A kérdés, melyet ma döntés céljából elibém terjesztettek, annyira
kényes, hogy még én is, aki nem tartozom épen a gyáva legények közé, egy
pillanatig szinte habozom a válaszszal… Egy fiatal leány titokban
levelet ir nekem (ceruzával, mert minden pillanatban rajtakaphatják) s a
felől kéri nagybecsü véleményemet, vajjon egy uri kisasszony, aki
gyermekkorától fogva comme il faut-nevelésben részesült, férjhezmehet-e
házasságközvetitő utján? Az apropos-t az adta meg ehhez a kérdéshez,
hogy ő, a gyöngéd és érzékeny fiatal leány, a minap kihallgatta titokban
a szülői beszélgetését, s rájött, hogy az a nagyszakállu, öreg bácsi,
aki több izben megfordult a házukban, tulajdonképpen azért olyan gyakori
vendég, mert őt végre hozzá akarja juttatni a főkötőhöz. A
tiszteletreméltó aggastyán ugyanis közönséges házasságközvetitő.
„Elképzelheti – irja az én bájos ismeretlenem – mennyire lesujt engem a
szülőim összeesküvése; hiszen mindeddig csillogó álmokat szőttem arról,
hogy egyszer, ha későn is, csakugyan megérkezik az a mesebeli lovag, aki
engem a fehér leányszobámból elrabol… Hogy ugy adjanak el, mint egy
mángorlót, vagy egy parádés lovat, ez a gondolat egyszerüen
kétségbeejt.“
Szivesen kacérkodom a vénségemmel, gyakran hivatkozom hófehér
szakállamra, de annyira mégsem vagyok öreg, hogy ennek a szép és
melegszivü kisleánynak a nagy bubánatát meg ne érteném. Hiszen talán az
egész világ kifordulna sarkaiból, ha még ezeknek a naiv fiatal
teremtéseknek a szive se nyujtana édes otthont a mindenünnen kiüldözött
romantikának. Egy házasság, mely közvetitő utján jön létre: ugyan, hol
az az álmodozó leány, akit ez a gondolat meg ne borzongatna? A házasság
az égben köttetik, – mondja a régi közmondás – mily iszonyu lehet hát az
a tudat, hogy az ő napfényes szőke hajkoronáját, csillogó, fekete szemét
egy öreg, kiszáradtszivü üzletember veszi az ajkára valamelyik
kávéházban?
Beismerem, hogy ez a csunya próza engem is felháborit, – és mégis azt
mondom: szép kisasszonyom, ne haragudjék azokra a jótékony tündérekre,
akik magukat ridegen házasságközvetitőknek nevezik. Mert ha jobban
meggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy ez a mesterség már talán a bibliai
korban is a népszerüek közé tartozott, hogy ne is szóljak ősapáinkról és
ősanyáinkról, akik – igaz, hogy iparjogositvány nélkül – mindannyian
szivesen foglalkoztak a házasságközvetités mesterségével. Az asszonyok,
főképp az öregasszonyok, minden időben valami perverzus gyönyörüséget
találtak abban, hogy a fiatalokat egymás karjaiba vezessék, s ha a régi
házasságokat megvizsgáljuk, akárhány olyat találunk közöttük, mely a
Miska bácsi, vagy a Cenci néni atyafiságos gondosságának köszönheti a
létrejöttét. De ma már se a Miska bácsik, se a Cenci nénik, nem érnek rá
arra, hogy az Ámor istenke dolgaiba kontárkodjanak; Miska bácsi uj
jelzálog-kölcsönökön töri a fejét, Cenci néni pedig a cselédszerző
kifutójának udvarol, hogy a derék Samu egy jó mindenesleányt szerezzen
neki. A dilettáns házasságközvetitő helyébe tehát a hivatásos
házasságközvetitő lépett, vagyis az a férfiu, aki józan kenyérkereset
céljából vette föl a törvényes szerelmet az ügykörébe. A mestersége
tehát prózaibb, mint a régi urabácsiké és néniké, de annyiból talán
megbizhatóbb, hogy – mivel az ő üzleti renomméja is kockán forog – ő
jobban és alaposabban belemélyed a házassági ügyletet kötő fiatalok
egyéniségébe. És van még egy, bizonyára nem kicsinylendő előnye: száz és
száz olyan urat és hölgyet ismer, aki mind készen áll arra, hogy a
házasság sulyos keresztjét magára vegye. Vagyis: minden módja megvan
hozzá, hogy az egymáshoz illő karaktereket kiválaszsza. Igaz, hogy
mindennek kissé üzleti ize van, de ki biztositja Kegyedet afelől, hogy ő
nélküle rá fog találni az igazira, s hogy tisztán a romantika alapján
nem lesz százszorta boldogtalanabb, mint igy, hogy köhögő öreg bácsi
veszi a kezébe a sorsa intézését? Hány fiatal teremtés van, akinek a
vénleánysága határáig sincs alkalma ahhoz, hogy hozzáillő urakkal
megismerkedjék, s hogy azt a tökéletes férfi-ideált feltalálja, akiről
leányszobájában álmodott? Hiszen a mai házasság kizárólag a véletlen
alapján áll, a vak és szeszélyes véletlen alapján, mely néha, zsarnoki
kegyetlenségében, épp azokat boronálja össze, akik örökös és
elviselhetetlen gyötrelmeket okoznak egymásnak. Az a vén bácsi
tulajdonképpen egy merész ujitást képvisel: ő háborut üzen a vak és
megbizhatatlan véletlennek, s a logika, a pszikhologia és az
emberismeret alalpjára helyezi az emberi intézmények leghatalmasabbját:
a szent házasságot. Hátha éppen ő fogja megtalálni a Kegyed számára azt
a csinos, derék és szerelmes legényt, akit az égiek már ötezer évvel
ezelőtt arra szántak, hogy Kegyedet boldoggá tegye? A pajkos Ámortól –
igy olvassuk a mitologiában – minden huncutság kitelik, miért ne telnék
hát az is ki, hogy kopottcilinderes, tubákoló öregekkel képviseltesse
magát ebben a kései évezredben?