Az a probléma, hogy a hires emberek miért imponálnak az egész világnak,
csupán a tulajdon feleségüknek nem: igazság szerint nem is mondható
problémának. Annyira természetes dolog ez, hogy a legkisebb fejtörés
nélkül is rá lehet jönni a megoldására. Az igazán nagy ember ugyanis még
a feleségének is imponálna; de hol a földkerekségén az a férfi, aki a
felesége szemében is nagy maradna?
Kérem, tessék csak megvizsgálni annak a fiatal leánynak a lelki
állapotát, aki egy hires celebritáshoz megy felségül.
A közönséges ember abban a kellemes helyzetben van, hogy többnyire
olyannak nézik, mint amilyen. A kereskedőről, az orvosról, az ügyvédről,
a tanárról még a legnaivabb lány is el tudja képzelni, hogy meg vannak
benne mindazok az emberi gyöngeségek, melyeket családja férfitagjainál
annyiszor látott. Kivételes lénynek az ilyen józan kenyérkeresőt még a
legálmodozóbb leány se látja; nem csalódik tehát, s nem kell lemondania
az illuzióról, amikor szive bálványa, hat hónapi házasság után,
egyszer-másszor akut idegrohamokat kap. De az a fiatal hölgy, aki egy
iróhoz, festőhöz, szobrászhoz, vagy zeneszerzőhöz megy feleségül, vagy
az a férfi, aki a szinpad egy tündöklő starját vezeti az oltár elé,
abban a szent hitben távozik el a szerelmesével az anyakönyvvezető elől,
hogy egy tökéletes emberi lény karján fogja végigjárni az életét. Kell-e
mondanom, hogy ez a rózsás képzelődés hova vezet? Tökéletes asszonyok és
tökéletes férfiak, fájdalom, nincsenek ezen a világon, s a legnagyobb
drámairóról és leggeniálisabb zeneszerzőről is nagyon hamar kitudódik,
hogy a magánéletében nem tartozik a félistenek közé. Sőt: ami az
idegzetét illeti, bátran fölveheti a versenyt a szanatóriumok
legtörzsökösebb habituéivel is. Mi lehetne hát egyéb vége a rettentő
szerelemnek, mint a leghidegebb és legjózanabb kiábrándulás?
Egy tizennyolc éves, álmodozó, szép leány könyek közt hallgat végig a
szinházban egy drámát, melyet egy kitünő költő irt. Vagy: megindult
szivvel olvas el egy gyönyörü novellát, mely hazai szépirodalmunk egyik
kiváló oszlopának tolla alól került ki. Vagy: reszketve és boldogan
élvezi azt a megragadó szimfoniát, mely egy nagystilü zeneszerző viharos
lelkében született meg. Nem természetes-e, hogy a költőt, a novellairót,
a komponistát hasonlithatatlanul különb férfinak tartja, mint azt a sok
cinikus, hétköznapi frátert, aki banális elmésségekkel mulattatja? S nem
dobog-e fel büszkén a szive, mikor ez a hires ember őt választja ki
élettársául? Hiszen bolondos gyermeklelkében ugy képzeli, hogy a müvész
mindörökre ki fogja őt ragadni a hétköznapiság hullámai közül – s ugyan,
hol az a fiatal lány a világon, akit meg ne inditana és el ne
érzékenyitene az a remény, hogy egy müvész álomképe és kedvese lehet?
A menyasszonyság sejtelmesen boldog óráit azonban fájdalom, nagyon hamar
fölváltja a házasélet rideg és hétköznapi prózája. A geniális drámairó
veszett sakálként ordit, ha a gallér-állománya véletlenül kifogy, a
novellistának lefoglalják a fizetését egy rendezetlen váltótartozás
következtében, s a fjordok hangulatában tobzódó zeneszerző becsületsértő
kifejezésekkel illeti a szakácsnét, ha a levesben főtt marhahus nem
olyan puha, mint a piritott libamáj. A drámairónak, a novellistának, a
zeneszerzőnek is kétségtelenül igaza van, de istenem: nem borzasztó és
fölháboritó tudat-e mégis, hogy az az ember, aki a holt királyok
tragédiáját szedi versekbe, a sápadt holdvilág miszticizmusáról mond
édes és hátborzongató meséket, s a dal szárnyán messze felülemelkedik a
föld piszkos párakörén, egy kirojtolt gallér, egy szövetkezeti tartozás,
vagy egy darab kevésbé sikerült marhahus miatt épp ugy lármázzék és
dühöngjön, akár egy Rákóczi-uti cipőkereskedő? A fiatal asszony ámulva
és megdöbbenve nézi a borzalmas jelenetet s álmait siratva, igy szól
magában, mikor az ebédlőben egyedül marad:
– Hiszen az uram épp olyan közönséges ember, akár Vermes ur, vagy Radó
ur, akiket miatta kikosaraztam… Mi a különbség akkor a müvész és a
bádogos között, ha a müvész épp oly prózai legény, mint a bádogos?… Ez
az ur engem csunyául felültetett, amikor a kivételes lényt játszotta
előttem…
És amikor ezt gondolja, már mindörökre vége is annak a boldog álomnak,
mely leányélete utolsó perceit megédesitette. Mert az ügyvédnek, a
tanárnak, a kereskedőnek még a legfinomabb asszony is megbocsátja, ha
néha-néha közönségessé lesz, de a müvész, ha a piedesztáljáról leszáll,
már végérvényesen elveszitette a játszmát. Még a nagy Napoleon is
törpévé lett a saját felesége előtt, – hogyne lenne hát törpévé az a
szerencsétlen alanyi költő, aki még csak arra se képes, hogy egy rongyos
csatát megnyerjen?
Hogy a müvészházasságok legnagyobb része boldogtalan, az tehát nagyon is
érthető dolog. A hamisköves gyürüt – ha tisztában vagyunk az értékével –
esetleg nyugodtan hordhatjuk egy életen át, de a csillogó ékszert,
melyről váratlanul kitudódik, hogy silány hamisitvány, megvetéssel a
sutba dobjuk.