Erős a gyanum, hogy a kérdést, mely ma, döntés céljából, hozzám
érkezett, viharos jelenet előzte meg: afféle ebédutáni, vagy vacsoraközi
jelenet, mely a házasok életében nem ritka, s mely az agglegényekben
mindig azt a hitet költi föl, hogy mégis csak ők a legokosabb emberek.
Ugy képzelem, hogy egy bájos asszony, aki a szoknyáját feszesebbre fogja
össze, mint ahogy az a filiszter férjeknek tetszeni szokott, a korzón, a
dunaparti étteremben, a szinházban vagy a váci-utcán kissé többet
mosolygott egy raglános urra, mint a mennyit a feleségek illemkodexe
megenged s hogy e mosolygás következésképp egy derék nyárspolgár magából
kikelve rohant el este az intimus ebédlőből, hogy az alsós, vagy a
baccarat izgalmaiban keressen kárpótlást családi boldogtalanságáért…
A kérdés, melyet a meghasonlott lélek kissé zavaros levelében elibém
terjeszt, a fölösleges frázisokat elhagyva, oda konkludál: hol van és
meddig terjed az a határ, amelyen tul már a lojális és nagyvilági férj
se türheti meg, hogy szép feleségének udvaroljanak? Vagyis: meddig
köteles szemet hunyni az idegen férfiak bizalmaskodása fölött és mikor
érkezik el az a pillanat, amidőn az udvarlás ellen joggal és teljes
méltósággal tiltakozhatik?
A probléma nem olyan könnyü, mint amilyennek látszik, mert
általánosságban nem lehet rá megadni a helyes választ. Itt minden a férj
társadalmi helyzetétől függ, – legalább hosszu csatangolásaim közben
állandóan igy tapasztaltam. Egy nagykövet bátran megengedheti, hogy a
felesége idegen urakkal üljön a szinházi páholyban, Marlborough hercegnő
nyugodtan automobilozhat a barátaival, de egy pesti ügyvéd felesége
rosszul tenné, ha az ura nélkül, idegen férfiak társaságában menne az
előkelő étterembe, a szolid iparosné pedig már azzal is gyanut kelt, ha
a fiatal szomszédjával sétálgat tulsokat a külvárosi utcán. Helyes-e,
nem helyes-e, más kérdés, de bizonyos, hogy a mai társadalom fölfogása
szerint az előkelőbb pozicióju hölgy a flirtelés tekintetében több
szabadságra tarthat jogot, mint a kevésbé előkelő. Ez azonban inkább
csak a látszat dolga: ami a lényeget illeti, bizvást el lehet mondani,
hogy az angol peerek, az amerikai vasutkirályok, a francia vicomte-ok
épp oly kevéssé örülnek annak, ha fiatal feleségük más férfiakkal
kacérkodik, mint a pesti orvosok, hivatalnokok és napidijasok. Ez nem a
társadalmi helyzettől függ, hanem attól: ki mennyire szereti azt a
csinos asszonyt, akivel az ebédlőjét, a szalonját és a hálószobáját
megosztja. A legtöbb férj – valljuk meg az igazat – akkor érezné magát
legnyugodtabbnak, ha ő nagysága egyáltalában nem érintkeznék idegen
urakkal; de mivel a nyugoti konvenció a háremszerü elzárást, fájdalom,
nem engedi meg, kénytelen-kelletlen tesz bizonyos koncessziókat a
társadalomnak s büszke, melanchólikus, vagy ostoba arcot vág, amikor a
felesége decolletage-ára tapadó, éhes és csillogó szemeket megpillantja…
Nem beszélek azokról a férjekről, akik ezt a hermetikus elzárást
gyakorlatban is megvalósitják, – hiszen az ilyen nem igen tudna megélni
a mai önző és liberális társadalomban – de bizonyos, hogy még a
leglojálisabb férj is elérkezik némelykor ahhoz a határhoz, a mikor
teljes joggal juthat már az eszébe, hogy nem a más számára házasodott. A
modern asszonyt, aki forradalmi eszméket hordoz a fejecskéjében, nem
lehet eltiltani attól, hogy olykor kellemes és ártatlan flirtekkel
izgassa az idegeit, annál inkább se, mert ennek a könnyü bizsergésnek
legutolsó felvonását ugyis csak a törvényes férj élvezi. Az idegen
férfiakkal való ingerkedést, a pajkos és talán pikáns szinezetü tréfát,
mely az asszonyok és férfiak társaságbeli érintkezését oly vonzóvá
teszi, a mai kor teljesen akceptálta, s a morózus férj, aki az ilyen
ártatlan mulatságot rossz néven veszi, voltaképp csak maga alatt vágja a
fát, mert a gyanakvó hitvestársak felszarvazása már a bibliai kortól
kezdve megszokott dolog. De a pillanatnak, amelytől kezdve a két nem
érintkezése veszedelmessé válik, épp ugy meg vannak a bizonyos
szimptómái, mint akármelyik testi betegségnek, s az okos férj már a
legelső szimptómánál sietve megteszi az óvóintézkedéseket. Mikor az
asszony már a legyezőjével csap az idegen férfi kezére, nagy társaságban
is suttogva beszél, s a férjet, aki gyanutlanul közeledik hozzá, az
udvarlója előtt tulságos gyöngédséggel kezeli: az okos ember – anélkül,
hogy a gyanujának bármily külső jellel is kifejezést adna –
tapintatosan, szinte az öntudatlanság látszatával vágja ketté azt a
fejlődőben levő bizalmaskodást, melynek csak a különböző stádiumai
mások, de a vége többnyira ugyanaz. A comme il faut férj a felesége száz
udvarlójától se ijed meg, de föltétlenül alapos oka van a tünődésre, a
mikor ugyanaz a barátja tulságosan kezd ragaszkodni hozzá, szivesen
föláldozza érte az estéjét, s a szinházba, az étterembe is elkiséri,
mert, „ugyse tudna egyebet tenni az idejével“. Persze a kirándulásokon ő
nagysága is résztvesz, ő nagysága, aki jókedvü lenézéssel beszél az
ostoba, de jó fiuról.
Arra, hogy az összes aggasztó szimptómákat felsoroljam, valószinüleg nem
reflektál a mai levél irója, – hiszen a férjek idegzete épp ugy megérzi
a házaséleti változásokat, mint a leveli békáé az időjárás fordulásait.
De a legtöbb férj – bár valami homályos sejtelem ott motoszkál a lelke
mélyén – egyszerüen abszurdnak tartja azt a gondolatot, hogy őt a
felesége megcsalhatná. És ez a gondolat tényleg abszurd, még maguk az
érdekelt felek: az asszonyok előtt is. De istenem, hát van-e édesebb és
pikánsabb élvezet, mint egy abszurdumot megvalósitani?