mint a neveltje, Nagy Sándor – így emlegette talán Nagy Sándort először!
Hogy a költők, tudósok halál utáni élete több, mint a zsarnokoké – mert
a gondolataik megmaradtak – ez egészen olyan Zsüliett-féle ötlet volt.
De a történettanárral való esetet akarom – hát hogy egyre szidja a fiú
hogy: csupa magolás, meg frázis:
– A latin, a számtan, ott legalább, aki megérti: jó – de itt minden a
buta kérdéstől függ –
hát jön egyszer haza fölhangolva, hogy:
– Megmondtam most neki! –:
hogy valami olyant kérdezett a tanár egy szegény gyerektől, akire
»pikkje« volt, amire lehetetlen megfelelni – valami ilyent: »mi
következett ez meg ez után?« és ezt kellett volna felelni: »az általános
lehangoltság kora következett«, amit persze nem lehetett kitalálni, hogy
épen ez a jó felelet – mire Gaston nem nézhette, fölállt, megmondta – a
tanár tajtékzott:
– Nem félsz, hogy megbüntet? – kérdeztem, mert csodáltam a félénk
fiútól; de csak láttátok volna:
– Én?! – hogy lüktetett föl a szeme megint! – _a Sokrates beszélt belőle
megint – mert ő sem volt már ő_ – a szellemek beszéltek belőle – a
paraziták – akik kiserdültek a gyerekben, mint a burján a friss földben
– és gondoltattak, mondattak, tétettek véle, amit ők akartak!
Játszottak a könnyű lélekkel.
4.
Hogy miért hallgattam el? Mert most jön Nagy Sándor, a macedón király –
aki már öreg és féltékeny – ne gondoljátok, hogy félrebeszélek! Tegyük
föl például, hogy én most meghalok, és valaki aztán életre kelt, mondjuk
csak egy szóval, egy gondolattal – csak mintha a sötétben egy gyufát
meggyujtanak. – Ha senki sem gondol rám: jól van meghaltam; de ha már
kivillant ez a gyufaszál… Például a Gaston tanul Nagy Sándorról; aztán a
Zsüliett mondja, – csak mert szeret beszélni az olvasmányairól – hogy ez
milyen pózos uralkodó volt: mondjuk, Thébát lerombolta, és a Pindaros
költő házát megkímélte; vagy Homerost magával vitte a harcaiba egy
aranyládikában – szóval olyan »kulturfejedelmi« gesztusok – nem olyan-e
ez a halottnak, mintha a koporsó födelét emelgetnék? Vagy Aristotelesről
van szó és említik, hogy Sándort ő nevelte – hogy Fülöp meghítta, ez a
parvenű, a kor legnagyobb tudósát – és Gaston neveti:
– Szegény Nagy Sándorék, ezekről mindig rosszakat beszélünk!
– Törődik is már az avval! – mondom én, aminek Zsüliett persze ellene
szól, mert hisz a halott csak abban él, ahogy emlegetik:
– Ha rossz emléke marad, olyan az, mint elevennek a rossz lelkiismeret.
De azért semmit sem sejtettünk; – és a Gaston tanulja: _O fortunatum
juvenem…_ »_Ó boldog Achilles, ki halálod után tetteid megéneklőjére
akadtál!_« – »Ez is Nagy Sándor mondása« – beszéli Zsüliett:
– Milyen dicsvágyó volt! és most ki gondol rá? iskolásfiúk, unva és
muszájból, és száraz tudósok… – (és így _öntudatra jut_ a Sándor király
sivár, sovány sírontúli élete – ennek az életnek a sivársága – most
gondoljátok el – mintha valakinek gyufát gyujtanak és annál _meglátja_ a
sötétet?) – Élet ez a legdicsvágyóbb királynak?
– Mit kívánsz? aki olyan régen meghalt… – mondom én; de ő ellene szól:
– Hogy él máig a trójai faló, a kiklopsz, meg a Homérosz más ilyen
ötletei, a költők képzelődései, minden kis gimnázista fejiben: az élet!
mikor a képzelet él tovább, a gondolat. (De a Nagy Sándorból mi maradt?
név és adatok… semmi a _lélekből_… csak úgy _emelgetik_ a koporsó
födelét…) – És hogy a halottak is öregszenek, gyengülnek, mint az
elevenek: előbb-utóbb, kinek mennyi életereje van… – És hogy milyen
tragikus ez: oszlani, mint a kizáporzott felleg: annak, aki örök
dicsőséget akart! egymásután veszteni el minden kapaszkodót az emberek
gondolataiban! És pedig – gondoljátok el! – ahogyan ő mondta:
– Nem volt ez mindég így! Eleinte királyi élet volt ez a halál után is!
Mennyi kép, szobor! mennyi gazdag emlék!… – gondoljátok el! – aki
meghódította az egész világot! De a sírontúli élet is csak romlandó,
mint a síroninneni – egész prédikációt lehetne ebből csinálni.
5.
De a Gastonról akarok beszélni – hogy rosszul felelt a történelemből, és
épen a Nagy Sándor csatáit nem tudta – no mi ez? Persze a tanár lesett
rá a multkori után; ő pedig ezt ép nem valami szívesen tanulta, ezt az
adathalmazt – mindez érthető – de mégis – ha tudnátok, ami következett…
Először is, hogy ez nem kicsiség – hogy ez iszonyú összeomlás volt neki,
megalázás! – képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna,
mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most
»tompa melankólia«, ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi,
megsemmisíti, elkábítja a tudásával – aztán megint a reakció: hátha őt
is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja,
hogy tudjon, tudhat-e? – a »hatalom vak fölénye«: értitek? Nekünk:
semmi; neki: életkatasztrófa; – zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum –
és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az
elgyöngült vén szellem, nem röstelli… Gondoljátok, hogy a halottak élete
csupa _passziv_ élet? Ugy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az
életet, amit kegyeskedünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor
belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni,
még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is _akaratuk_? Például
hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, _maguktól_ – nem vettétek még észre?
Emlékszem, Zsüliett:
– Én sokszor éreztem, – azt mondta – hogy a halott _kényszerített_
továbbgondolni a gondolatát… Lenyügözött, rabbá tett… Élni akarnak és
_követelik_ tőlünk az életet…
Én még tréfáltam rá:
– No, én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak… Én rajtam nem fognak…
– Nem persze magán – mosolygott Zsüliett – de akiben már egyszer
megfogantak… – és épen akkor, _azon este_, jött a Gaston álma! Ezt
Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki
valami összejövetelen elmaradtam; egyszerre Gaston nyög és forgolódik.
Átmegy lábhegyen, fölkölti:
– Rettenetes álmom volt – susogja a fiú; s felül meredt szemmel,
magánkívül, mint aki még mindig fél… Zsüliett ép akkor lépett ki a
szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:
– Szegény gyerek, – mondta – egészen kiverte az izzadság! – és kitűnt,
hogy a fiú _Nagy Sándorról_ álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset.
Mi csak összenéztünk Zsüliettel – ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:
– Már az álmaiba is betolakodik… Élni akar a szellem… több életet akar…
persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok:
hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről – hogy
megváltozhatik-e az ember karaktere a halála után:
– Életvágyó volt, dicsvágyó, – azt mondta – hódító, zsarnok volt… és nem
elégítette ki az élet… korán halt meg… és nem elégíti ki az Emlékezet
sem… Szegény kis öcsikém! – azt mondta:
akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli
terrászon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember
arcába… és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak… rontottak,
gyűrűztek… erőszakosak… féltékenyek… életre és bosszúra éhesek…
6.
Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még… hogyan harcoltunk egy
halott királlyal… Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról; nevettem:
_engeszteli_! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón
hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:
– Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is; – de
Gastonnak mindig kevesebb kedve lett… Panaszkodott sokszor:
– Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak
azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és
elképzelem milyen lehetett, aranyos sisakban… – És fantáziált, mint egy
megszállott:
– A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén… Hogy vágta
ketté karddal a gordiusi csomót…
– Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán – mondom néki. Az évszámokat
tanuld, a csatákat… – de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga
egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt
a rémes álmát! és persze az idegesség mindenikünkre átragad, Zsüliett
babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a
_Magnus Alexanderről_ szóló könyvek nem tudják lekötni:
– Szegény, – mondja – magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem
élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket!
Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! – és elmondott egy
rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:
– Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb
karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el.
Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát s
keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg…
– Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom – szoktam én ilyenkor
mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.
– Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! – mondta elrémülve, mint
aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a
történetből kiviláglik.
– Nem kellett volna erre emlékeznem! – mondta. – És még hozzá másnak
elmondanom – épen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és
két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben –
úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott s folyvást
Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna – épen ezt a fájdalmas emlékét
megújítani! Épen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!
Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől
rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell… És úgy beszéltünk róla,
mint egy elevenről.
– Nézze csak – hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. – Ha igaz,
hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való
kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének,
mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!
Mutatta a mondatot a könyvben:
»Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú
fia is Nagy Sándor hatalmába került.«
– És aztán rögtön másról van szó. Ó, így _félig_ föligézni egy emléket,
félig föltámasztani egy halottat – és aztán mindjárt lefektetni megint!
Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a
professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet
fölbűvöljön – hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek – képzelje
csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és
akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen
és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett
eunuchok – mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos
elefántok, bíbor terítőkkel, egy keleti királyné, hűvös ékszerek, nagy
napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban…
Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába; és azt mondják,
Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán… A legszebb fiúkkal vette körül
magát…
Egyszerre elváltozott a kifejezése amint ezt mesélte:
– Fiúkkal!… A fiúkat szerette.
És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.
Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem
csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett:
micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! »_Nagy Sándor
Babylonban_« – az volt fölírva a címtáblájára – »_Dráma öt felvonásban_«
– s az öt felvonásból egy jelenet készült el – képzeljétek! egy
háremjelenet! – ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét – de
olyan dolgok – istenem, szegény fiú! – amikről nem is sejtettük, hogy
tudhat valamit! nyiltan és kéjelgőn, – mi volt ez? Egy sötét kamaszkor
fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma – vannak ilyen »történeti«
regények manapság. – Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti
fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiúnk képzeletét?
Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk
s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, – ki volt
merűlve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még
örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog – pedig ekkor talán már el
volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt – a
szellem hatalmában. Már csak pár napja volt – én néha tréfáltam vele –
azon amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások
elégteleneket is túlélnek – nem felelt. Máskor azt kérdeztem:
– Na, tudod-e már Nagy Sándort?
– Azt úgyse felelem, – mondta – egyszer már feleltem. – S látjátok, az
utolsó nap mégis azt tanulta – fel-alá járt a szobájában és fennhangon
mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:
– Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela… Chornéa, Granikos, Issos…
Gaugamela, Arbela, Hydaspes…
Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem _hallja_ a
szavakat…
7.
Tulajdonképen nem mondhatom, hogy semmit sem sejtettünk; csakhogy a
sejtéseink olyan lehetetlenek, olyan nevetségesek voltak – gondoljátok
csak el! – Hazajön a fiú, nem szól, hiába kérdezzük, bezárkózik a
szobájába – a feleségem még utána akart menni, de én tartóztattam:
– Hadd sírja ki magát!
Nemhogy nem aggódtunk, – hanem olyan komolyak voltak az aggodalmaink,
hogy resteltük őket komolyan venni. Képzeljétek aztán Zsüliettet, amint
megtaláltuk a fiút holtan a Nagy Sándor szobra alatt! – megölte a
szellem mint egy legyet. Őrizkedjetek a halottaktól, őrizkedjetek a
halottaktól! A feleségem olyan mint az őrült azóta – én nem bírtam
tovább – idejöttem kicsit tiközétek. Ne siessetek még, – ne hagyjatok –
félek –
Ki tudja melyik gondolatomban támad egy kísértet?
KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG
(ÉLETTÖREDÉKEK)
1.
Se látva, se hallva jártam akkor a világot. Egyszer megszólalt az
előszobám csengője – még, emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz
érdemes-e magamhoz engedni valakit? Nem jobb volna egyedül heverni
hosszú napokon át, és leszállani újra a Magányosság fenekére? Mégis
megnyitottam, és akkor bejött ő; félénken és szívdobogva jött, mint egy
kis diák; egy nagy mappa volt a hóna alatt, – mert azzal az ürüggyel
jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.
– Otthon azt nem lehet; mindig mások lesnek; nem beszélhetnénk
fesztelenül: tudja, mint két jó barát – igazán ne gondoljon semmi mást!
Bűn volna távol maradni egymástól, akiknek közel kellene lenniök… Olyan
kevés az ember, Istenem! és én tudom, hogy vagyok valaki… hogy tudok
lenni valaki magának…
Alázatosan és félénken beszélt; izgatottan leste a szavamat. Félt, hogy
elkergetem. És én csakugyan durva voltam hozzá, mert éppen csak ez
kellett még nekem! Mikor oly torkig voltam az egész világgal. Semmit sem
akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak; ne kelljen szólnom semmit,
csak amit már ezerszer megszoktam; rendes agglegényéletet, kávéházakat,
csak egypár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben. És,
sajnos, nem volt szép (bár voltak szépségei); – de engem rabszolgaságban
tartott még a Szépség: ó, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, a
formák megnyugvása! – nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én, s
keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak; – és megvetettem a
dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene; későn jött; – és
megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is; – szép asszonyok között
nyitott szemmel és húnyt szívvel jártam: csak a szépségük kellett; – és
kegyetlenül mondtam annak, aki alázatosan hozzám jött:
– Nem vagy szép! – És kedvem telt immár, hogy gyötörjem őt; és
kiszámítottan mondtam neki:
– Hiszterika! – és néztem hosszan, amint sírt, zokogott hangosan. A
kegyetlen Szerelem kezembe adta őt.
2.
Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! Én nagyon
szerencsétlen vagyok. Én igazán nem akartam senkinek se rosszat; csak
kisugárzott belőlem a fájdalom, épen azokba, akik legjobban
hozzámtartoztak: mint egyik tagból a másikba. Aztán nem a jelenben élek
én. Egy fantasztikus novellát élek én, a _késettszemű ember_ novelláját,
amit el lehetne képzelni, így talán: A kép nem azonnal jelenik meg
nekünk; bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba
viszik – hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba,
napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden
képnek örök szállása van, mint a kísértő lelkeké a temetőben? Akinél így
volna, az a multban járna örökösen és folyton beleütközne a jelen
falaiba; nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a
tegnapelőttit; és az ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a
lelkébe. A kedves szépségét csak másnap látná meg, szomorúan, mikor már
nem ölelhetné, és, a tegnap képei közt még, az új ölelést nem tudná
megbecsülni. Ó jaj, így vagyok én! csakhogy órák és napok helyett
hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen elfödve előlem a
jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró
testéhez nyúlnom. Így akkor is, itt a nagyszobámban, ahova bejött ő,
ahol ott ültünk már akkor a padlón, puha vánkosokon – köröskörül a
könyvek, a sok-sok könyv, és az ablakokon túl csak az ég, a tiszta téli
ég, mert a szemközti ház sokkal alacsonyabb – nekem régi képek jártak az
eszemben, akadályoztak mozdulataimban, eltompították szavaimat és nem
engedték látnom igazán őt, ahogy ott ült a furcsa vánkoson – mert tudni
kell, hogy ez a vánkos a Feketeországot ábrázolta, meghímezve fekete
fákkal és fekete madarakkal, egy lett táncosnő hímezte valamikor. Nem
láttam őt, mondom, ahogy ott ült, kedvesen és kicsinyen, kissé
exotikusan, – furcsán eligazítva igazán formás lábait, fiús arany
fürtözete alatt, mint egy kis kínai herczeg, Csin-Csin nevezetű – _akkor
még_ nem láttam. Ó, nem szerettem őt! Akkor talán egy halott lányt
szerettem, és egy régi kertet láttam, nyári éjjel, az üstökös évében,
júliust, augusztust, hosszú sétákat, hulló csillagok alatt. Hogy égtek a
csillagok! S hogy zengtek a tücskök a fekete bársony bokrok közt!
Melegen sírt vállamon a mindennapi kislány – ó, hogy égettek a könnyei!
Egy finom és kényes gyermek ijedtségét tartottam karomban. »Mindennapi
kislánynak« nevezte magát:
– Mit találhatsz bennem? – De szép volt, úri és kényes; és úgy adta meg
magát a halálnak, mint a virág a sarlónak: drága, romantikus virág!
Sohse lett senkié. Naiv, regényolvasó gyermek; apácaruhába öltözködött
egyszer, úgy fotografáltatta le magát. Egész nap a napon hevert, orvos
rendelte így, és várta a halált, mint egy vőlegényt. Szép volt. Már csak
a bársony szemére emlékszem, amely annyit sírt miattam is. Ó, mind akik
sírtatok miattam, értsetek meg engem. Én a szépség megbűvöltje voltam –
jaj, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! –
nekem nem az élet kellett.
Aztán fáradt voltam.
A szépség emléke – egy mindennapi kislány emléke, egy halotté, – jobb
volt nekem az életnél.
3.
Ő azonban, aki ott ült akkor a szobám szőnyegén, a Feketeországot
ábrázoló párnán, a jelen kalandja volt, az élet, s nem még a szépség,
amivé talán lassanként bennem hal: késett szemem nem láthatta őt meg. Ma
már látom örökre. A szobából csak az égbe lehetett kinézni, a felhős
téli égbe, – mint most is – és az egész csöndes szoba mintha himbált
volna, egy felhőtengerben.
– Olyan itt, mint a hajón! – mondta Csin-Csin herceg, és meghimbálta
hullámos aranyfürtjeit, és meghimbálta a kék szeszláng fölött a szamovár
kampókon lógó rézkannáját; és meghimbálta a függő fénycsillárt, hogy
minden fény és árny ingott a szobában. – Mint egy hajón a nagy világ
fölött! – És megbiggyesztette ajkának nem egészen természetes
pirosságát, és megrázta a csörgőt, a baba-csörgőt, amit ő hozott nekem,
nagy, felnőtt és rosszkedvű babának. Mit törődött ő az egész világgal?
Kis lány lett, kis fiú lett, hogy nekem szebb legyen, apródom; s
izgatott futkosásokban gyötörte kis testét utánam, úgy kereste kedvem,
mint egy keleti zsarnokét, félénk alázatossággal. Én meg, a rosszkedvű
zsarnok módjára, durcásan fogadtam minden szeretetét; sőt küldtem őt:
– Menj el! – és szemrehányásokat tettem neki:
– Miért komplikáltad az életemet?
S ő sírt. – Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! –
Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt, és mindenen túl már. De akaratom
sem volt, és hagynom kellett magamat szeretni. És hosszú séták jöttek,
izgatott és szomorú vasárnapi séták különös városrészekben; és hosszú
levelek (amikor már nem mert maga jönni), ideges, hordárvitte üzenetek –
amikre olykor bosszúsan feleltem; – és hosszú viták, hogy mikor szabad
eljönnie megint? S ő sírt. Ó! olyan biztosan ki tudtam békíteni megint!
De aztán gyötörtem – és aztán megsajnáltam megint. És néha a gyermeket
láttam benne, – mert olyan egyszerűvé tesz a szenvedély – olyan volt,
mint egy szerencsétlen gyermek. (Dehát nem szerencsétlen, durcás gyermek
voltam-e magam is?) És néha beteg volt, és kimosolygott a csipkés
ágyból, láztól piros arccal; – és máskor huncutkodott, kacagott.
– Ha ezt látnák! – mondta, és örömmel gondolt nagyképű ismerősök ostoba
botránkozására. De ilyenkor volt a legártatlanabb – ilyenkor volt
valóságos gyermek. És néha már szerettem is – mint egy gyermeket. Néha
már öröm volt ő és szabadulás –
4.
Olyan volt, mint egy drága kisfiú
és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. –
A nők rosszak, az élet iszonyú,
és minden felnőtt ellenségem.
De szeretem a nemes gyermeket,
eleven kútfejét a meleg kacagásnak,
mert még nem les ki homloka megett
a sáfár intrikus, a Másnap.
Csúf másnapok kifutója vagyok,
de ma a boltbul a mezőre szöktem:
hajrá, ma, kis betyár gondolatok!
A Másnap elmarad mögöttem.
Hallod a tengert? Ez hajószoba:
a padlón ülünk, és a hajó ingat;
tegnapok s holnapok örök sora
himbálja pillanatainkat.
5.
Néha már öröm volt ő és szabadulás – de én becsuktam szemem az örömre és
hátat fordítottam a kinyílt ajtóknak. Ó, mikor adtam neki lelkemet úgy,
ahogy érdemelte? Százfelé tépett lélek volt ez akkor; – s azon-fáradtan
egy világ élményeit kellett átélnie. A hajószobát elkapta a tenger.
Darabokra tört bennem a holt szépségek szobra is; s ezer cserepe csak
sebezte azt, aki hozzám nyúlt. Ó, mennyiszer megsebezte őt is! És akkor
elhúzódott tőlem, csodálkozva s félve. Én nem voltam sem magamé, sem
övé. Még ültünk olykor, a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem,
mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is
kedves, hogysem futtában fölnyissam. És ajándékait nem viszonoztam –
mert hol találjam a nyugodt percet, amikor méltó ajándékot választhatok?
Akkor szerettem legjobban, mikor legjobban elhanyagoltam őt. A
rettenetes Világ elöntötte lelkem. Még néha sétáltunk; egy májusi sétára
emlékszem: egy véres palota elé értünk ki, két nagy ágyú elé; vörös
szalagok csüggtek a falak nagy vaskarikáin. Ő – gyermek – játszott volna
az egész világgal; de velem nem tudott játszani; és én nem tudtam már
játszani semmivel. Még egy sétára emlékszem, az utolsó szépre, télen, a
havas ligetben; s utána egy kis cukrászdába mentünk, ahol szerelmes
párok szoktak találkozni. Az egész világ olyan volt, mint egy
cukrászkirakat: csupa fehér cifraság, szép havas cukrozás. Ott ültünk
soká, nézegetve egymást, kissé hallgatagon; és megfogadtuk – amit be is
tartunk, – hogy azért mindig jó barátok leszünk.
A RÖPÜLŐ FALU
A menekülttel egy kis olcsó kocsmában ismerkedtem meg, ahol ő túlzottan
szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek
kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni; látszott rajta,
hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen
titkolta véleményét.
– Büdösök! Itt ülnek a zsiros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni;
föl is út, le is út.
Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldódott a nyelve.
– Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem
úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.
Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit
vénkorára épen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia
messze Fogarasban. A verandára, ahol délutánonként üldögélni szokott… A
meghitt bútorokra…