méltósággal hordja tudományát szennyes robotban is, mint a jelvényét,
ezt a rongyos szalonkabátot: persze, époly vásott, nyomorúlt,
uraságoktól levetett az a tudomány is. Hitvány kis faggyúgyertya éghet a
fejiben, csak arra jó, hogy inkább érezze a nagy sötétséget. No és
képzeld: a Falb Rudolf előtte a diadalmas vetélytárs, húsz esztendő óta.
Mert húsz esztendeje ismerem, kisgyerekkoromból, mikor még Falb volt a
híres időjós: azóta benne nem változott semmi. A szépekkel szalad az
idő, a csunyaság örök-egy marad; sejtenéd-e az öreg György korát? Nem
volt ő, mondom, más húsz évvel előbb sem, mikor otromba beadványokkal
szaladgált a városházára, s hivatalos időjósi állásért folyamodott; így
írta alá magát: »tudós és favágó«.
Nevettem.
– Ne nevess, – mondta – rokonom ő. Azt hiszed, más az én
dillettántizmusom, az én fajom örök szellemi akarhatnámsága: mint az ő
tudóssága? Ne nevess. Szomorú ez: a csúnyaság lelke, mely fegyvert és
önérzetet keres.
– A magad érzékeny lelkéről mintázod őt – szóltam. – Mit tud ő a
szépségről, mit bántja csúnyaság? Szépség talán csak azok számára
létezik, akikben meg is van belőle valami, lélekben vagy testben. Az
igazi csúnyaságnak nincs is érzéke a szépség iránt.
– Ó, mennyire nem tudod! – kiáltott. – Éppen a szépek azok, akik a
széppel nem törődnek. A csúnyákat ezer érzés köti a szépséghez. Szent
áhitat és tehetetlen gyűlölet, tantalusi vágy és dühös irigység. Örök
probléma, elérhetetlen ideál, diadalmas ellenség az nekik. Platon rútnak
festette Erost. Igaza volt, mert a rútakban él. Én tudom. Én már
gyerekkoromban tele voltam evvel az Erossal. Csúf, beteges zsidógyerek
voltam: de megreszkettem minden szép látástól. Nyomorultnak éreztem
magam, mint egy hatalmas isten közelében, kimondhatatlan vágy és félelem
fogott el egyszerre. Nagyon kevés elég volt erre: egy tiszta,
hattyúszínű felleg a kék egen. Vagy mikor a dombok kéjes kanyarulását
észrevettem. Egy sugaras nap, egy virág, egy illat. Hát még az emberi
szépség, egy szép pajtásom arca, egy szép asszony! Egyetlen tekintet
megmagyarázhatatlan, áradó érzelmeket keltett. A szavam elakadt,
torkomba zokogás gyűlt, menekülnöm kellett a magányba. S ugyanígy voltam
később a szép képekkel, versekkel. És tudod, mi volt a legborzasztóbb?
– ?
– A legborzasztóbb éppen az volt (és valósággal fölháborított), hogy a
szépek maguk nem látszottak érezni a szépet: könnyen vették, vagy észre
sem vették. E gyönyörű emberfaj példányai – amely itten lakik – egyforma
közömbösen jártak szépség és rútság között. Szemek gyönyörűsége,
melyekbe pillantanom már nagy izgalom volt: egykedvűen sütött
szépre-rútra. Mint a napfény. Nemes finom metszésű ajkak megalázták és
beszennyezték magukat azzal, hogy szóbaálltak a rútakkal, – mintha nem
is éreznék azt a rettenetes, metafizikai különbséget szép és rút között,
mely engem néha lelkemig borzongatott. Gyűlöltem ezeket az üres,
közömbös szépeket! gyűlöltem minden áhitatommal szépségük iránt!
gyűlöltem akkor is, ha szerettek, kényeztettek engem: hát nem látták,
hogy csúnya vagyok? hogy megvetem magamat a csúnyaságomért? És… és
megértettem az öreg Györgyöt akkor is… mikor az a rémség történt…
– Rémség?
– Régen… én tízéves voltam György, mondom, olyan mint ma… azóta tömlöcöt
ült… de mintha csak tegnap lett volna az! Ugyanitt volt, itten a
pataknál… és szép nap volt, még szebb, mint a mai… nyárelő. Emlékszem.
Ilyen sűrű, langyos volt a levegő… enyhén és édesen áramlott mintha a
mennyországból keverték volna. Olyan bársonybarna volt a föld, olyan
szelíden zöldek a rügyek! Az első meleg nap volt, korai nagy meleg; s a
cselédlányok kijöttek mosni a patakhoz, inkább heccből, hogy most már
lehet. Csupa szép leány, ritka is e tájon fiatalban a rút s apám nem is
vette volna a házába. Gyönyörű kép volt az!
– Elgondolom. Itt a patak mellett…
– Friss volt a patak még, tiszta és dagadt; fehér csillanásaiban szinte
még az olvadt hó színét képzelhetted volna. A lányok sikoltozva
csapkodták kezüket a fagyos habokban, s versenyt viháncoltak a bukdosó
érrel, meg-megcsillantva fehér fogaikat. Virágzottak a fák! Libegtek,
látható kéjjel fürdették ágaikat az enyhe levegőben. Lehelt a tavasz
szele, el-elszabadult egy csomó kis virág, fehérrel pöttyözték a friss
barna földet, aláúsztak a patak hullámain, beleakadtak a lányok hajába.
»Én ott dülöngtem a fák közt, gyenge gyermek, szomorú kéjekkel; alig
bírtam ennyi szépség érzéseit. És önkénytelen odahúzódtam az öreg György
mellé. Ugyanott állt a fabak, ahol most, alig pár lépésre a
mosóteknőtől. Az öreg föl-fölcsapta izzadt fején a zsíros kalapot;
mogorvább volt, csúfabb, mint valaha. De én nem féltem tőle, inkább
bátorságot kerestem durva, szennyezett arcában, esetlen súlyos
mozdulataiban, egész csúnya, obskurus lényében a szépségek ellen, melyek
elvakítottak, zavarba hoztak s mégis lekötöttek, a lányok és a tavasz
ellen, mely ismeretlen, döbbentő érzéseket keltett gyermeki testemben –
mintha ez egyetlen csúnyaság árnyában mentve lenne az én kis csúnyaságom
is a szépség diadalmas áradása ellen. És bizonyára a szexus kora
sejtelme is volt ez, a csúnya faj kéjencsége, mely már a gyermekben
ébredt – mert mind kéjenc a csúnya, s a szépség őneki Voluptas. Éreztem,
hogy ellenségem ez a bizsergő tavasz. Kívántam, hogy borulna el inkább,
lenne eső, hideg, akármi! Az öreg György is egyre dörmögött és
valósággal lelkemből beszélt; fölütötte azt a súlyos fejét, amennyire
föl lehetett ütni örökös lógásából, ijesztően véres szemével ferdén égre
pislant, s ilyesmiket dörmögött kárörvendő hangon:
»– Nem áll meg ez az idő – nem áll meg ez, akármit mond a Falb.
»Mintha – gyermeki szuggesztibilitással – belekerültem volna az öreg
ösztönös lelkének sodrába, és lelkemig csapott volna árama! Éreztem
mindent, amit ő érzett. Éreztem, amint letörte az átfürészelt hasábfa
végét, hogy milyen kéjjel teszi, mintha a Falb Rudolfnak a feje lenne
az. Tudtam, amint nyakát félreszegve, önfeledten rángatta az akadozó
fürészt, hogy most az emberek elrontott örömén kéjeleg, ha csúf idő
lenne! (Esni fog, fagyni fog, jégeső lesz, már zizzen a szele, már
fodorodik!) Mint egy csúf varázsló tünt föl előttem, kit semmibe vettek,
kinevettek: de ő tudja, amit tud, hadd nevessenek! ő szövi már sötét
terveit. Nem féltem tőle, barátja voltam; de egyúttal megvetettem kissé,
mert csúnya volt! És éreztem, hogy nincsen ereje, hogy maga sem hisz
erejében, csak hazudik magának, csak áltatja magát, mint egy megcsalt
Sámson, amint szinte kétségbeesett vidámságra próbálja ingatni lógó nagy
fejét, hogy már szinte nótázni kezd a munka súlyos himbálásában.
»Most, hogy a tragédia hogy’ kezdődött – tudom, hogy úgy, hogy a lányok
átszóltak:
»– György papának milyen jó kedve van – mondták; és jól emlékszem még a
gömbölyű kis vidám szőkére, aki először kérdezte:
»– Lesz-e szép idő, György papa?
»És jól emlékszem, mennyire bántott minket ez a haszontalan kérdés,
engem és György papát. Mert megéreztük egész hiúságát, egész
odavetettségét a céltalan szónak: hogy csak úgy mondták, ötletből,
tréfából, unalomból; hogy nem adnak a feleletre semmit, hogy mulatnak
rajta. Ezek a leányok! Éreztem, hogy György papa épúgy ki nem állhatja –
mint én a kislányismerőseimet – ezt a viháncoló, haszontalan bandát,
akik semmit sem vesznek komolyan, csak arra valók, hogy oktalan
nevetésükkel az embert ingereljék. De mintha minden szabad volna nekik –
mivel olyan szépek! »Mennyire nem szégyellik magukat« – gondoltam, amint
lopva odapillantottam a pruszlikból majdnem kidagadó mellükre, hónukig
föltűrt csupasz karjaikra, s lábszárukra, melyet térdig is föltárt a
hajladozásuk. Szédülve erőlködtem nem nézni reájuk – s az öreg György –
neki is fölfogtam egy éppen oly sunyi pillantását – sohse felejtem el.
Pedig rögtön leszegezte (hogy oda se néz, hogy felelni sem akar) – és
egy sokkal kedvesebb tárgyra pottyant a pillantás: a borosüvegre mely
ott állt, mint most is, a vágóbak lábánál, sötét mámor edénye a sarjadó
fű közt. Fölkapta két kézzel és nagyot húzott a furcsa, ecetes lébül.
Bennem volt minden mozdulata: a fejszét fogta… egy megharmadolt hasábot
tuskóra állított…
»A lányok azonban köréje sereglettek, mint könnyű kis muslincák egy nagy
dongó köré.
»Már most azt mondhatnád, hogy minden, ami történt, a késő érzékiség
fölgerjedése volt, az éhes bestiáé… De én, aki e percekben majdnem
egészen egy voltam az öreggel, nagyon jól tudom, hogy nem úgy volt.
Vágya szegénynek, maga a vénült vágy, csöndes volt és félénk, áhitatos.
Hogy is mert volna egy olyan piszok és csúnyaság, mint ő, nekimenni
ezeknek a szép, tiszta úricselédeknek, az alatt a nyilt, világos ég
alatt, ebben a gyönyörű tavaszban? Bujni szeretett volna inkább,
félrehúzódni borosflaskójával, oda, ahol semmi ebből a sok szépből
hozzája nem férhet! Részeg nem volt, megállapították: az ő borától nem
lehetett berúgni. A düh sem vihette, hogy ingerkedtek vele: mert hiszen
ez nem volt rosszakaratú ingerkedés: inkább kedveskedve öntötték feléje
tavaszi vidámsággal megtelt szívüket a fiatal lányok, mint ahogy a bőven
buggyanó tiszta forrás sem nézi, mily hitvány porra ömlik. De éppen a
szépségnek az a feléömlése háborította föl ezt a csúnya gnómot! Hogy a
szépség így szóbaáll vele, mintha ő nem is volna más, csúnya és nem
közibük való. És éppen azon nap, abban az irtózatosan gyönyörű
tavaszban, mely a csúnyaság minden irígységét és fájdalmát fölkeltette,
s szinte helyet sem hagyott, ahol kidühöngje magát…
»Már most a lányok hangja cseng a fülembe, a kedves ingerkedésnek ez a
zápora, de gyorsan, csapkodóan, megállíthatatlan és végzetes
óhatatlansággal túláradva, mintha vesztüket éreznék:
»– Nem hallgat ránk; iszik.
»– György papa! Nem hallja! Jósoltatni akarunk!
»– Mit ígérjünk neki?
»– Nem ígérhetem, mint a békának, hogy üvegbe teszem és lajtorját
csináltatok bele.
– »Hallom a nevetésüket, érzem a félszeg fantasztikum benyomását, amint
elképzelem az öreg Györgyöt, hogy kuksol az üvegben, mint óriás béka, és
békamozdulatokkal mászkál a létrán föl s alá.
»– György papa! Lesz-e szép idő?
»Akkor egy sötét villanás, egy balta a magasba, ijedt szétrebbenés.
»– Nem lesz szép idő! Jég lesz, zivatar lesz! Szél! Tél!
»Lélektelen néztem.
»Valami hősi volt ebben a szennyes, esetlen alakban, groteszk pózában,
amint két kézre fogva a sulydokló fejszét, s ijesztően forgatva véres
szemeit, kiáltozott rekedt, sárga hangján a friss, vidám lányok közt, a
ragyogó tavaszban, és szelet, jeget, teleket jövendölt. Eleven
tiltakozásnak látszott ő, egy reménytelen, rekedt kiáltásnak a szépség,
a tavasz és minden szép ellen.
»S akkor a Falb Rudolf neve – mert az öreg rögeszméjével népszerűvé
tette ezt a nevet – a lányok is tudták. »Falb Rudolf… tartós szép időt
jósol a Falb Rudolf…« Visszalopakodtak, nevettek… kívülről bizonyára
kedves, jelentéktelen tréfás jelenet volt: senki se mondta volna, hogy
tragikus vége lesz. De én éreztem, hogy csata folyik itt, borzalmas
csata: s a szívem összeszorult. Mert az én szegény varázslómat minden
elhagyta, minden ellenség volt; nyolc ingerkedő, huncut leányszemből,
egészséges, csattogó szájakból, a légből, az égből, a szerte nevető
kékségekből s a vidám szellő leggyengetéseiből, mind ugyanazok a gúnyos,
szemtelen, tűrhetetlen szavak incselkedtek, ragyogtak, vágtak, nevettek,
csattogtak:
»– Tartós szép idő! Tartós szép idő!
»És minden, minden, az egész természet, a föld, amely szinte láthatóan
bizsergett, a fák kikukucskáló rügyei, a lengő, lebegő, hajózó virágok,
s a könnyűkendős, nevető cselédek, akik kijöttek a patakhoz mosni – mind
a Falb Rudolfnak adott igazat – mind a szép időnek – mind a szépségnek
hívévé szegődött ezen a nagy csatán. Ó! én éreztem, éreztem a véres
komolyságot! mintha nagy, emberentúli erők harcolnának, istenek! Énnekem
nem volt kedvem nevetni. Visszafojtott lélekzettel néztem, amint György
hősöm még egyszer elnémult – kirobbanásig feszülő némasággal »öm, öm« –
és még egyszer a tuskó fölé hajlott – mint a tudós, ki versenytársa
nevét hallva, közönyt színlel. De több volt ő már ekkor! több volt már!…
»És most megint a leányhangok –
»– György papa, csináljon szép időt!
»– Csináljon szép időt!
»– Bort adok! Elviszem a György papa flaskóját, mikor lemék a pincébe és
megtöltöm a legjobb borbul – sohse ivott olyat.
»– Csak szép idő legyen…
»… és György papa hangja, höpögve, mint a biztosító szelep hangja a
robbanás előtt –
»– Kell is nekem a borod… Nem szorultam én a szajhák borára! Van nekem
borom, csinálok én magamnak… Nem iszok én soha mást, mint amit én
csinálok… Ecetbül, cukorbul… nem cserélem ki a szajhák borával…
»És megint a lányhangok zápora:
»– Mit adjunk? Mit adjunk?
»– Csókot adjunk neki?
»– Kell csók, Gyuri bácsi?
»– Gyuri bácsi!
»– Eljöjjek magához este, Gyuri bácsi?
»Kacagás, kacagás.
»– Gyuri bácsi, igaz, hogy maga egy lópokrócon alszik?
»– Egy lópokrócon, az ölfa tetején.
»– Egy fáskamrában.
»Minden kacagáson keresztül éreztem – és megborzadtam ebben az érzésben
– hogy a szép, tiszta lányokat izgatja a cinikus piszok, mely ebből az
erős vén emberből áradt, izgatja őket maga a csúnyaság és hogy éppen nem
megvetéssel nézik, hanem lihegő érdeklődéssel; közel tolongtak hozzá,
tapogatták, szagolták. Rettegés és útálat kelt bennem; szerettem volna
elfutni, de nem tudtam. Tudtam, hogy most, most kell jönni valaminek –
és nem is csalódtam.
»Az öreg György fölegyenesedett, mintha a gerincét kivasalták volna. A
fejét fölütötte. Véres szemében fehér villanások égtek. A fürész kiesett
a markábul. Sohasem felejtem el ezt a markot, ezeket a nagy, rögös
tenyereket, amint kitárultak ebben a pillanatban, lassan, maguktól, mint
egy nagy növény szirmai, indán lógó húsos levelek, gyilkos és kéjes
tárulással. Mintha simogatni akarna vagy szorítni, halálra. Mint egy
rémes szatir, mint egy Kyklopsz. A válla kidagadt, a kis emberből
egyszerre óriás lett. Az üstöke föllengett a tavaszi szélben, mintha
felhő volna.
»Most a lányok is megérezték, hogy a pohár betelt. Komoly ijedtséggel
rebbentek szét ezúttal; de a favágó, mint egy bősz, busa állat, utánuk
szökött. A kis gömbölyű akadt a kezébe, s az óriás mancsok mint zúzó,
bőrös fogók, nyomódtak bele találomra a leány forró, dagadó húsába.
Futni szerettem volna: de valósággal a szememnél fogva voltam odakötve,
mint egy lázálomban. Tudtam, hogy ennek így kell lenni! a bosszú kéjét
és borzalmát éreztem, a diadalét! De másfelől mégis irtózatos fájdalom
és rettegés fogott el, amint azt a szép lányt, az imádott Szépséget, a
piszkos kezekben láttam. Szinte eltünt a fehér leányhús a barna markok
közt, mint harmatcsöpp a porban. A lány sikoltott, segítségért kiáltott.
A többiek, kis távolságban megálltak, körülnéztek, tanácstalan. György,
az óriás, tépni, gyúrni, fosztani kezdte a ruhát és a húst. A lányok
megálltak, mintegy megmeredve; hipnotizáltan tapadt szemük a vad
látomásra, félig borzadva, félig kíváncsian nézték, mint egy természeti
tüneményt, az egyik még közelebb is lépett egy lépéssel. György se
hallott, se látott. A nyomorgatott leánytest elfulladt, hörgött a kezei
között. Egy kapocs a hátáról szétpattant és ívben, csattanva esett rá
egy kőre. Csodálatos, mennyire emlékszem mindenre, egy ilyen apróságra.
»Megkövülve álltam egy darabig; aztán hirtelen, kétségbeesett
erőfeszítéssel kirántottam magam, mintegy varázslatból, elfutottam. Ó
milyen nehéz volt! úgy éreztem, mintha elszakadt volna valamim; amint
megfordultam. Az ér szinte megpattant halántékomon; s mintha minden,
fák, föld, felhő, kiabált volna rám, futott volna utánam, marasztalt,
ráncigált, tartóztatott volna… Izgatott erőfeszítéssel szaladtam végig a
gyümölcsösön. Fejemben őrült gyorsasággal kalimpáltak a gondolatok;
néhány pillanat alatt irtózatos részletességgel képzeltem el a rémes
esemény folytatását, véresen vagy szennyesen, miközben olyan képzetek
merültek föl borzongó gyermekagyamban, melyekről nem is tudtam, hogy
tudok. Mindez csak pár pillanat. Amint kiértem a fák közül a tárt kertbe
s megláttam a frissen fölkelt tiszta holdat, az alkonyba boruló
virágágyakat. egyszerre elöntötte minden izgalmamat a nagy falusi
csöndesség, a szépségek csöndes tengere. S amint az izgalom megszakadt,
megszakadt erőm is, elbotlottam, s úgy hevertem ott, talán eszméletlen,
amíg megtaláltak s bevittek a házba.
Elhallgatott. Visszatértünk már mi is a terraszra s leültünk. Lassan és
nehezen esteledett; egész világos volt még, de a szél szelídségében volt
valami esteli, s a holdvilág észrevétlen fölsuhant már az égre s várt és
lesett a bárányfelhők mögött, mint a szinésznő várja jelenését a
kulisszák mögött.
– És mi történt aztán? – kérdeztem. – Megölte vagy pedig – –
– Máig sem tudom – felelte barátom. – Átalltam kérdezni, isten tudja,
miért? Valaminek történni kellett, mert Györgyöt becsukták, s mikor
kiszabadult, azt mondták rá, bolond… Apám sajnálta és később megint
adott munkát neki. Én sohasem tartottam bolondnak…
– És ha bolond is – folytatta. – Mit jelent az, hogy bolond? Az ész csak
öltöny az impulzusokon… Az őrült ezt az öltönyt leveti…
Sokáig hallgattunk. A tücskök kezdtek szólni és lassankint sötét lett.
Egyszerre friss kacagás csendült a felséges éjben. Vidám, fiatal hangok
zenéje, női ruhák selyemsuhogása…
– Hát maga mit gubbaszt itt? – nevetett egy gyönyörű asszony barátomra,
bájos csúfolódással állva meg, nagyobb társasággal a tornácajtóban.
(A felesége volt.) Barátom ráemelte fejét. A hold tette-e, – mely akkor
mászott fel az égre, – a csodálatos szépségű est környezete, vagy valami
nevezhetetlen indulat háborgása: de sohasem tetszett ez a fej oly
csúnyának, mint akkor. Egy képet lehetett volna róla festeni, és alája
írni: _A gyűlölet_.
NAGY SÁNDOR ÖREGKORA
Er wird nichl äusserlich den Zurückgalassenen erscheinen, sondern er
wird in ihren innersten Seelen wohnen, als Teil derselben, in ihnan und
durch sie denken und handeln.
Gustav Theodor Fechner.
1.
Ne menjetek még el – mert akkor én egyedül maradok – nem akarom
megmondani, hogy kivel maradok – azt gondolnátok, hogy félrebeszélek –
igaz hogy egy kicsit sokat ittam – otthon most nem szoktam – és a bor
meghozza a kísérteteket – engem is környékez egy – sisakos, kardos
kísértet környékez – nem, nem a kis sógorom – nem a friss halott – egy
régi halott, egy öreg kísértet! – Mit szólnátok most, ha elkezdenék
mesélni, mesélni, mint egy fantaszta? Például Nagy Sándor öregkoráról
mesélnék – (tudjátok, hogy Nagy Sándor fiatalon halt meg). A kis sógor
esetét azért nem akartam elmondani előbb, hogy ne gondoljatok
fantasztának. De most elmondom, ha még itt maradtok. Pincér, még egy
üveg! Nem olyan egyszerű dolog, mint hiszitek.
Gondoltatok-e már rá, mennyire nem vagyunk urai annak, amit teszünk?
Mert honnan jönnek a cselekedetek? A gondolatokból. De honnan jönnek a
gondolataink? Ez a bökkenő. A tietek most épen belőlem jön. A gondolat
átmegy emberből emberbe. A halottakból átmegy az elevenekbe. Mindenféle
biblotékák, iskolák, mind arra valók, hogy a halottak gondolatait
beszívjuk. Pedig nem a kéz cselekszik, hanem a fej – és a fejben a
gondolat. De akkor az élők cselekedeteinek kilenctizedrészét a halottak
cselekszik.
Hogy meritek akkor azt mondani, hogy a halott meg van halva?
2.
Látjátok, a feleségem az olyan asszony volt: az nem ment sehová, hanem
olvasott. Olvasott vagy tanult a kis sógorommal, a Gastonnal. Latinul,
görögül mind ért az én feleségem. Mondom nekik olykor:
– Egészen tönkreteszitek magatokat a sok tanulással.
Akkor azt mondja:
– Ezek a nagy szellemek, – azt mondja – akik ezeket írták, nem élnek már
máshol mint mibennünk. Én életet tudok adni nekik avval, hogy befogadom
a lelkembe és engedem ott továbbgondolódni a gondolataikat. Sajnáljam
tőlük – mondja – ezt az egyetlen életet?
Ilyen különös asszony, – például egész kápolnát csinált az anyjának –
tudjátok, hogy francia leány volt, nevelőnő ott, ahol én nevelő, úgy
ismerkedtünk össze. Egy szoba tele van nálunk egy halott párisi jósnő
arcképével: ez a jósnő volt a feleségem anyja; tönkrement szegény, mikor
a lóversenyjátékot is a jósszelleme szerint intézte. Zsüliett sokszor
mondta:
– _Pauvre maman_ a spiritizmusban hitt. Azt hitte, hogy a halottak külön
életet élnek valahol »az ég és föld között«. Pedig a halottak csupán
bennünk élnek – ki meri tagadni, hogy ez nem élet? – mondta Zsüliett –
hisz a külső képük életükben is csak mibennünk élt; az öntudat pedig –
miben van az öntudat? – mondta – gondolatunkban; – ha tehát a gondolat
nem vesz el, hanem továbbgondolódik másokban, az életünk is tovább él
másokban, az öntudat folyama tovább folyik. A különbség csak az, hogy az
életünk ezentúl más életekhez van kötve és bennük szétágazik; de azért
titkosan mégis csak egy marad; – értitek? Ilyen gondolatai vannak az
asszonynak.
– Gyilkosság – mondta – elfelejteni a halottakat, mert avval
elpusztítjuk őket – azért volt az a sok arckép és minden, a sok könyv,
hogy egész szellemsereget gyűjtsön maga köré – nem átvitt értelemben,
hanem valósággal jelenlevő szellemeket – azt mondta. Én, persze, eleinte
nem vettem ezt valami komolyan; de lassankint magam is éreztem, hogy a
házam szellemmel telik meg. Node nem erről akartam – mit beszélek itt
mindent össze-vissza? – persze most mind ezen jár az eszem. A Gastonról
még nem is szóltam voltakép: hogy ő is olyan volt – persze külsőleg is
hasonlítottak – azért is szerették egymást olyan nagyon… Tudjátok, hogy
Gaston öccse volt a feleségemnek: Zsüliett maga tanította, eleinte nem
adtuk iskolába. Hát, mondom, a Gaston is olyan volt, ő is mindig a könyv
mellett; ha szóltam hozzá, azt se tudta, miről? mintha egy más világban
időzne – akárcsak a feleségem, aki – alighogy együtt ebédelünk – fölkel,
mosolyog:
– A Platon szelleme vár – megy a görög filozófusához. Néha azt hittem,
csakugyan szellemek várják őt ilyenkor – rettenetes, követelőző
szellemek – hogy mondjam? – paraziták – tudjátok, mint a fagyöngy –
kivirágzottak a fejükben, mint a fagyöngy a fiatal fákon – ott ütötték
föl az életük sátrát – a halott életüket –
3.
Node a Gastonról beszélek – persze érzékeny gyerek volt – de mit
magyaráz ez? Talán így mondhatnám, hogy »szabadsághős«. – már a
karaktere… De hogy lesz az ilyen fiú szabadsághős? Akkor már nyilvános
gimnáziumba járt – persze a legjobb diák – még a tanárokat is lefőzte –
láttátok volna ilyenkor! Épp itt van a dolog, hogy a tanár neki nem volt
tanár, az iskola nem iskola – hanem császár, meg állam – zsarnokok
persze, a »hatalom vak fölénye«, ha a tanár nem tudott eleget –
igazságtalanság – aztán a becsület, dicsőség – hát honnan jött ez mind?
Láttátok volna valami csekély kudarc után – vagy pláne, ha azt hitte,
hogy valami jogtalanság éri – azt a vigasztalhatatlan melankóliát
napokon keresztül! Neki nagy élet volt ez és küzdelem: »az intelligencia
küzdelme a korlátolt hatalom ellen« – honnan jött ez? Kinevethettek, de
a halottaktól jött ez – például Sokrates… Egyszer beszélt nekem
Sokratesről – hogyan itta ki a méregpoharat? inkább kiitta, hogysem egy
percre lekicsinyítse magát a buta bírák előtt!
– Azokat a bírákat mindenki elfeledte; Sokratesre mindenki emlékszik! –
ezt mondta.
Láttátok volna, a szemecsillogása lüktetett, mint a csillagoké; még
egész kisfiú volt. _Akkor a Sokrates beszélt belőle._ Micsoda könyveket
adnak a gyerekek kezébe: csupa »hősök«, csupa »vértanuk«, – és hogy »a
szellem végre is diadalmaskodik«; és »előbb-utóbb győz az igazság«; –
pedig mind nem úgy van. Hanem a bolond halottak akik fejükkel mentek
falnak életükben, most megfogják az ilyen gyerek könnyű fejét és azt is
falnak viszik. Megálljatok csak, elmondom a történettanárral való
esetet. Azt ki nem állhatta a Gaston, mivel olyan »tekintélyőrző« tanár
volt, (azt mondta):
– Épen mivel nem tud semmit – azt mondta – csak évszámot, meg frázist!
És meg akarja mutatni, hogy a történet se »csupa mese«, hogy az ő
tárgyából is meg lehet bukni. – Nem szerette Gaston a történetet –
»zsarnoktan«, azt mondta – Zsüliettől is hallott ilyeneket: