A nagy svájci, olasz és egyéb nemzetközi hotelekben könnyen megy az
ismerkedés. Diner után, amikor a hall fényes csillárai kigyuladnak, s a
sok dekolletált, estélyruhás szép asszony és a sok jókedvü, viruló,
fiatal leány a frakkok tömegében elvegyül, a hangulat villamos szikrái
gyorsan lángra lobbantják a kezdődő barátságot, sőt a parázs módjára
pislogó szerelmet is. A bájos és nyilttekintetü amerikai hölgyek,
utazásaik közben, nem ellenségei a könnyed flirtnek és a fiatal ladyk és
fraulein-ok kedves és mulatságos epizódnak tekintik, ha a pálmagruppok
közt minél több olyan gavallérjuk akad, akivel, lefekvés előtt, pompásan
agyon tudnak ütni egy órácskát… De nem csak itt, a szállodák
milieujében, kedves ez a rohamosan fejlődő barátság, hanem mindenütt,
ahol gondtalan, vidám és előkelő emberek kerülnek együvé. A nagy,
óceánjáró hajók fedélzetén, mikor a stewardok elszedték a
virágbokrétákat az étterem asztalairól, odafenn, a kormányos bódéja
körül, néha késő éjfélig se szünik meg a terefere és a kacagás… A
hallgató, csillagfényes tenger közepén száz vonzalom és barátság
születik meg, melynek néha akkor is folytatásuk van, amikor a hajó már
rég befutott a kikötőbe. Nem mindig komoly folytatásuk – ezek a női
globetrotterek nem gondolnak folyton a házasságra, mint a mi fiatal
hölgyeink, – hanem olyan, mely nálunk csak az egynemüek közt szokásos:
meleg és gyakran évekig tartó jó pajtásság… Az amerikai leány, amikor a
gőzös Plymouthban kiköt, férfiasan megrázza a gavallérja kezét és igy
szól hozzá, minden furfangos mellékgondolat nélkül:
– Nagyon megörvendeztet, ha ir nekem Londonba, a Carlton-szállodába…
Majd én is megirom, hogy hol találhat meg bennünket juliusban vagy
augusztusban…
A nagy kulturnemzetek hölgyei ugyanis nem találnak semmi különöset
abban, ha idegen férfiakkal leveleznek. Sőt ez a szokás mindjobban tért
hódit: a hall-, hajó- és fürdőbeli barátkozásnak rendesen nincs vége az
elválás után, mert mindkét fél szükségét érzi annak, hogy még ezután is
hirt halljon egymásról. Azok a boldog emberek, akik nem a hétköznapi
élet ördögmalmában töltik az idejüket, hanem a világ minden szép taván
hajóznak, minden valamirevaló hegyét megmászszák és minden előkelő
szállodájában végigülnek nehány dinert: többnyire állandó levelezésben
állanak azokkal a fiatal leányokkal, akikkel utazásaik közben
megbarátkoztak… Az ilyen levélváltás kedves és pikáns füszere e szomoru
életnek, s igazán nincs reá semmi ok, hogy holmi hazug és affektált
illendőségi smokkságok miatt az okos emberek lemondjanak róla. Miért ne
beszélnénk szivesebben egy bájos és frisslelkü fiatal leánynyal – ha
csak levélileg is – mint egy unalmas és nagyképü férfivel? Föltéve, hogy
nem üres és frivol léhaságok kerülnek szóba köztük, még a legóvatosabb
mama se találhat kivetőt abban, ha a jólnevelt leánya egy komoly és
értékes emberrel levelez. Annak a fiatal teremtésnek tehát, aki ma
kérdésével hozzám fordul, bizvást azt válaszolnám, hogy semmi oka sincs
megvonni magától ezt az ártatlan élvezetet, – és mégis azt mondom: hogy
a mi viszonyaink között az ilyen intimitást nem helyeslem. Én, mint apa,
nem engedném meg, hogy a leányom idegen férfiaktól levelet kapjon, de
nem azért, mintha általánosságban helytelennek tartanám ezt a szokást,
hanem azért, mert a mi fiatal uraink még nem érték el azt a műveltségi
szinvonalat, mely e kiváltságra kvalifikálná őket. Az a férfi, aki
nálunk egy fiatal leánynyal levelez, már a harmadik levelében okvetetlen
szerelmi célzásokkal hozakodik elő, mert valami különös virtust lát
abban, hogy minden nőt, aki a barátságával kitünteti, hamarosan magába
bolonditson. Önzetlenül, jó pajtás módjára egyáltalában nem tud beszélni
egy fiatal leánynyal, s igazi elemében csak akkor érzi magát, ha léha,
kétértelmü és haszontalan megjegyzésekkel hozakodik elő. Ez, fájdalom,
annak a jele, hogy a nyugateurópai, internacionális műveltség még
meglehetősen ritka vendég nálunk. A mi ifju gavallérjaink nem a kedves,
finomlelkü, diszkrét jó barátot látják a fiatal hölgyben, hanem a
szerelmi hóditásaikra alkalmas médiumot. És ezért: a leghatározottabban
ellene vagyok annak, hogy a mi hajadon leányaink egy idegen ur levelét
elfogadhassák. Ennek az ideje csak akkor fog elérkezni, ha az általános
gondolkodás nálunk is nemesebbé és magasabbrendüvé lesz. Sajnos, nincs
reményem hozzá, hogy én, a fehérhaju öreg, ezt a boldog időt megérhetem.