Szereplő személyek: _apa_ (vidéki ügyvéd, aki semmit se tud megtagadni
az ő bájos kis leányától), _mama_ (aki jókedvü és még egészen szemrevaló
asszony, de nagyon hirtelen eljár a keze), _a felnőtt kisasszony_ (a
kinek két hónap mulva lesz az esküvője, már a lakás is megvan) s a
_vőlegény_ (állami mérnök s a Dunántul legszebb angol bajuszának a
tulajdonosa.)
Ezek a probléma szereplői. A dráma maga a következő:
A kisasszony e pillanatban élete legboldogabb korszakát éli, amennyiben
rövid hatvan nap mulva ahhoz az urhoz fog feleségül menni, akibe
tizennégyéves kora óta halálosan szerelmes. A szülők szivesen adják
áldásukat a készülő frigyre, mert a vőlegény szorgalmas, talentumos és
derék fiu, aki bizonyosan épp ugy fogja kényeztetni a leányukat, ahogy
ők – a mama egy-két pofonjától eltekintve – a gyerekkora óta
kényeztették. A fiatalok nagyon meg vannak elégedve sorsukkal, csupán
két megváltozhatatlan tény ellen van kifogásuk: az ellen, hogy a nap
mindössze csak huszonnégy órából áll, s hogy az állami mérnöki hivatal
oly kegyetlen és kőszivü, hogy ebből a nyomorult huszonnégy órából is
ötöt naponkint elrabol tőlük. Vegyük tekintetbe azt is, hogy az ember az
alvásra is kénytelen forditani hét órát s hogy kora reggel nem szokásos
a vizitelés; marad tehát összesen vagy kilenc óra, melyet a két
szerelmes együtt tölthet. Kilenc óra, amikor kilenc teljes esztendő se
lenne elég ahhoz, hogy a legsürgősebb mondanivalóikat közöljék
egymással. Ugyebár, ily körülmények között el lehet képzelni, hogy ezt a
kilenc órát akkor is egymásnak szentelnék, ha a háborgó Vezuv tövében
várnák azt a pillanatot, mikor mindörökké az egymáséi lesznek?…
Eddig tehát rendben lenne a dolog, de most jön a bökkenő: a két
szerelmes kilencórás boldogságának is megvannak a sötétlelkü irigyei…
Még pedig nem a menyasszony barátnői, a vőlegény kollégái, s a kisváros
pletykázó kávénénikéi, hanem azok, akik a legközelebb állanak hozzájuk:
a szülők. Ez hihetetlen és vérfagylaló dolog, de igy van. Legalább a
szerencsétlen jegyespárnak ez a véleménye. És hogy ez a vélemény nagyon
is megokolt, az kitetszik a következő szimptomákból:
A vőlegény és a menyasszony egyedül ülnek az ebédlő félhomályában. Hogy
mivel töltik az időt, azt ne kutassuk (valószinüleg a régi spanyol
költők tájszólásairól beszélgetnek), de annyi bizonyos, hogy nem
élvezhetik sokáig az egyedüllétet; öt perc mulva ugyanis kinyilik az
ajtó s a mama mosolygó arccal lép az ebédlőbe.
– Nem láttad, kis lányom, a huskönyvet? – kérdezi a pironkodó
menyasszonytól.
E szavak után tiz percig lázasan keresgél a szobában s csak akkor
távozik, amikor a jegyesek már olyan arccal néznek rá, amilyent szegény
Dózsa György vághatott, mikor a tüzes széken helyet kináltak neki. De
alig maradnak ismét három percig egyedül, már apa ront be hozzájuk
hangos szóval az irodából.
– Holnapra jegyeket vettem a szinházba, – ujságolja oly diadalmasan,
mintha legalább is megütötte volna az osztálysorsjáték főnyereményét.
Az apa is ott marad egy negyedórán át, s mikor nagynehezen eszébe jut,
hogy az irodában a peres felek már várakoznak rá, akkor a kisebbik lány,
a szakácsnő, a kárpitos, a varrókisasszony lép be hozzájuk valami
kifogással az ebédlőbe. Szóval: nincs olyan tiz percük, hogy
háborithatatlanul beszélgethetnének egymással s a szimptomák
határozottan arra vallanak, hogy mindez nem puszta véletlenség: a szülők
direkte ugy intézik a dolgokat, hogy valaki minduntalan megzavarja őket.
„Hitted volna-e, oh, bölcs kádi, – kérdi hozzám intézett levelében a
vőlegény, – hogy ily tigrisanyák is élhetnek a világon, s hogy akadhat
szülő, aki egyenesen gyönyörüséget talál abban, ha a leánya
idegrendszerét ennyire fölborzolhatja?“
Édes fiam, én megértem a te szomoruságodat, s a helyedben magam is azt
mondanám, hogy a vérszomjas tigris szelid galamb e rettentő anyához
képest, de mivel, fájdalom, már tul vagyok azon a koron, amikor az
embernek sürgős beszélni valója van egy szép leánynyal, hát azt mondom:
hogy az a tigris-anya okosan cselekszik, sőt egyenesen az anyai
kötelességét hanyagolná el, ha nem keresné az ebédlőben a huskönyvet. És
az apa is, a kisebbik leány is, sőt a szakácsnő is, meg a kárpitos is
helyesen cselekszik, mikor a tárgyalásaitokat öt percenkint megszakitja.
Hogy miért, azt hiába magyaráznám neked és hiába magyarázom a bájos kis
menyasszonyodnak is, mert ti ugy se fogtok igazat adni nekem és ha
igazat adnátok, meg se érdemelnétek, hogy a jó isten ilyen boldogokká
tett benneteket. Vannak izgalmak, melyekből a kevés is sok, s vannak
gyönyörüségek, melyeknek az adja meg az igazi értéküket, hogy csak
ritkán és akadályokon keresztül lehet hozzájuk jutni. Égő gyufával nem
szabad ott járni a puskaporos torony körül, s aki a toronynál őrt áll,
csak a kötelességét teljesiti, ha minden közeledő gyujtószálra ügyel.
Mindez csak képletes beszéd, de ha buksi, szerelmes fejedet kissé töröd
rajta, hamar rá fogsz jönni, édes fiam, hogy annak a tigrisanyának igaza
van. Már azért is, mert e rövid földi életben tulajdonképpen a boldogság
reménye a legnagyobb boldogság. Aki a holnapi ezresbankóját ma kisértékü
aprópénzre eszkomptáltatja, az még a szerelem terén se mondható kiváló
szakembernek. Várd meg a holnapot, mikor a nagy pénzedet teljes értékben
beváltják, – és gondolj arra, hogy az ember – már az ismert kép szerint
is – csak akkor van „végre egyedül“, mikor az oltár elől eltávozott.
Addig bele kell nyugodni abba a fájdalmas tudatba, hogy apák, mamák,
szakácsnék és kárpitosok is vannak e nyomorult földtekén.