Kedves atyámfia, aki egyéb dolgod hijján azt a kérdést intézed hozzám,
hogy mikép lehet kikurálni rettenetes bajából a _hallgató_ asszonyt,
hidd meg nekem, hogy a te problémádhoz képest a földkerekség minden
problémája ártatlan gyermekmese, nem véve ki még a kormányozható léghajó
kérdését se, amit különben – naponként olvashatod az ujságokban – ma már
kényük-kedvük szerint oldogatnak a tekintetes tudós urak. Hiszen az
végre is csak a technika kérdése, s a technika, istennek hála, szinte
nap-nap után tökéletesedik. De a hallgató asszony betegségét nem
gyógyithatja meg a legnagyobb tudomány se, mely az emberi lélek bajai
ellen ép oly tehetetlen, akár a mi legnagyobb bajunk: a halál ellen.
Ezredévek mulva, mikor a levegőben talán már gyönyörü pályaudvarok
lesznek a gyors- és az expressz-léghajók számára, s amikor a tifuszt, a
tuberkulózist, a rákot s a többi nyavalyát egy éjszakán át kifujják az
emberi szervezetből, még mindig seregestül fognak élni a földön a
hallgató asszonyok, akik a férjük életét tiz-tizenöt évecskével
megröviditik.
Az olvasó előtt, aki ismeri – a saját tapasztalásából ismeri – a
házsártos, nyelvelő és veszekedő asszonyt, talán meg kell magyaráznom
néhány szóval, hogy te, tisztelt atyámfia, mit is értesz voltaképen a
_hallgató asszony_ elnevezése alatt? Röviden kijelenthetem, hogy a
hallgató asszony a házsártos asszony ellentéte. Vagyis: nem veszekszik,
nem csapja a földhöz az ártatlan teáscsészéket, nem karmolja ki első
felháborodásában az ura szemét, nem használ testi erőszakot a
konyhapénzeket sikkasztó Julcsa ellen, hanem konokul, rémületesen és
ijesztő következetességgel hallgat. Ugyebár azt hihetnéd, hogy ez az
asszony az ideálja a jó és kellemes feleségnek? De te, oh nyájas
olvasóm, nem hiszed ezt, mert a magad szomoru tapasztalásából jól tudod,
hogy a lármázó és pörlekedő asszonynál, akinek házához képest a
hajmáskéri tüzérségi hadgyakorlat szinhelye egyszerü trappista kolostor,
csak egyetlen borzalmasabb tipus van a világon: az a feleség, aki
napokon át se nyitja fel rózsapiros ajkacskáit. A lárma ellen még
találhat fegyvert az a férj, aki nem ijed meg a saját maga árnyékától;
hiszen istennek hála, még vannak kaszinók és kávéházak, ahová az ember a
családi viharok elől elmenekülhet. Tapasztalt gourmandok szerint kevés
nagyobb élvezet van a világon, mint az az alsós-partie, melyet a békés
tüzhelyünk mellett lejátszódott nagy jelenet után játszunk a kávéház
zöld asztalánál. Mert vagy nyerünk, s akkor a sors kedvezésében találunk
kárpótlást magánéletünk kellemetlenségeiért cserében, vagy vesztünk, s
ekkor megvigasztal bennünket az a tudat, hogy nemcsak a magunk, de
kedves nőnk őnagysága vagyonából is elpocsékoltunk valamicskét. Ám hogy
rohanjunk el hazulról, mikor a hatásos távozást nem alapozza meg előbb a
haragos feleség patáliája? A lárma ellen ezer módunk van a védekezésre,
de hogyan védekezzünk a konok hallgatás ellen, amelylyel imádott
feleségünk az idegeinket kínpadra fesziti? A veszekedést könnyü
kiparirozni a viszontveszekedéssel, de a hallgatás ellen a
viszonthallgatás semmit se használ, mert mit ér az erkölcsi elégtétel,
ha az ember belsőleg megpukkad?
Nekem, tisztelt atyámfia, régi és szent meggyőződésem, hogy kiváló
irótársam, az öreg Dante, aki oly megrázó szinekkel tárja elénk a
pokolban kinálkozó gyötrelmeket, nagy és értékes mulasztást követett el,
a mikor irásművének félelmetes alakjai közül a hallgató – vagyis
budapesti idioma szerint: truccoló – asszonyt kifelejtette. Mert abba a
gondolatba, hogy forró olajban kell főnöm potom tiz-huszezer esztendeig,
még csak meg tudok nyugodni valahogy; de ha elgondolom, hogy tulvilági
büntetésemképpen kétszáz truccoló asszony közt kell majd vezekelnem, hát
már most is hidegség fut át a hátam közepén, s kijelentem, hogy inkább
ebben a földi siralomvölgyében maradok még akár százötven évig is,
semhogy az élet izgalmait a halál nyugalmával fölcseréljem. Nem kell
bizonyitgatnom, hogy az ember türelmetlenül várja azt a pillanatot,
amikor a földi életet a tulvilág kellemességeivel fölcserélheti, de én –
akár hiszik, akár nem – inkább meg se halnék, semhogy a hallgató
asszonyok között kelljen a pokol borzalmait megizlelnem.
Az Ön naiv és gyermeki lelkére vall, kedves barátom, hogy a kedves neje
kikurálása ügyében tanácsot kér tőlem. Ha éppen ragaszkodik hozzá,
készséggel a rendelkezésére állok, minden bonyolultabb esetben:
megmondom, hogyan menekülhet meg a tigristől, ha véletlenül a sivatag
közepén összetalálkozik vele, felvilágositom, hogyan ugorhat ki ügyesen
a töltésről lezuhanó gyorsvonatból, biztos szert ajánlhatok a skorbut és
a lépfene ellen, – de a truccoló asszony betegségére a földi életem
eddigi nyolcvan esztendeje alatt még, fájdalom, nem találtam meg az
orvosságot. Ez nem is betegség, hanem sorscsapás. Az ember épp ugy
belenyugszik, mint abba, hogy néha a föld megremeg és hogy a tüzhányó
kitör és eget kér. Okosabbat, mint ha belenyugszik, ugyse tehet.