Egy fiatal, még majdnem mézeshetes asszony e héten összeveszett az
urával, s most megtört szivvel fordul hozzám, a bölcs és jószivü
öreghez, hogy ügyében expressz uton igazságot szolgáltassak, mert
különben annyira elbusulja magát, hogy még a reggeli tisztogatást is el
fogja hanyagolni, ami – lássák be, t. felebarátaim! – mégis csak a
legnagyobb dolog a világon. Arról van szó, hogy az ifju párhoz a minap
egész sereg látogató érkezett, sok férfi és egy asszony is, s ezek a
látogatók azzal töltötték el az időt, hogy ebédutántól késő estig
kártyáztak. A ház urnője egy darabig ott tett-vett a kártyázók háta
mögött, de mivel ő szegény nem tudja megkülönböztetni a makk felsőt a
piros nyolcastól, hát végre is megunta a mulatságot, s csöndesen
félrevonult valami sarokba, nehogy a vendégei mulatságát zavarja. A kis
menyecske azt hitte, hogy helyesen cselekszik, pedig ugy látszik, valami
szörnyü dolgot müvelt, legalább az ura, mikor a látogatók végre késő
este eltávoztak, keserü szemrehányásokat tett neki, hogy udvariatlanul
és illetlenül viselkedett.
– De hiszen én nem értek a kártyázáshoz, – mondta a fiatal asszony
könyezve.
A zord férjet azonban nem hatották meg a könyek.
– Elég hiba, hogy nem értesz hozzá, – szólott haragosan. – Az édes anyád
megtanithatott volna rá, mert neki, amilyen öreg, már tudnia kellene,
hogy manapság minden társaságbeli asszony kártyázik. De ha már ugy
elhanyagolták a nevelésedet, legalább annyi belátásod lehetne, hogy ne
kuksolj egy sarokban, mintha az orrod vére folyna… A vendégek teljes
joggal ostobának tarthatnak, s elképzelheted, hogy ez nekem egyáltalában
nem kellemes…
A nagyságos ur e kis monológ után elvonult a kaszinóba, a menyecske
pedig gyászbaborult szivvel ült le az éjjeli szekrény elé, hogy előttem
e tengernyi bánatát kiöntse… Csakugyan igaz-e, – kérdi tőlem – hogy az
édes anyja oly szörnyüségeset hibázott, mikor a kártyázásra elfeledte
megtanitani? Tarthatja-e ő magát tovább is intelligens női lénynek,
amikor most ilyen szégyenszemre kitudódott, hogy a tercet nem tudja
megkülönböztetni a bélakasszától? És mit kell tennie, hogy a haragos
uracskáját kiengesztelje, amiért a vendégek előtt a szegény embert ilyen
sulyosan kompromittálta?
Kedves kis nagyságos asszonyom, Kegyed nem hiába fordult hozzám a
panaszával, mert én olyan tanácsot fogok adni, hogy az egész életében
hálás lesz érte. A sikerért én becsületszóra garanciát vállalok, csak
azt az egyet kötöm ki, hogy pontosan az előirásom szerint viselkedjék.
Tehát hallgasson ide: Kegyed holnap délben, amikor a szegény,
kompromittált férje zord arccal helyet foglal az asztalnál, hogy a
levesét elköltse, nyugodtan oda fog állni elébe és igy szól hozzá:
– Édes fiam, tedd le most egy pillanatra a kanalat, mert amit mondani
fogok, az egy csöppet se tréfaság. Te a minap ostobának neveztél engem,
mert az édes anyám nem tanitott meg a kártyázásra. Vedd tudomásul kedves
barátom, hogy gonoszabb ostobaságot még soha se mondott senki, mint
amilyet te mondtál a fiatal és ártatlan feleségednek. Engem az édes
anyám nem kártyapartnernek nevelt, mert ha kártyapartnerre volt
szükséged, akkor mentél volna el háztüznézni a legelső budapesti
kávéházba. És én magam se pályázom arra, hogy a makk felsőt meg tudjam
különböztetni a piros nyolcastól, mert én nem azt fogadtam meg az
anyakönyvvezető előtt, hogy jó angén- vagy alsós-játékos leszek, hanem
azt, hogy hüséges, jólelkü, együttérző társa leszek az uramnak. Ha van
olyan asszony, aki a kártyázásban örömet talál, hát lelke rajta; én
tőlem akár azt is megteheti, hogy karambolt játszik egy nyilvános
kávéházban. De én sem kártyázni nem fogok, sem azt meg nem türöm, hogy a
boldog házi tüzhelyemet kávéházzá degradálják. Nem mondom, hogy néha,
egy-egy téli estén, a jó pajtásaiddal itthon is nem játszhatsz egy-egy
kedélyes partiet; de délután, asszonyok között, ezt a léha mulatságot
egyáltalában nem engedem meg. És még csak pajtáskodni se fogok az olyan
asszonyokkal, akik illetlenül kártyát vesznek a kezükbe, amikor én, a
ház urnője, nem értek ehhez a tudományhoz. Azt hiszem, megértetted, amit
mondtam, mert meglehetős világosan beszéltem. És most, ha ugy tetszik
édes fiam, hát tovább kanalazhatod a levesedet.
Mondja el ezt, az én felelősségemre, a kompromittált urának s én ezennel
jót állok róla, hogy a kis prédikáció nem fog válópörrel végződni. Sőt
nagyon tévednék, ha a kedves férje nem egy bünbánó, szégyenkező
kézcsókkal felelne erre a jogos és önérzetes beszédre.