ember lelkében – egyszerre csak nevetve igy szólott hozzám:
– Igen, ez az uram, aki megveti a világi hiuságokat… Ő csak akkor érzi
jól magát, ha a rézkapcsos főkönyvei fölött gubbaszthat, – s még álmában
se jut eszébe azzal törődni, hogy a felesége közben a legveszedelmesebb
udvarlókkal flirtöl…
Ezt mondta s mind a hárman nevettünk: Kegyed szivből és kissé kacéran,
én némiképp zavart arccal, a kedves ura pedig azzal az ismert
savanyusággal, mely a férjeket háromezer év óta jellemzi. Ezután
beszéltünk még egy-két közömbös és felületes szót, együtt mentünk
hármasban a Nagykorona-utcáig s ott elváltunk egymástól, azzal az
igérettel, hogy én legközelebb a Kegyetek házában is tisztelkedni fogok…
Édes, nagyságos asszonyom, engedje meg nekem, hogy a megigért tisztelgés
helyett, ime, egy levéllel állitsak be Kegyedhez, egy levéllel, mely
talán nem lesz oly udvarias, mint amilyet tőlem teljes joggal
elvárhatna…
A megjegyzésre, melyet tegnap a József-tér sarkán tett, itt az
iróasztalomnál akarok válaszolni Kegyednek. Még pedig röviden, de
határozottan, csak annyit, hogy: én a szegény ura iránt, aki oly
szenvedélylyel gubbaszt a rézkapcsos főkönyvei fölött, mélységes
részvétet éreztem…
Nézze, édes, nagyságos asszonyom, mondok Kegyednek valamit: én gyülölöm
azokat a bájos és elegáns teremtéseket, akiknek a férjei kopott felöltőt
és gyanusan foltos fekete kalapokat viselnek. Még pedig azért gyülölöm
őket, mert szent meggyőződésem, hogy ezek nemcsak hiu és kacér
teremtések – ehhez végre is joguk van, – hanem rossz, szivtelen és
vérszomjas kis fenevadak is. Az asszony, aki maga két-háromszáz forintos
toilettekben jár, mig az ura züllött nyakkendővel botorkál mellette az
utca aszaltján, körülbelül azt a rettenetes hatást teszi rám, mint a
ragadozó, amely a gyöngébb állat vérét kegyetlenül és mohó élvezettel
szivja mindaddig, amig az a szerencsétlen el nem pusztul…
Valamikor azt irtam egy szép asszony emlékkönyvébe: mutasd meg nekem az
uradat és én megmondom, hogy ki vagy! Most oda bővitem ki az axiómámat,
hogy az az asszony, akinek az ura kopott, de az udvarlója elegáns, az én
szememben akkor is bukott nő, ha sohase is tudná rászánni magát arra,
hogy szerelmi légyottokra siessen…
Az a felöltő, amit a Kegyed férje tegnap viselt, testvérek közt is alig
érne meg öt forintot. De ez még nem lenne olyan nagy baj, mint hogy a
felöltő öt gombja közül kettő – a középső kettő – hiányzott. Ezzel
szemben Kegyed, édes, nagyságos asszonyom, szép és elegáns volt, mint
egy francia marquisné s azt hiszem, nem tévedek, mikor azt gondolom,
hogy a kalapja – fenomenálisan szép kalap volt – legalább is belekerült
annyiba, mint egy sárberényi földszintes ház.
Lássa, ez az oka annak, hogy én ezt a hosszu és kellemetlen levelet
megirtam.
Én a Kegyetek uri házába, bár tegnap este határozottan megigértem,
sohase fogok elmenni. Még pedig nem megyek el azért, mert ez a látogatás
nem szerezne örömet nekem. Irtózom a vérszopóktól, még akkor is irtózom,
ha ilyen bájosak és szeretetreméltóak, mint Kegyed, világszép nagyságos
asszonyom…