A minap egy elkeseredett férj bevádolta előttem a feleségét, még pedig
nem azért, mintha az asszony kokett, pazarló, vagy hűtelen lenne, hanem
abból a különös okból, hogy őnagysága rendszeres könyvet vezet a
kiadásairól és bevételeiről. Persze a dolognak vannak némi bonyodalmai,
mert annyira még egy férj se lehet bolond, hogy ezt a szokást csak ugy
egyszerüen inkriminálja. A baj ott van, hogy a szép asszony este,
vacsora után, bibelődik a könyveivel, s akkor veszi elő a tollat és a
tintát, mikor a szobaleány már végzett az asztalbontással. A férj, aki
szorgalmasan dolgozó hivatalnok, s este többnyire elálmosodik, nem győzi
bevárni a könyvvezetés végét, hanem néhány elkeseredett ásitás után
nyugalomra tér, s mire a felesége őnagysága lefekszik, már javában az
igazak álmát aluszsza.
– Hát kérem, – irta a derék ember felháborodva, – azért házasodtam én
meg, azért vettem el olyan asszonyt, akiért minden barátom irigyel, hogy
a feleségem minden este a főkönyvvel meg a strazzával bibelődjék?
Tisztelt kádi, nem tudom hány esztendős Ön, de biztositom róla, Ön is
elvesztené a hidegvérét, ha egy szerelmes feleség helyett egy pedáns
könyvvezető hölgygyel ülne minden áldott estén az asztal mellett…
Nem akarok most a szóban forgó esettel foglalkozni (mert az még vita
tárgya se lehet, hogy ez a bájos, fiatal asszony helytelenül cselekszik,
mikor vacsora után a könyveit dédelgeti az ura helyett) de
általánosságban – mivel már különben is többen megkérdezték e felől a
véleményemet – készséggel válaszolok arra a kérdésre: vajjon a korrekt
háziasszony qualifikációjába szigoruan beletartozik-e az is, hogy
rendszeres könyvet vezessen a kiadásairól és a bevételeiről s nem egy
parányi smokkság-e, ha egy szép, fiatal hölgy ilyen pedáns és unalmas
munkával foglalkozik?
A kérdést – ha igazságosak akarunk lenni – épp oly kevéssé szabad
eldöntenünk a felsőbb leányiskolák szempontjából, mint a gunyolódó és
indolens férjek felfogása szerint. A leányiskolákban arra tanitják a
növendékeket, hogy a könyvvezetés elengedhetetlen kellék minden
háztartásban, melynek épp ugy szüksége van a maga rendszeres budgetjére,
akár egy kereskedő cégnek, egy részvénytársaságnak, vagy magának a
mindenható államnak. A férjek ellenben (már t. i. azok, akik minden
nemes eszmét kigunyolnak) cinikus vállvonogatással nézik a könyvei
fölött görnyedő, fiatal teremtést s ahelyett, hogy elismerőleg a
keblükre ölelnék, bizonyos felsőbbséges lenézéssel igy szólanak hozzá:
– Édes szivem, ugyan miért rontod a szemedet az efféle fölösleges
munkával? Az asszonyokat arra teremtette a jó istenke, hogy paradicsommá
tegyék ezt a nyomorult, földi létet, – ehhez pedig sem dupla
könyvvezetés, sem nyers mérleg nem szükséges. A fődolog az, hogy a
konyhapénzedből elsejéig kijöjj, – hogy aztán mire költekeztél hónap
közben, az már bizony isten, mellékes dolog.
Vajjon melyik a helyes a két különböző felfogás közül? Én azt hiszem,
feltétlenül a leányiskoláké. Első sorban azért, mert a legtöbb család
anyagi viszonyait a háztartás budgetje dönti el, hiszen – mindig
középsorsu, polgári családokról beszélünk s nem milliós
részvénytársaságok vezérigazgatóiról – a férj keresetének legnagyobb
részét direkte a háztartás emészti fel. Miért lenne hát fölösleges
munka, hogy ez a budget épp oly világossá, meggondolttá és reálissá
tétessék, akár egy tisztességes kereskedő-cégé? A magánember
jövedelmének bölcs beosztása legalább is oly fontos kellék magára az
illető magánemberre, mint a bankjövedelmek beosztása egy gazdag és
előkelő részvénytársaságra. Nekem az a meggyőződésem, hogy a család
vagyonosodása, vagy anyagi lezüllése, többnyire a feleség
gazdálkodásától függ, s igazán nagy könnyelmüség kell hozzá, hogy a
háztartás költségvetésének megállapitását és ellenőrzését vállvonogató
nembánomsággal intézzük el. De van egy második szempont is, mely szintén
nyom valamicskét a latban: az, hogy a könyveivel bibelődő, komoly és
lelkiismeretes feleség aligha fog olyan léhaságokra gondolni, mint az a
csillogó, felületes, pénzfecsérlő teremtés, aki a verébfejecskéjével
egyáltalában meg se tudja érteni: micsoda nagy és kinos küzdelmekbe
kerül manapság, hogy a férj tisztességgel és becsülettel gondoskodhassék
a családja szükségletei felől. A könyvvezető asszony bizonyosan a
fogához ver minden nikkel-huszfillérest, mielőtt könnyelmüen kiadná, de
persze csak akkor, ha ez a bájos pedantéria a vérében van, s nem csupán
ideig-óráig, a házassága legelső hónapjaiban foglalkozik, affektálásból,
a háztartási könyvével.