Az eset, amelyről egyik, ma hozzám intézett levélben szó van,
egyáltalában nem tartozik a rendkivüliek közé, de mivel a tipust,
amelyik ennek a vidéki kis regénynek a hőse, még nem méltányolták
eléggé, szivesen megállok mellette egy pillanatra. Érdemes, mert a
férfiaknak ez a fajtája épp ugy feltalálható a legkisebb pusztai tanyán,
mint a budapesti kávéházakban.
Aki a mai levélben szerepel, az nagyon csinos és szeretetreméltó fiu.
Jól öltözködik, elolvassa az ujságok művészi és irodalmi rovatát,
elmésen cseveg s kitünően tud beszélni az asszonyok nyelvén. Azok közé a
férfiak közé tartozik, akiket a francia _homme à femmes_-oknak nevez. Az
az élet-eleme, ha leányok és férjes nők társaságában lehet. Udvarol,
tréfál, ezer apró szolgálatot tesz, szóval: kellemes, szinte
nélkülözhetetlen ember. És mégis: egyike a legveszedelmesebb
kalandoroknak, a mint a következőkből kitetszik.
Egy fiatal ur – irja a levél, melyről föntebb szólottam – naponként
eljár egy uri házba, ahol csinos, felnőtt leány van. Majdnem mindennap
ott iszsza meg a teáját, de néha ebédre és vacsorára is ott tartják. A
szülők azon a véleményen vannak, hogy a kedves, fiatal ember a felnőtt
kisasszony kezére pályázik. És mivel jó és biztos állása van, s a leány
is láthatólag rokonszenvez vele, a mama nagyon szivesen venné, ha az
elmés causeurt hamarosan a vejének mondhatná. De mulik az idő, fogy a
tea és a sandwich, a fiatal ur azonban nem nyilatkozik érdemlegesen.
Végre a gondos anya megkérdezi a leányát:
– Még mindig nem szólt?
Mire a komoly leány, akinek nincs titka az édesanyja előtt, igy
válaszol:
– Arról, hogy feleségül akar venni, még nem szólott. De minden jel arra
mutat, hogy mégis csak ez a szándéka. Amikor elválunk, mindig
megszoritja a kezemet, százszor elmondja, hogy szerelmes belém, s néha
órákon át zaklat, vajjon én is szeretem-e? Már meg is mondtam neki, hogy
szeretem, mire hálásan és elérzékenyülve szoritotta meg ujra a kezemet…
A mama megnyugszik: mi következhetik ezek után egyéb, mint hogy a
fiatalember meg fogja kérni a lánya kezét? De nem kéri, hónapok mulva se
kéri, bár naponkint ott van a házukban, s épp oly meleg pillantásokat
vált a szép leánynyal, mint megismerkedésük elején. Sőt azóta is
mindennap megkérdezi: vajjon igazán szerelmes-e bele? És ha a fiatal
teremtés egy napon kedvetlenül válaszol, hát lehorgasztott orral,
láthatólag megsértődve ballag mellette a kisváros sétaterén.
Vajjon mi hát a célja ennek a furcsa fiatal urnak? – kérdezi a levél,
melyet a család egy jó barátnője hozzám intéz.
Meg fogom mondani, hogy mi a célja, s egyuttal bemutatom azt a tipust,
melyből ez a szentimentális, de fölöttébb óvatos lovag kikerült.
Kegyed, asszonyom, bizonyosan meg fog érteni engem. Hiszen ennek a
tipusnak az asszonyok között aránytalanul több a tagja, mint a férfiak
között.
Nincs kétségem benne, hogy Kegyed a mintafeleségek példaképe. De
gondoljon csak vissza arra az időre, amikor még fiatal, jókedvü és
pajkos volt (most már, a levele szerint, fehér a haja), vajjon nem
szerzett-e örömet és mulatságot Kegyednek, mikor azt látta, hogy egyik
udvarlóját magába bolonditotta? Biztos vagyok benne, hogy még
gondolatban se volt hütlen az urához, de hiuságának mód fölött jól
esett, hogy hódolói serege megszaporodott. Ne szégyenkezzék, ne mondjon
ellent; a legbecsületesebb asszony se haragszik meg érte, ha azt látja,
hogy valakiben szerelmet ébresztett.
A férfiak, legalább régente, nem elégedtek meg ezzel az elméleti
diadallal. Ők vagy mindent akartak, vagy semmit. Nem arra a tudatra
pályáztak, hogy egy szép teremtést meghóditottak, hanem arra a gyönyörü
és mámoritó pillanatra, amikor egy bájos nő szerelmesen a nyakukba
borul.
Manapság – hihetetlen és mégis ugy van – mindjobban megszaporodik ama
férfiak száma, akik izgalmas sportnak tekintik, hogy a szerelmi
vallomásokat rakásra gyüjtsék. Ezeknek elég, ha a kiszemelt áldozat
pirulva beismeri, hogy szereti őket. Az asszonytól kicsikarják a
légyottot, amelyre nem mennek el; a lányt magukba bolonditják, de nem
veszik el feleségül. Szóval: azokra az előkelő rókavadászokra
hasonlitanak, akik tüskön-bokron át kergetik a szerencsétlen állatot, de
ha elérik, nyugodtan visszafordulnak, mert nekik nem a róka kell, hanem
a diadaluk és ügyességük tudata.
Ebből a tipusból való a Kegyed fiatal gavallérja, asszonyom. Az ő
hiuságát tökéletesen kielégiti, ha egy szép leány a kézszoritását
viszonozza, s dobogó szivvel sugja a fülébe, hogy mindörökre szeretni
fogja. Ez gyönyörü, izgalmas és édes érzés, mely bőven megéri a _run_
fáradságát. A légyott (ha férjes asszonyokról lenne szó) már azzal a
veszedelemmel járna, hogy egy vérszomjas férj is feltünhetne a
látóhatáron; a házasság (ha leány van a játékban) azzal, hogy az
embernek egy egész, hosszu életre le kellene mondania a függetlenségéről
és a szabadságáról. De a szerelmi vallomás kicsikarása olyan sport,
melynek nincsenek kockázatai és következései…
Kegyed azt hiszi, hogy csupán a perverz gondolkodásu férfiak találhatnak
örömet ebben a módszerben? Én azon a véleményen vagyok, hogy a hiuságnak
is lehet olyan fokozata, mely a perverzitással határos.