Egy névtelen levél ma – sok száz, sőt több ezer anya nevében – olyan
kérdést vet föl, melynek megoldása bizonyára nagyon népszerü lenne, nem
csupán a Kárpátoktól az Adriáig, hanem Skandinávia legszélső csucsától
kezdve egész a sziciliai partokig, sőt talán még azokban az idegen
világrészekben is, melyeknek társadalmi életét csak a tudósok leirásából
ismerjük. Az Anonymus, vagy talán helyesebben: az Anonyma azt kérdezi
ugyanis tőlem, mik azok a módok, melyek egy jó és gondos anyának a
rendelkezésére állanak, amikor a leánya udvarlóját rá akarja birni arra,
hogy értelmesen és világosan beszéljen. „Mert a férfiak közt – irja a
levél – nagyon sokan vannak, akik állandóan kitüntetik leányainkat az
érdeklődésükkel, megeszik az összes kompótot, ami az éléstárunk polcain
található, néha egy-egy ibolyabokrétával is kifejezést adnak leányunk
iránt táplált rokonszenvüknek, de ne adj’ isten, hogy végre magukra
huznák azt a bizonyos szalonkabátot, melyben a felnőtt kisasszonyok
kezét az uriemberek megkérni szokták. Mit tegyen ilyen körülmények
között a gondos anya? Azt mégse lehet kivánni tőlünk, hogy egyenesen
fölkináljuk a leányainkat egy idegen férfinak, sőt még célzásokat se
szabad tennünk arra, hogy már nagyon is vágyakozunk az anyósi
méltóságra, – hol van hát az a módszer, amelylyel ezeket a néma és
nyakig begombolkozott csukákat megszólaltathatjuk?“
Konstatálnom kell, hogy az aggódó anya a hasonlatok terén nem müködik
valami nagy szerencsével, mert a nyakig begombolkozott csukák
meglehetősen ismeretlenek a természetrajzban. De én – mint gavallér
ember – nem ragaszkodom tulságosan a szavakhoz s értem és méltányolom a
tiszteletreméltó hölgy fájdalmát, akinek ölelő karjaiból szive drága
gyermekét abszolute nem akarják elrabolni. Utóvégre nagyon is
természetes dolog, hogy minden anya a maga leányát tartja a föld
legtökéletesebb teremtésének, s igy csakugyan nem értheti meg ama rideg
kompótevők lelki állapotát, akik oly nehezen akarják magukra ölteni a
leánykéréshez szükséges szalonkabátot. Szivesen koncedálom, hogy ezek az
emberek kőszivü vandálok, de mindenesetre van egy enyhitő körülményük:
ők nem a mama gyöngéd szemével nézik azt a karcsu és mégis molett
kisasszonyt, akit néha egy-egy ibolyabokréta erejéig kitüntetnek. De még
ha azzal is néznék: akkor is százszor és még százszor meggondolják, amig
az életbevágó nyilatkozatot megteszik, mert manapság már a leglángolóbb
szerelmesek is tisztában vannak a lakásinséggel és a piaci árakkal s jól
tudják, hogy a szende kicsike, aki a mama szerint önmaga szokta varrni a
bluzait, asszonykorában nyomorult smuciánnak minősiti az urát, ha nem a
Berkovicsné műhelyében rendelheti meg az uj tavaszi toilette-jét. A
házasélet ma már olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának s
ez az oka, hogy a kétezer forint jövedelemmel rendelkező fiatal ur ez
idő szerint már nem a mamát nézi meg, hogy a leányát elvegye (mint a
régi közmondás ajánlja), hanem a telekkönyvet vagy az édes apa
folyószámláját.
Annak a körülménynek tehát, hogy a csuka nyakig begombolkozik, nem a
házasulandó ifjak szemérmetességében kell keresni a magyarázatát, mert
ezek az ifjak, amig nőtelenek, távolról se olyan ostobák, ahogy a
tépelődő mamák hiszik. Ők nem szégyenkezésből hallgatnak, hanem abból a
megokolt félelemből, hogy a drága gyermeket esetleg hozomány nélkül
varrják a nyakukba. Ez az oka annak, hogy oly nemes nonchalançe-szal
eszik a kompótot és a sandwicheket, anélkül, hogy beszédes ajkukat szóra
nyitnák. Nem bátoritás kell hát nekik, hanem az a bizonyosság, hogy az
édes kicsike az apai áldáson kivül egy olyan könyvet is hoz magával,
melynek nem Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, hanem Lánczy Leó vagy
Kornfeld Zsigmond a szerzője s melynek felmutatása ellenében a
legzárkózottabb pénzesszekrények is készségesen széttárják az ajtajukat.
Ha ez a könyv feltünik a látóhatáron, a félénk ifju azonnal bátorrá
lesz, oly bátorrá, mint Hannibál vagy Leonidás. A gyöngéd és pironkodó
szemérem csak perfid álarc, melynek védelme alatt teljes biztosságban
lehet elpusztitani egy polgári család éléstárát.
A válasz tehát, melyet a népszerü kérdésre adhatok, nagyon egyszerü: a
bátoritásnak sohase a mamától kell kiindulnia, hanem a józan, rideg és
emberismerő apától. Azt a fiatal embert, aki hosszabb ismeretség után se
nyilatkozik, a legravaszabb fogások se hozzák ki a sodrából, mert a
csirkefogó nem szemérmetességből hallgat, hanem hitvány és alávaló
taktikából. Képes hónapokon át az ostobát adni, csakhogy a
függetlenségét megőrizhesse. De tessék csak hozzáküldeni a derék
nagybácsit, aki az ilyen intim családi ügyeket intézni szokta, majd
meglátják: mint jön meg egyszerre az esze és a bátorsága, melyet a
kompótfogyasztás közben oly gondosan és sikerrel eltitkolt.
Igaz, hogy a szerelmi házasságok se pusztultak még ki egészen ebből a
józan világból, de az ilyen esetekben talán még kevesebb szükség van az
édes mamára, mint azokban, ahol az anyagi kérdések dominálják a
helyzetet. Ha a kisasszony és az urfi anyai beavatkozás nélkül nem értik
meg egymást, akkor a dolgon a legravaszabb furfang épp oly kevéssé
segithet, mint a legropogósabb dinnyekompót.