Egy derék, komoly és szimpatikus fiatal ember szerelmes egy bájos,
fiatal leányba. A leány viszonozza az érzelmeit: neki is fölragyognak a
szemei, ha véletlenül összetalálkoznak valahol. A férfinak jó állása
van, évek óta sokat keres, nincs tehát semmi kétség az iránt, hogy a
leendő családját tisztsségesen eltarthatja. A leány jómódu szülők
gyermeke; az apa is, a biztositó társaság is csinos összeget fog
kifizetni annak a szerencsés urnak, akivel majd az anyakönyvvezető előtt
megjelenik. Mindketten szépek, egészségesek, jókedvüek. A leány szülei
is, a férfi szülei is örömmel látnák, ha a kedves vonzalomból örökös
frigykötés lenne. Szóval: minden kellék megvan ahhoz, hogy egy boldog,
példaszerü, harmonikus házasság keletkezzék.
És ime, ahelyett, hogy a jegyváltás expressz uton megtörténnék, a fiatal
ur aggódó arccal ül le az iróasztalához, s hosszu, töprenkedő levelet ir
nekem, az ismeretlen, vén globetrotternek, s a levélben szinte esdeklően
arra kér: adjak neki, az isten szerelmére, lelkiismeretes tanácsot arra
nézve, vajjon ezt a bájos, kékszemü, barnahaju gyermeket csakugyan
elveheti-e feleségül? És minden egyes sorából az látszik, hogy komoly és
izgatott lelki tusák előzték meg ennek a furcsa levélnek az elküldését…
Miért ez az érthetetlen aggódás? Nem azt kell-e hinnünk, hogy ennek a
fiatal urnak a nagy boldogság hirtelen megzavarta az eszét?
Nem. A töprenkedésnek megvan az alapja. Száz házasulandó férfi közül
legalább kilencven szakasztottan ugy cselekednék, mint ez az én különös
levelezőm.
A leánynak ugyanis, akiben minden kellék megvan ahhoz, hogy egy derék
embert magába bolonditson, nemcsak apja van, hanem anyja is. Még pedig
olyan anyja, aki ma is a legszebb asszonyok egyike. Harminchét éves, de
nem igen látszik többnek harminckettőnél. Karcsu és mégis telt, csillogó
szemü, csábitó, szép asszony. És ezenkivül pikáns, jókedvü és jólelkü
asszony is. Már menyecske korában is szivesen vette, ha udvaroltak neki
és még ma se érezné jól magát, ha nem venné körül az udvarlók és a
bámulók serege. A kis városban hire van a kacérságának; és a rossz
nyelvek azt beszélik, hogy nem igen elégszik meg az elméleti
kacérsággal. Több olyan urról beszéltek, akik szerencsével udvaroltak
neki. A szép asszony gyakran fölrándul Budapestre, s ilyenkor az
aranyifjuság egyik-másik tagja is eltünik néhány napra a kisvárosból.
Ezt mindenki tudja, beszéli, terjeszti, csupán a férj nem vesz róla
tudomást. A férj szorgalmasan dolgozik reggeltől estig a hivatalában, s
nagyon boldog, mikor a feleségének egy-egy szenzációs uj toilletje a
fővárosból megérkezik. A pletykák nem érdeklik, talán nem is hisz
bennük. Pedig aligha lehet rideg ember, hiszen a kis leányával
bizalmasan összebujva szokott sétálgatni esténkint a kisváros korzóján.
Értik-e most már, hogy miért habozik az a fiatal ur?
Ha nem értenék, ide irok néhány sort a hozzám intézett leveléből:
„Tisztelt uram, ön azt mondja, hogy öreg, tapasztalt és világlátott
ember, aki mindenütt járt, mindent megfigyelt és az a szenvedélye, hogy
a lelki problémákkal foglalkozzék. Bizalommal és szeretettel fordulok
tehát önhöz azzal a kérdéssel: vajjon elvehetem-e feleségül ennek a léha
és haszontalan asszonynak a leányát? Nem kell-e attól tartanom, hogy a
szerény és egyszerü gyermekben is az édesanyja nyughatatlan vére lobog?
Ki biztosit róla, hogy nem egy kacér, rossz és felületes asszony fog
kigubózkodni ebből a finom és ártatlan kisleányból? Hiszen a közvélemény
is azt mondja, hogy az ilyen lépés előtt az édesanyát kell megnézni…
Mindenre kérem, adjon nekem valami jó tanácsot, mert a magam
temperamentumát ismerve, bizonyos vagyok benne, hogy borzasztó
katasztrófa lenne abból, ha az én feleségem is olyan asszonynyá lenne,
amilyen az édesanyja.“
Kedves, ismeretlen barátom, aki e percben valószinüleg dobogó szivvel és
sötét kétségekkel a lelkében kóborol egy vidéki ház ablaka alatt, –
melyen belül a szép mama talán éppen a legfrissebb udvarlójával flirtel
– én értem, nagyon is értem azokat a motivumokat, melyek önt arra
birhatták, hogy hozzám forduljon… Nem ön az első és nem ön az egyetlen,
aki ebben a csunya és embertelen babonában hisz… Az átöröklésről annyit
beszélnek a mi korunkban, hogy nem csoda, ha valaki e jelszó örve alatt
egy szegény és ártatlan gyermeket ilyen kegyetlenül meggyanusit… Örülök,
hogy hozzám fordult, mert igy elmondhatom önnek, hogy amit gondol, az
érthetetlen barbárság. Hosszu bolyongásaim közben mindig ugy láttam,
hogy a rossz és erkölcstelen anyáknak éppen felnőtt leányaik, a
szerencsétlen kis mártirok, a legszigorubb kritikusai… Az ő
gyermekszivük mindig megérzi, hogy az a lény, akit legjobban kellene
tisztelniök a világon, a romlottság és alávalóság utját járja… Nézze meg
a serdülő leányt, akinek anyja a korrektség ösvényéről letért:
valamennyi szinte beteges ragaszkodással csügg a szomoru és hallgatag
férfiun: az édesapján… Ezek a sajnálatraméltó gyermekek nem a léhaságot
viszik magukkal abba az uj világba, ahova a szerelmesük elvezeti őket,
hanem a természetes undorodást mindattól, ami piszkos, alávaló és
erkölcstelen… Csupán a férjtől függ, hogy ez az uj világ mindazért a sok
fájdalomért kárpótolja őket, amit gyermekszivük mélyében oly sokáig és
oly mérhetetlen kínok közt rejtegettek…
Ha ön becsületes és jó ember – és a levele után itélve, bizonyosan az –
akkor gondolkodás nélkül megkéri annak az édes kis teremtésnek a kezét
és a lehető legrövidebb idő alatt kiragadja abból a milieuből, melybe
egy gonosz és mostoha véletlen helyezte…