hiszem, hogy nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a
karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is
kilógott…
Elképzelte kedves holmijait, mint egy gyermek: milyen megalázva érzik
most magukat, a hódító durva keze alatt.
– Búsulnak utánam – mondta, egy kissé már fantasztikusan.
A harmadik üveg bor jött az asztalra, s ekkor jutott eszébe a történet.
– Hallotta már?
– Mit?
– A csíktábori csodát.
– Nem én. Mi volt az?
– Tömegszuggesztió?… No hát mondjuk, hogy tömegszuggesztió.
Kihívó, boros tekintettel nézett körül, mintha azt mondaná: »Látjátok,
tudom én a ti pesti szavaitokat!« De a szeme mögött láttam a Fantáziát.
Éreztem forogni a titkos kerekeket, amelyek megnyitják a rab Ember előtt
a Lehetetlenségek kapuját…
– Hogy volt az? – nógattam.
Ittunk egyet, azután így beszélt:
– Én egy kis fiútól hallottam… akinek az apját ismertem… csíktábori
menekültek voltak. A csíktáboriak még az első okkupációkor menekültek;
éjjel zargatták föl őket; a jegyző telefonértesítést kapott; egész
addig, az utolsó pillanatig, azt mondták: »Maradjon mindenki helyén.«
Képzelhetni micsoda fejveszett kapkodás, kétségbeesett siránkozás volt
az: felszedelőzködni lóhalálában; csak ami rajtam van, meg egy pakktáska
legföljebb; azt sem tudja az ember, hogy mit rakjon bele; annyi idő sem
volt, hogy a legkedvesebb jószáguktól, az ismerős helyektől búcsút
vehessenek. Gyerek, asszony – bizony föl kellett cipekedni mindenkinek;
és verekedtek a kocsikért. Vasút, az messze van oda. Uram, ez nem volt
valami egyedüli eset, akárhányat tudok, gyerekes családok 30–40
kilométernyi utakat tettek meg éjszaka; magam is –
Akkor legalább szép, derűs éjjel volt, holdvilágban látták utoljára a
kis házaikat, a templomuk tornyát… minden szép nyugodt volt… bizony
uram: minden szép nyugodt a világon, csak a mi fajtánk nem fér a
bőrében, csak mi űzzük-hajtjuk egymást örökké. Jaj, uram, jól ismerem én
is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek; otthagyva egész életük,
földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyereknek játékja; kiverve a
mezőn, jajgatva; – és köröskörül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg
holdvilág, a közönyös hegyek, a blazirt tücsökszó; vészes fehérséggel
szalad az országút, egy baljós nyúl fut át: – ki törődik a szegény
Emberrel? maga baja, maga bolondsága! Csupán a házak néznek ismerősen, a
szép zöld ablakok, amelyek mögött már senki sem maradt… a torony a
dombról és a falu fái, csupa régi barát, csupa emlék. Az útszéli kereszt
int, a határfa a sorompónál: Ne menjetek! Magyar házak, magyar fák,
mikor fogtok ti megint magyar szót hallani? Megértitek-e az idegen
nyelvét? Magyar életek darabjai maradtak bennetek. Még a madárijesztő is
kedves a kert alatt. Egy leány feledte rajt a keszkenőjét, amit jelül
tűzött oda a szeretőjének. Libeg-lobog a kendő: Isten veled! Állatok
hangja bőg és béget ki még ólból, istállóból, akiket otthagytak: ennyi
az egész búcsúztató. Kutyák ugatva szaladnak a szekerek után. Aztán csak
tücsökzaj, kocsizörgés és csecsemők sírása.
Egy falu maradt üresen a hódító számára.
Az én ismerősöm kis fia persze gyerek volt még, nem érezte ezt úgy (csak
kaland volt neki), és különben akkor még mindenki abban volt, hogy »két
hét mulva visszajövünk«. Mégis úgy volt, azt mondja, az utolsó
úthajlásnál még, ahogy a falu visszanézett reá, mintha minden ablak egy
szem volna, és a torony az órával egy szemrehányó arc volna, nyújtózkodó
és keserves nyakon, amely utánuk néz a bujdosóknak. S ahogy még egy szél
jött, s emelgette a kerti fák szárnyát: mintha utánuk akarnának szállni…
Ó jaj, szegény fák! jönnek a lógósüngű oláh gyerekek a cigány
bicskákkal…
De nemsokára minden eltűnt a lejtő mögött, és megkezdődött a hosszú éji
út. Erdőségeken mentek át, siránkozások és különös pörpatvarok között.
Ki ezt feledett otthon, ki amazt; kinek az ülése volt rossz, a háta
fájt; ki valamely hozzátartozóját nem találta. Ennek a podgyászát rakták
el; az elül elfoglalták a helyet. Majd azon vitatkoztak, hogy ki menjen
gyalog; mert nem fértek mindannyian a szekereken. Az otthonra alig
gondoltak már a jövőért való nagy aggodalomban. Lesz-e vasút a
legközelebbi állomásnál? Kapnak-e majd enni? Csak egy öregasszony
óbégatott az elhagyott háza után! Ő ott szeretett volna meghalni…
Kiürített falukon haladtak keresztül: nem jó jel. Mily csönd! még egy
kutya sem ugatott elébük. Földek és házak némán kiáltottak a hűtlen és
bolond emberi faj után. A kis fiú fáradt volt, a rázás, a siralom,
unalom megtörte, az út fái végtelen egyformasággal verődtek a szemébe,
sohasem akart megszünni a menet. Fázott is, megfázott; gyenge, beteges
fiú volt, egy kartársamnak a fia, egy ügyvédé…
A menekült a bor után nyúlt, ivott egyet, és úgy folytatta elbeszélését:
– Végre, végkép kimerülve, elérkeztek az állomáshoz. Vonatnak híre sincs
már napok óta. A város tele menekültekkel. Nem maradt más hátra, mint
tanyát ütni a szekereken, a szabad ég alatt, a gyönyörű holdvilágos
éjben.
Jó messze kerültek a várostól, ahol szabad tér volt, és valóságos
szekértábort csináltak az erdőszélen, ahol máskor a cigánytanya volt.
Majd egy hetet töltöttek itt, hajléktalan és koplalva, mert a városka
élelmezeni nem tudta őket – és itt történt a csoda, a negyedik éjjel –
hogyan beszéljem el? Tudniillik a kis fiú álmával kezdődött… azaz hát…
én tőle így tudom…
Lázas álma volt ezen az éjjelen. Álmában ott járt megint Csíktáborban.
Különös nyugtalanság volt az éjszakában, az elhagyott falu mintha élne,
a házak szinte ágaskodtak, a torony idegesen nyújtotta a nyakát, a fák
egyre rázták a lombjukat, s a bokrok tipegtek, mint a kis csibék, akiket
az anyjuk elhagyott. Néhány oláh katona ment az utcán szuronyosan, mások
a betört ablakok mögött látszottak, kutattak a kamrákban, vigadoztak az
elhagyott borokon, kurjongattak olykor, de a kurjantásuk félelmesen
visszhangzott az üres szobákban. A kis fiú reszketett. Egyszerre csak a
házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakolatlan falgyökerüket huzkodták ki a
földből, támolyogtak.
– Mi ez? Földrengés? – kiáltották a katonák és szaladtak ki a szabadba.
A fák fenyegetően csóválták fejüket.
A kis fiú reszketett. A katonák a rét felé futottak, ahol ő játszani
szokott. A fű egyszerre mászni kezdett, s mintha millió nagy bogár
szaladna, szaladt a katonák elől! Egy fa egyszer csak kiröpült –
kirántva gyökerét a földből – mint egy madár. Különös szélcsönd volt és
mégis mozgott minden. A kő-Krisztus méltóságosan jobbra-balra ingva
tágította talapzata ágyát. A torony nyaka meggörbült, s előrenyújtózott…
Ide-oda jártak a holdas visszfények; minden ablak mozgott. A házak éltek
már. Az idegen látogatót ablakaikon rázták ki. Ijedt férgekként
menekültek a fosztogatók. Egy kis ház egészen elmozdult helyéről; szinte
föl-fölszökött a levegőbe, mint egy nyugtalan csikó. Töredező
mészkarajok pattogtak le a holdas falakról. Különös mozgalom volt a
kertek virágai között; egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára. A
határfa már a levegőben lengett, tétovázott; a falunak nem volt határa
többé.
Sem sövény, sem határ – a sövények elmásztak, utat csináltak a házaknak,
s a kerti dolgok kiáradtak az utcára, mint különös kíséret, sötét és
várakozásteljes nyüzsgésben… Hogyan lehet ez? Egy-egy ház már a messze
mezőn lengett; ólai, akácai körötte sereglettek; követték, mint gazdát a
kis kutyák. Egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen
kapkodva tömzsi tuskólábát; a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint
az agarak. A madárijesztő a levegőben röpült; lobogott a keszkenő a
vállán.
Szertelen suhogások hallatszottak, és a fiú a szelét érezte. Fekete
alapgödrei tátogtak az elhagyott falunak, törmelékek, vakolatdarabok
hevertek a földön, a szemet betömte a szétszállott mészpor. Csak sejteni
lehetett, amint a községháza emelkedik, a legnehezebb, a jog, az
igazság. Odalenn, itt-ott, bukdácsoltak a lehagyott katonák – mint egy
kiásott temetőben – hökkent, éhes hiénák módjára. Sötét volt; súlyos,
lebegő kőtömegek, furcsa forgatag, elfedték a holdat. Az egész falu
röpült! Képzelje: egy valódi nagy légi karaván! És egyre jobban
erősödött a hideg szél. Ez a hideg szél, így mondja a fiú, az utolsó,
amire álmából emlékszik. Akkor már nagyon nyugtalanul foroghatott a
szekéren. Fázott, fázott szegény, és mikor fölébredt, még mindig érezte
a hideg szelet.
Szerte, köröskörül, minden szekéren vacogó, nyugtalan alvók
nyujtózkodtak, a hold hideg fényében, jól bebugyolálva, ahogy lehetett.
Halk és tört mozgások hallatszottak mindenhonnan, egy-egy köhécselés,
didergés. A földön mintha ideges egérkék szaladgáltak volna. A fák
borzongtak. Hány óra lehet már? A szél egyre zúgott, gyors, különös
felhő közelgett messziről.
Mondom, világos volt; a hold hideg és józan.
– Édesapám, – próbálgatta halkan a fiú, hogy apja ébren van-e – hány óra
lehet már?
Nem felelt senki, egy pár mozgás után csönd lett a szekereken. Csak az
öreg asszony, aki a házát sajnálta, nyögte hangosan még az álmában is:
– Én ott akarok meghalni… ott akarok…
A fiú összerezzent… egy új szélroham jött… a!… nem volt ez távoli
harangszó? Hol szólhat most a harang?… mintha nem a falu irányából
jönne… s különben a szél is ellenkezőleg fújt… Hát tudja, uram, honnan
jött az a harangszó? Felülről. Igen, abból a furcsa formájú felhőből; és
a felhő olyan iszonyú gyorsasággal közeledett, hogy a fiúnak elállt a
szívdobogása. A harangszó vele közeledett… mindig, mindig tisztábban
hangzott már… és közte valami különös zúgás, suhogás. Nem volt ez
anyagtalan felhő, néma lengés. Bim! bam! – kongtak belőle a harangok. És
mindig alacsonyabbra szállt.
S egyszerre csak egy fehér tömeg válott ki belőle, egy holdas fehérség,
mint egy holdas madár, óriás, óriás, s előrenyújtott hajló csőrében
ingott-lengett a harang. Ennek a madárnak hangja volt a _Bim-bam_! Nem
is madár volt, hanem a templom volt, irtózatos gyorsasággal zuhant a
légen át, és a többi házak körülötte, és az apróbb dolgok, a fák, a
kőkereszt, ki amily nehéz volt… A fiú félkönyökre támaszkodva, meredt,
meredt szemekkel nézte ezt.
– Úgy mondja el, – szóltam mosolyogva – mintha maga is elhinné… mintha
látta volna… Kitünő fantáziája van.
Elégedetten bólintott, és folytatta mint egy született mesemondó. Láttam
rajta, hogy a képzelet nagy narkózis neki.
– Ekkor már mindenfelé ébredeztek a szekereken. A kutyák szüköltek,
vonítottak. Holdas rémület káprázott a szemekben. Az emberek fejük fölé
tartották kezüket. Nagy gyereksírás volt. Egy-egy alak izgatottan
szaladgált a szekerek körül. Mások legyökereztek a bámulattól. A templom
irtózatos súllyal lezuhant egy kissé messzebb a tisztáson, mélyen a
földbe vájódva alapzatával, tompa robaj között és megállt meredten,
mintha odaépítették volna száz évvel ezelőtt. A harang lengése
lassan-lassan lecsendesült…
És – egy, kettő – új meg új zuhanás, amint új meg új házak csapódtak a
földre. (A közeli város lakósai közel ágyúzás neszét hallották az
éjben.) Kilenc, tíz – és már új kis falu sereglett az égből hullott
templom körül, egész olyan rendben, mint a régi; jobbra a törvényház,
balra a plébánia; odább az ügyvéd háza, a kis fiú apjáé; és így sorban a
többi mind… Minden ház elé lehullottak a fák, amik épen odavalók voltak,
a két ákác, vagy egy-egy eperfa… és azonmód gyökeret vertek ott. Fönn
még egyre zuhogtak a nagy négyszögű tömegek, lebegtek szárnyas fák,
itt-ott felhő gomolygott fűből, virágokból. Ugy ment minden, mint a
karikacsapás. A felhő lezáporzott a ház mögé, a fű kis nyüzsgéssel
elhelyezkedett, a virágok glédába állottak. Legyűrüztek a sövények is;
minden egy kicsit tépett volt a hosszú utazástól, a házak is foltosak,
ahogy lehullott róluk a vakolat; de végre is ott állott a falu, az egész
Csíktábor, a nagy holdvilágban, úgy ahogy szerették, ahogyan álmodtak
felőle. Lehullt a határfa is, a kőkereszt, a madárijesztő, minden,
pontos helyre. Utoljára már a kálvária potyogott, stációnként, egy
közeli dombra. Egyszóval…
– Egyszóval a falu utánuk ment a menekülteknek.
– Úgy van: a legelső állomásig, ami nem volt oláh kézen.
– És ezt mind a fiúcska képzelte?
– Dehogy uram; ezt mindannyian _látták_, átélték; rögtön bementek az
égből leesett faluba, kiki a maga házába, a kedves holmik közé,
bolyongtak a jól ismert utcákban, és talán azt hitték volna, hogy el se
váltak soha onnan s álom volt az egész menekülés: ha nem lelik
pusztulás, fosztogatás nyomát a házakban, s ha nem látják köröskörül az
idegen tájt, idegen formájú hegyeket.
– De hát – kiáltottam – Csíktábornak eszerint ma más helyen kell lenni a
mappán, mint azelőtt? Szórul-szóra értsem ezt a mesét? Egy egész falu
egyszerűen otthagyta az oláhokat, átjött a demarkációs vonalon?
Házastul, mindenestül – ezt higyjem el, uram? – és várakozva néztem
bortól csillogó szemeibe.
– Tömegszuggesztió! mondtam már, hogy tömegszuggesztió – felelt
fölényesen, fölcsigázott lelkének magasságából tekintve le reám. –
Látták azt, uram, mindannyian, ahogyan én látom önt. Azóta már többtől
is hallottam – tette hozzá, most az egyszer csak a nagyobb hitelesség
végett, és minden meggyőződés nélkül.
– De uram, – mondtam én, mert szerettem volna tisztán látni, mennyit
hisz ő maga – tömegszuggesztió nem tarthat hetekig, hónapokig. Az mégis
lehetetlen, hogy ilyfajta képzelődést meg ne cáfoljon a valóság ennyi
idő alatt. Csak nem akarja állítani, hogy a csíktáboriak ott laknak
azóta a képzelt falukban, élnek talán a képzelt kamrák képzelt
tartalékján, mámorosan a képzelt pincék képzelt boraitól!
– Látja ezt a bort, uram? – felelte – jó bor ez, megvan az ereje, és ez
is erdélyi bor; de higyje el, uram, hogyha most mámorosnak gondol, nem
ettől vagyok mámoros, nem ettől – azt hiszi, csak a valóságos bor
mámorosíthat meg? Volt nekem egy szőlőm ott Galacon, Küküllőben; csak
rágondolok a borára, már boros a fejem – sohsem iszom többet!
Felkapta a poharát és ivott legalább a vendéglős borából. Én újra
hozattam és koccintottam vele. Összetegeződtünk.
– De pajtás, – tértem vissza kisvártatva a kényes témára, – mégis csak
furcsa nekem ez a csíktábori dolog.
– Hogy-hogy furcsa? – kérdezte.
– Hiszen a csiktáboriaknak idegenekkel is kellett érintkezni; a
hatóságoknak is közük volt a dologhoz – kezdtem kifejteni e hosszas
tömegvízió képtelenségének kézzelfogható bizonyítékait.
Mintha kissé gondolkodóba esett volna.
– Úgy látszik, – szólalt meg végre – elfelejtettem mondani, hogy a csoda
csak egy éjjel tartott.
– Csak egy éjjel?
– Úgy van. Reggelre minden eltünt.
– A házak?
– Visszaröpültek, ahogy jöttek.
– Vissza?
– Bizony: kakasszóra… Az emberek fölriadtak arra, hogy reng a ház…
Szaladtak újra ki… a szekerek felé…
– Akkor legalább vittek el egyetmást magukkal… egy-egy kedves tárgyat…
amit a menekülés zavarában ottfeledtek… egy-egy emlékét az éjjeli
csodának… Maradhatott volna valami bizonyság…
– Maradt is! – kiáltott. – Azaz, hogy nem ami maradt, hanem ami eltünt…
Közel hajolt hozzám és úgy mondta ezt, mint valami titkot:
– Egy ember eltünt a házakkal együtt.
– Hogyan? – kiáltottam.
– Egy ember benn maradt a faluban.
– Micsoda? A faluban, amikor elröpült?
– Igen, a házában… Egy öreg asszony…
Nagyot ivott és aztán folytatta:
– Az az öregasszony, aki mindenáron ott akart meghalni… Ott akart
meghalni a maga házában… és… elérte a vágyát…
– Elérte?
– Elérte! Ott halt meg a kedves házában. A ház… viszaröpült vele…
– Csak nem állítod, hogy nem találták meg?
– Vagy igen: eltünt nyomtalanul. Talán megtalálták az oláhok… az üres
faluban.
– De hisz azt mondtad, hogy tömegszuggesztió volt az egész!
– Én azt nem mondtam – felelte. – _Igy_ görbüljek meg, ha én ilyet
mondtam!
Kihívó, boros tekintete villant megint. Megint közelebb vonkodta a
székét.
– Voltál már spiritiszta széánszokon?
– Voltam.
– Láttad, amint az asztal levegőbe emelkedik?
– Levitáció?
– Az asztal a levegőbe emelkedik! Mi emeli föl? a lélek, a gondolat. Hát
ha már egy közömbös asztalt fölemelhet: ne emelhesse föl a házat, a
falut, amellyel gyerekségétől összenőtt, ahol otthagyta egy részét? Hidd
el, hogy ha te menekültél volna éjes éjjel, mint én, tanyáztál volna
szekereken hideg holdvilágban, idegen formájú hegyek közt az édes
otthonra gondolva, éhen és szomjan, álmodva és ébren, és mindig csak az
otthoni házra, az otthoni fákra, a mindennapi tárgyakra, hogy tegnap még
ott ültél közöttük, rá se gondolva, hogy valaha elválj; és egyszerre
csak jött az ostoba Erőszak és kivetett erre az ismeretlen tájra:
biztosan azon csodálkoznál inkább, hogy nem emeli föl a gondolatod azt a
kedves házat, azokat a fákat… hogy sokkal nagyobb csodák nem történnek…
A poharához nyúlt. Lassan ivott, és nedves szemekkel nézett maga elé.
– Hogy nem a gondolatnak fogad szót az egész világ – tette hozzá.
Eltünődve vizsgáltam az arcát.
– Hát te is éjjel menekültél?
– Éjjel.
– És a szabadban kellett táborozni?
– Egy egész héten át. A büdösök nem adtak vonatot… lakás sem volt… a
gyerek is ott aludt a hidegben…
– Családos ember vagy?
– Hiszen csak lett volna valaki, aki takargassa… de férfiember nem
érthet úgy ahhoz, igaz-e?… aztán ki voltam magam is merülve… nem tehetek
szemrehányást magamnak, igaz-e?… Az asszony rég meghalt.
– És nem volt senki, valami nőrokon, segítség?
– Az anyám szegény… az ott maradt Fogarasban. El akartam hozni, mégha
erővel is; ugyan nem akart jönni semmi áron; egyre azt hajtogatta: ő már
öregasszony, ott akar meghalni… ott akar meghalni a maga házában… És
sikerült neki eltünni az utolsó pillanatban… egyszerre csak… a nagy
zavarban… nem találtuk sehol… visszamenni már lehetetlen volt… a hidat
fölrobbantották… az anyám szegény… kétségbeesett, makacs öregasszony…
ott maradt az üres házában meghalni… Talán sohse tudjuk meg, hogy mi
lett vele.
– És a kis gyerek? Fiúcska volt?
Fölemelte a poharát, de aztán megint visszatette és szomorúan a szemembe
nézett.
– Micsoda szörnyű éjszakáim voltak! Ott a kemény szekéren feküdt a
szegényke… lázálmokat látott, félrebeszélt…
– Meghalt?
– A negyedik éjjel.
És újra csak a poharához nyúlt.
– Ennek a bornak legalább lelke van… nem úgy, mint az embereknek…
*
Hazaérve, eszembe jutott megkeresni a mappán Csíktábort. Nem találtam.
Egy gondolattól megkapatva, a Helységnévtárt vettem elő.
Csíktábor nevű község nem létezik.
TARTALOM:
Timár Virgil fia 3
A torony árnyéka 113
György, a favágó 128
Nagy Sándor öregkora 145
Költészet és Valóság 159
A röpülő falu 166
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
18 anyja haldoklott.. anyja haldoklott…
19 – Rosszul – Rosszul.
22 falusi hangulatot.. falusi hangulatot…
33 Ma… délután.. Ma… délután…
41 praeterit illos.. praeterit illos…
48 ártatlanul. s gyermeki ártatlanul, s gyermeki
50 nézve. keserű érzések nézve, keserű érzések
67 vörhenytől fél.. vörhenytől fél…
108 majk később majd később
135 féltem tőle. inkább féltem tőle, inkább]