– T. problémagyártó uram, irja ma egy uriember, akinek minden során
meglátszik, hogy nagyon meg van botránkozva. Ön előszeretettel adja a
csalhatatlan római pápát minden illendőségi kérdésben, hát döntse el
most azt az érdekes vitát, mely köztem és egy barátom közt felmerült.
Mind a ketten hivatalosak voltunk egy esküvőre s nagy gálában meg is
jelentünk a lakodalmas asztalnál, mely csak ugy görnyedezett a
virágoktól és az ezüsttől. Ott volt minden notabilitás, akiket állitólag
egy notabilitás-szállitó vállalattól szoktak kibérelni az örömszülők,
egy sereg szép asszony ült a kényelmes karosszékekben, az asztalfőn
pedig a fiatal pár foglalt helyet, akiket félórával azelőtt kötöttek
össze egy hosszu életre az oltár előtt. A hangulat természetesen lelkes
volt, a pincérek sürögve jártak nagy ezüst tálaikkal az asztal körül, a
pezsgő durrogott, a napsugár bekandikált a selyemfüggönyökön át, szóval
érezni lehetett, hogy itt valami édes mámor lebeg a levegőben. Engem
általában száraz legénynek tartanak, aki egykönnyen nem vesziti el a
fejét, de most az én lelkem is megtelt azzal a lázzal, mely a teremben
mindenkit elfogott s a pecsenyénél felálltam, hogy a fiatal párt
felköszöntsem. Már bele is fogtam a beszédembe, amikor hirtelen az
asztalfőre esett a pillantásom s nagy bámulatomra azt láttam, hogy a
fiatal párt egyáltalában nem látom. Eltüntek, vagyis helyesebben:
megszöktek. Gondolhatja, hogy majdnem a torkomon akadt a szó, mert a
legnagyobb mértékben illetlennek találtam, hogy azok, akiknek
ünneplésére az égész nagy társaság összegyült, egyszerüen kereket
oldanak és elpárolognak. Miért huztunk mi akkor frakkot, miért vették
magukra a hölgyek a legszebb ruhájukat? A beszédemet azért, ugy ahogy
befejeztem – csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam botrányt
okozni, – de a lakodalmas ebéd után élénken kikeltem az ellen a csuf
szokás ellen, hogy az uj házaspár ilyen neveletlenül faképnél hagyja a
tiszteletére összegyülekezett társaságot. Voltak, akik nekem adtak
igazat, de a jelenlévők legnagyobb része frivol mosolylyal hallgatta a
vitát s amellett kardoskodott, hogy ezt az édes kis illetlenséget nem
szabad tulságosan rossz néven venni… Szóval nagy többséggel leszavaztak,
de én nem nyugszom meg ebben a verdiktben, hanem Csalhatatlanságodhoz
fordulok azzal a kérdéssel: vajjon van-e joguk az uj pároknak ahhoz,
hogy az etikett törvényeit ennyire lábbal tapodják?
Mielőtt Csalhatatlanságom erre a sulyos kérdésre válaszolna, előbb
szives engedelmükkel megállapitok egy tényállást: azt, hogy ez a
megbotránkozott uriember jóval tulhaladta az ötvenedik évét, hogy
elvileg sohase gondolt a házasságra, szóval: hogy tizenhárompróbás,
megsavanyodott agglegény. Minderről egy szót se ir a levelében, de
szivesen felajánlok száz forintot egy ellen, hogy ez a jellemzés
megfelel a valóságnak. Mert csak egy agglegény beszáradt szive képes
arra, hogy ezeknek a mohó, szerelmes kis csacsiknak a viselkedését az
illem rideg paragrafusai szerint itélje meg…
De hagyjuk ezt, hiszen nem jellemzést kiván tőlem Savanyuságod, hanem
komoly és humor nélkül való döntvényt, melylyel barátai előtt az igazát
megvédheti. Hogy lojalitásomról teljes bizonyságot adjak, ime,
készséggel kijelentem: az a vadonatuj házaspár igenis, illetlenül
viselkedett. Oly illetlenül, hogy a összes német divatlapok szerkesztői
postája jogosan elitélné őket, mert teringettét, az már csakugyan több a
soknál, hogy az ünnepeltek angolosan távozzanak el attól az asztaltól,
ahol az ő tiszteletükre gyült össze egy tekintélyes vendégsereg. Az
illemtanból ezek a könnyelmü fiatalok feltétlenül megérdemelnék a
szekundát. Önnek tehát minden bizonynyal igaza van, – és lássa, én mégis
azt mondom, hogy az a másfélórás férj, aki nem szöktetné meg hasonló
módon a feleségét, bizvást megérdemelné, hogy a világ összes
illemkodexeit végig kelljen olvasnia, mielőtt a pironkodó asszonyával
egyedül marad…
Mert a dolog, tisztelt komolykodó uram, akként áll, hogy kétféle
szempont szerint lehet megitélni a földi emberek cselekedeteit: az illem
és a természetes ösztönök szempontjából. Az illemet a kétkoronás
kézikönyvekből tanuljuk meg, a természetes ösztönt pedig, dijtalan
podgyászként, magunkkal hozzuk erre a gyönyörüséges világra. És az
egyiknek épp ugy hasznát vesszük, mint a másiknak; csakhogy az elsőnek
akkor, a midőn zsurokra és five o’clock teákra megyünk, a másiknak
akkor, amidőn minden vércsöppünk lángolni kezd arra a gondolatra, hogy
egy drága, kicsike teremtést a karjainkba szoritsunk…
Az a fiatal pár, amelyik az esküvői lakomáról ilyen rövid uton
megszökött, kétségtelenül megérdemli a szekundát az etikettből s én
habozás nélkül ki is mondom a verdiktet, hogy itt nagy és sulyos
illetlenség történt. De ez a verdikt egyuttal azt jelenti, hogy a két
szökevény százezerszer bölcsebb volt, mint a világ összes agglegényei,
mert a szerelemben – emlékezzék csak vissza a régmult időkre! – az
illetlenség a legnagyobb bölcseségek közé tartozik. Aki az üres
etikettet még az esküvője napján se rugdossa félre, az vagy olyan öreg,
mint ön, vagy olyan szédületes smokk, mint az a német tanár, aki egy
könyvében komolyan megirja, hogy egy előkelő ur csak délelőtt tizenegy
és tizenkét óra között hunyhatja örök álomra a szemeit.