Egy nő – csak nő képes az ilyesmire – azt a különös kérdést szögezi a
mellemnek, hogy mi érdekel jobban a kettő közül: Bosznia-Hercegovina
annektálása-e, vagy egy bájos, huszonhárom esztendős, karcsu asszony,
akinek az az egyetlen ambiciója, hogy én őt szépnek és kivánatosnak
találjam. Mondhatnám, hogy engem a boszniai események jobban érdekelnek
– az én koromban már azt is elhiszik az emberről, – de nem akarok
hazudni, hát bevallom, hogy dacára ezüstfehér szakállamnak és
tiszteletreméltó, patriarchai ábrázatomnak, engem százszor, ezerszer,
sőt tizezerszer jobban izgat egy édes és kacér asszony, mint a világ
összes politikai eseményei.
A probléma tehát pár szóval meg lenne oldva, ha a kérdésben nem
rejtőznék valami ravaszság – mert hogy a dolog nem olyan egyszerü,
amilyennek látszik, azt mindenki eltalálja, aki az asszonyokat ismeri. Ő
nagysága ugyanis bővebben kifejti, hogy tulajdonképpen mit akar tudni, s
igy elárulhatom, hogy nem ilyen ártatlan és akadémikus jellegü
elméletről van szó. A szelid kérdés mögött természetesen egy haszontalan
férj rejtőzik, aki délben, mikor a hivatalából hazajön, rögtön ujságot
kap a kezébe, s mohó kiváncsisággal legeli végig a politikai
eseményekről szóló cikkeket és táviratokat. Este, változatosság okáért a
hirrovatot és a törvényszéki csarnokot olvassa, s a lapot csak akkor
teszi le a kezéből, amikor a hirdetéseknek is a végükre ér. „Hát nem
égbekiáltó barbárság ez? – kérdezi tőlem a szép asszony megbotránkozva.
– Én egész nap a cselédekkel és a lakással bajlódom, s alig várom, hogy
egy órát, vagy másfél órát az urammal tölthessek. Nem szégyellem
bevallani, hogy egyenesen kacérkodom vele – a legcsábitóbb pongyolámat
veszem föl, mire hazaérkezik – de hiába minden raffinéria: ezt a
szörnyeteget jobban érdekli a politika, mint az én legbájosabb mosolyom.
Olvas, olvas és mindegyre csak olvas, – már nem csodálnám, ha olyan
tudós lenne, mint egy akadémiai rendes tag. Mondja meg kérem, mit akar
ez a szamár az ujságoktól? Biztositom róla, hogy más férfi örömkönyekkel
a szemében borulna a lábaimhoz, ha ennyire kelletném magamat előtte, –
ez a fabábu pedig közömbösen, ásitva szól hozzám elvétve egy-két szót,
hogy aztán ujra belemerüljön az unalmas és kiállhatatlan ujságjába. Nem
vagyok inklinálva semmi rosszra, de ha ez igy tart tovább, bizony isten
nem állok jót magamról.“
Észrevehették, hogy szivesen kokettálok e cikkekben az öregségemmel, s
igy könnyü volna azt mondanom, hogy a politika is van olyan fontos, mint
akármelyik szép asszony, de nem tartüffösködöm, s nem adom a kihült
szivü vulkánt, hanem becsületszavamra kijelentem, hogy az az ur
csakugyan nagy csacsi. Azt is mondhatnám, hogy nagy szamár, de én finom
ember vagyok, s tartózkodom az erősebb kifejezésektől. Mert az isten
szent szerelméért, nem ostoba-e az olyan férj, aki nagyorru Ferdinánd
kiáltványait olvassa, ahelyett, hogy a szép felesége karcsu derekát
ölelgetné? Mindennek megvan a maga ideje – és senkise találhat
kifogásolni valót abban, ha egy felnőtt férfi a közesemények iránt is
érdeklődik. Ott a kaszinó és a kávéház, ahol mindenki óraszámra
olvashatja az ujságokat (mert bizonyos, hogy ez az ur is jár kávéházba),
sőt az estéből is marad mindenkinek annyi ideje, hogy kedvére
tobzódhatik a legszenzációsabb táviratokban. De hogy egy férj, akit egy
csinos asszony vár otthon, minden szabad idejét ujságolvasással töltse,
ez már csakugyan barbárság. Sőt nemcsak barbárság, hanem a legsulyosabb
meggondolatlanság is, mert egy fiatal teremtéstől csakugyan nem lehet
azt kivánni, hogy órák hosszáig szótalan elragadtatásssal gyönyörködjék
a drága férje arcvonásában. Az asszonynak is joga van hozzá, hogy a
szórakozásokból kivegye a maga részét, s ha az ura nem méltatja arra,
hogy foglalkozzék vele, hát végre is az idegen uraknál keres majd
kárpótlást, akik egyáltalában nem csinálnak titkot belőle, hogy őt
érdekesebbnek találják, mint a Balkán-kérdést. Ma még az ostoba ura
kedvéért veszi föl azt az elragadó, csipkés pongyolát, de holnap már
megtörténhetik, hogy a titkos látogatóját fogja elkápráztatni a csábitó
selyemdress-szel. Hiszen már egy ismeretlen indus bölcs is megmondta,
hogy a világ minden asszonya erényes egy bizonyos időpontig: addig, amig
el nem szánja magát arra, hogy az erényének bucsut mondjon.
Az uraknak tehát, akik most oly türelmetlen mohósággal olvassák ő szent
apostoli királyi felségének bölcseségtől sugárzó kiáltványait, jó lesz
meggondolniok, hogy politikai jártasságukat esetleg nagyon drágán kell
megfizetniök. Mert még ő szent apostoli felsége, koronás királyunk se
segithet többé rajtuk, ha egyszer a más kedvéért fogja fölvenni ő
nagysága a csipkés pongyolát.