Egy érdekes és sajátszerü rébusznak a megfejtéséről van szó, mely rövid
szavakba foglalva ekképpen hangzik: miért rokonszenvez oly feltünően a
férjes asszonyok kilencvenöt százaléka a velezből, vagy – közkedveltebb
kifejezéssel élve – a pargetből készült házi pongyolával?
Ez a kérdés, igy felületesen nézve, egyszerü divatproblemának látszik,
de aki a szivekbe és a vesékbe lát, jól tudja, hogy mély és fontos,
lélektani motivumok rejtőznek az egyszerü velezpongyola mögött.
A rébusznak ugyanis – akármilyen különösen is hangzik ez a válasz – az a
megfejtése, hogy a nagyságos asszonyokat nem igen bántja az az ambició,
hogy a férjeik őket bájos és csábitó teremtéseknek tartsák. Helyesebben
szólva: egyáltalában nem törődnek azzal, hogy szeretett hitestársuk
azzal a pillantással nézi-e őket, ami minden szép asszonynak kijár
minden jóizlésü férfiutól. A velezpongyola, ha beszélni tudna, igy
szólana hozzánk:
– A férjnek az a kötelessége, hogy a háztartási pénzt rendesen kiadja
nekünk, hogy a házbért pontosan kifizesse a háziurnak, hogy drága, szép
és elegáns toilettekről gondoskodjék, melyeket azonban csak akkor
veszünk magunkra, ha idegen férfiak tünnek fel a látóhatáron. Azonfelül
kötelessége, hogy a rossz ebédet jónak találja, hogy a cselédkérdések
viharait elsimitsa, s hogy sündisznó módjára összekuporodjék, mikor a
rendes, heti idegrohamunk meglátogat bennünket. Joga e kötelességekkel
szemben mindössze annyi, hogy egyszer-másszor – ha jó hangulatban
vagyunk – megcsókolhat bennünket. Arra azonban, hogy a kedvéért szépek
és kedvesek igyekezzünk lenni, semmi esetre se reflektálhat, mert mi már
akkor is módfelett kitüntettük őt, amikor megtiszteltük azzal, hogy
feleségül mentünk hozzá. A férjünket már az esküvő előtt meghóditottuk,
az esküvő után tehát azokat a férfiakat kell meghóditanunk, akik még
leánykorukban nem bolondultak belénk…
Ezt mondaná a velezpongyola, ha beszélni tudna, – mert mi egyéb, más
jelentősége lehetne annak a titkos ligának, melyet ez a csuf, esetlen,
közönyt és hidegséget jelentő ruhadarab szimbolizál? Mi egyebet lehetne
következtetni abból a furcsa, de általánosan elterjedt szokásból, hogy
bájos, fiatal asszonyok is, akik a nyilvánosság előtt mindig elragadóan
tökéletes full dress-ben jelennek meg, otthon, amikor nem találkoznak
más férfiszemmel az urukén kivül, szándékosan és bünös nemtörődömséggel
elcsufitják magukat? Nem kétszer kettő négy-e, hogy a férjük hideg
butordarabbá, az otthon egy szükséges kellékévé lett a szemükben, akinek
a tetszése, vagy a nem tetszése, teljesen hidegen hagyja őket, épp ugy,
mint valamikor az édes apjuké, a kedves, jólelkü, de minden földi
szenvedelemtől megszabadult öreg emberé…
A velezpongyola, a kopott, a szinehagyott ruhadarab, melyet imádott
nőink oly babonás ragaszkodással öltenek magukra a házi tüzhely
magányában, kétségtelenül ennek a tébolyitóan józan felfogásnak a
szimboluma, de a velezpongyolának – higyjék meg nekem – nincs igaza. A
férj, bármilyen jó és nemes lélek legyen is különben, sohase fog
ékeskedni azokban a polgári erényekben, melyek a szülői ház szelid
patriarcháját az önök édesatyját jellemezték. Ő is szeretettel és
gyöngédséggel nézi Kegyeteket, amikor, mint édes kis fészkük tündérei,
fürgén, rózsás arccal végzik házi dolgaikat, de ez a szeretet és
gyöngédség mérhetetlenül különbözik az apa érzéseitől, melyek tiszták,
nemesek és hófehérek voltak, mint a Mont Blanc csillogó hegyorma. A férj
szeretete, bármily háborgó oceán legyen is, önzetlenségben nem
versenyezhet az apáéval, mert ő nemcsak a házitüzhely szelid nemtőjét
látja Kegyetekben, hanem a férfi örök és izgató álmát: az asszonyt is.
Az apa illuzióinak tehát még a legkopottabb velezpongyola se ártott – ő
az alatt is csupán az édes kis leánykája lelkét látta – de a férjet, aki
nem elégszik meg a lelki szépséggel, a kijózanodásnak valami hideg
szellője csapja meg, amikor szive királynője paradicsomfoltos
pargetszövetbe burkolja fejedelmi termetét. És ez természetes is, hiszen
ő nem csupán az együttérző pajtást keresi abban a nőben, akit oltárhoz
vezetett, hanem a csábitó és kivánatos asszonyt is, aki minden asszonyok
közt a legszebb és a legtökéletesebb. Mennyire kiábránditja hát, ha a
drága lény piszkos és gyürődött pongyolában fogadja, holott mindazideig,
amig a maga házi tüzhelyét meg nem alapitotta, sohse találkozott olyan
nőkkel, akik otthon züllött pargetszövetekben sürgölődtek. Akiket addig
látott, mind csipkés selyempongyolát viseltek, – illuzióinak fájdalmas
és szomoru vesztét jelenti tehát, mikor épp azt látja közönségesnek és
banálisnak, aki eddig mint a poézis és a finomság képviselője szerepelt
féltve őrzött álmaiban.
Az asszonyoknak, akik annyira rokonszenveznek a pargetszövettel, azt
ajánlom: öltsék fel ezután a hites férjük kedvéért is a legszebb
pongyolájukat. Mert különben megtörténhetik, hogy a kedves férjük más,
praktikusabb nőknél fogja keresni a csipkével diszitett,
selyemotthonkát.