Kelemenné… De ez is hozzátartozik a hangulathoz. Igazán primitiv helyen
vagyok, ahol még a mondák is elevenek… Másnap reggel kettős
kíváncsisággal léptem ki boltozatos cellámból, hogy nappal lássam a
különös klastromot, melyben eztán élnem kellett. Sötét folyosókon mentem
végig, s szinte elkábultam, amint egyszerre a szabadba értem. Mintha
ezer méhraj kavargott volna a napban; s vakított a kék ég, amely szinte
betört, beszakadt a kertbe. Messze nyúlt a kert, mint egy zengő
virágtenger – milyen nyílt és szabad! – mintha csakugyan az égben lenne
folytatása. Sűrű, mézes illat nehezítette a sugarakat; s a nap arany
abroszokat terített a gazdag földnek fölvirágozott asztalára. A
fantasztikus torony árnyéka üde, reggeli élességgel feküdt végig ezen az
abroszon. S micsoda színpompa! Egy piros virág, melyen pillanatra
rajtveszett a szemem, hirtelen elröpűlt: pillangó volt! És zengett
minden, zengettek a bokrok, mint templomi orgonák…
Leültem a napon breviáriumommal, és hálát adtam Istennek, hogy ide
vezetett. Jó hely ez énnekem. Hálát adtam a virágokért és a
pillangókért, a klastrom falainak szép, ódon rajzáért, mely szinte
öregesen mosolygott a napban, a napért magáért, a furcsa toronyért, az
öntözőkannával hajlongó csinos nőalakért, aki a kertész felesége volt,
és akit jól esett látni öreg szemeimnek. A torony körül nagy, világos
tér volt, szelíd ágyások, mindig elhagyatva; senkisem járt erre, mert
társaim szobájukban ültek, s a városba az utcai kapun jártak ki: csak
este szoktak az udvarba jönni. Én tehát lefoglaltam ezt a helyet
magamnak, itt üldögéltem könyveimmel egész délelőtt, míg a klastrom
harangja nem jelezte az ebédet. Ha megúntam az olvasást, gyönyörködtem a
kert pompájában, vagy a kertész fiatal feleségével csevegtem, akinek
naivsága felüdített.
Végtelen, egyforma sugárzású ősz volt.
Egyik nap úgy ragyogott, mint a másik.
Lassankint azt vettem észre, hogy órákon át alig olvasok, csak kábán
ülök a könyv fölött. Ez a kert szinte hipnotikus hatással volt reám.
Próbáltam tőle megszabadulni, más helyet keresni magamnak; de a vége
mindig csak az lett, hogy visszatértem a torony előtti térségre, és ott
ültem a hangtalan kacagású, eszeveszett pompájú virágok között, a zsongó
fénynek kísértetes áramában. Nagy napraforgók ingatták mögöttem bolondos
sárga tányéraikat, s a kék karók színes üveggolyóinak csillogásán
megcsúszott és megszédűlt a tekintet. Ó, nem tudtam elmozdulni se, míg a
csengő, mint valami fölszabadító hatalom, meg nem szólalt. A furcsa
torony nyúlt előttem és fölötte a nagy, szétmálló, fehérfürtös napfej és
a tornyot szinte nem lehetett látni sem a fénytől, de az árnyéka, mint
valami óriás napóra, tiszta és kegyetlen feketeséggel sétált a reszkető
virágokon.
Amint a dél közeledett: mind kísértetesebb lett a hatás.
Igen: kísértetesebb. Nem vette ön még soha észre, uram, hogy a déli
órában van valami éppen olyan kísértetes, mint az éjféliben? Minden elül
ilyenkor, minden csöndes lesz; valami nagy várakozás nehezedik az egész
világra. Éppen olyan némaság lesz, mint éjfélkor. Félelem: szinte a
lélekzetét is visszafojtja a természet. S a nap iszonyú világossága nem
kisebbíti a kísértetes hatást; még ellenkezőleg! Minden, minden meg van
világítva; nincs búvóhely sehol, nincs menedék, árnyék. Meztelen ki van
szolgáltatva a világ a Rémnek, amelyet közeledni érez. És nem
természetes fény ez: valami beteg, kábító fehérség van benne, mint a
holdtölte fényében. Rettenetes ilyenkor a szélcsönd és a magány. Sokszor
úgy ültem ott a kerti padon, mint a fejbevert állatok: gondolattalan és
mégis szorongással. Csakhogy magamnak sem adtam számot erről; azt
mondtam, hogy: élvezem a napot. A nap némán ünnepelte szenvtelen
orgiáját; iszonyú fénypányvája rásímult mindenre súlyos símulással; csak
a torony árnyéka hasította föl egyhelyt feketén, az egyetlen árnyék mint
egy sötét memento.
Kába, béna órák! Szinte tántorogva mentem be ebédre, a hűvös klastromba,
szédültem, mint a részeg, s emléktelen, tompa zsibbadásban tölt el a
délután.
Ó jaj, a déli órák! Egy ilyen déli órán történt az is, amit el fogok
mondani.
A nap úgy kezdődött, mint rendesen. A kertész feleségével beszélgettem,
aki apró kislánykáját hozta ki a napra; lágyan percegett az út kavicsa a
könnyű bölcső kerekei alatt; kedves, halvány arcocska feküdt a párnák
közt.
– Beteg szegényke – mondta a gyengéd asszonyka, aki maga is oly finom
volt, törékeny, mintha nem is parasztvér folyna ereiben.
– Jót fog tenni a szép nap – feleltem. És ebben a pillanatban igazán
szépnek, jóakaratúnak látszott az öreg nap; szelíd reggeli hangulat
volt; halk árnyékok pihentek aranyos mezőkön. Örömmel nyúltam
könyvemhez, ilyenkor mindig elfeledkeztem a déli kábulásról; egy darabig
olvastam, majd ölembe csúszott a könyv, nézelődni kezdtem, élvezni a
friss tarkaságot, mint mindig – eleinte…
Az asszonyt házi dolgai konyhájába szólították, s tünődni látszott, künn
merje-e hagyni a beteg gyermeket.
– Majd én szemmeltartom a kicsikét, – biztattam – s bevallom, bár ön
nevetségesnek fogja találni: vénülő papszívemnek jól esett, hogy ha csak
egy órára is, ilyen apai megbizatásom van.
A kis beteg csöndesen feküdt a bölcsőben, a nap mindig föllebb és
föllebb emelkedett, a kábulás kezdett erőt venni rajtam. A színes
üveggömbök szédítően villogtak, torz visszfények verődtek beléjük, kék
és piros foltok úsztak szemeim előtt a levegőben. A látás elvesztette
önmagát, mintegy saját gazdagságába fúlt, az egész kert himbált,
emelkedett a színek és fények nagy, hangtalan karneváljában, a tárgyak
képei egymásba folytak, minden olvadt, rezgett, a torony inogni látszott
a kék óceánban. Egy darázs, éppen előttem, táncolt, rángott, zsongott,
jobbra, balra, föl-le, a vibráló hőben. Behúnytam a szemeimet.
Behúnytam a szememet. Nagy, meleg, bársonyos sötétség borult az agyamra,
mint egy puha sisak, a kék és piros foltok szivárványszínű szélekkel
uszkáltak, szálltak, suhantak előttem, néha egyik fölszállt, hangtalan,
föl, föl, hogy nem tudtam követni; a zsongás elhalkult. A déli óra
közeledett.
Egyszerre panaszos, rémült, nyögő hang sírt föl a bölcsőből.
Ijedten nyitottam ki a szememet. Ó! a kísértetes déli kép volt
körülöttem.
Mintha egy idegen csillagra jutottam volna egyszerre. A kegyetlen,
vakító fehérség mindenen, a baljós nyugalom és a torony egyetlen
árnyéka, amint feketén behasít a kertbe…
És a torony árnyékában a bölcső, s benne – mintha érezné a szívmarkoló
hangulatot – rémülten sír a beteg kislány…
Ebben a pillanatban egyszerre olyan izgalom fogott el magamat is, hogy a
szívem hangosan kezdett dobogni. Egy perc műve volt a felfedezés. A
bölcső előbb nem állt a torony árnyában. Sőt nagyon is messze. A napra
néztem, a többi árnyakra, melyek fogyni, s szinte eltűnni látszottak a
füvön; – aztán megint a torony árnyékára. Egészen bizonyos volt: _a
torony árnyéka nem abban az irányban dőlt, amerre az optika törvényei
szerint kellett volna_.
Értsen meg jól, uram. A nap egy kissé föllebb, balra állott a toronytól:
a torony árnyékának tehát jobbra kellett volna esni, amerre a többi
árnyék is dőlt. Ehelyett az árnyék, mintegy derékszögnyi elhajlással
normális helyétől, _balra_ nyúlt, amerre a kislány bölcsője állt.
Uram, nem tudom, lehet-e önnek fogalma egy tudományos megfigyeléshez
szokott ember megdöbbenéséről. A dolog semmi természetes magyarázatot
meg nem engedett. Semmi fényforrás sem volt a napon kívül, amely elé a
torony árnyat vethetett volna. De igazat megvallva, rá se gondoltam a
természetes magyarázatra. Kábulva ültem ott, előttem a
kétségbevonhatatlan csoda – ez a dél igazán kísértetesebb volt az
éjfélnél.
Köröskörül a nagy nap ünnepelt; vakító fehér fény; – csöpp árnyékok
engedelmesen hajoltak jobbra. Itt semmi homály nincs, semmi búvóhelye a
rejtelemnek, semmi lehetősége a titoknak. Minden éles, biztos,
határozott. S ebben a határozottságban csak annál döbbenetesebben, annál
babonásabban, annál letagadhatatlanabbul látom a megmagyarázhatatlant: a
különös árnyékot, amely egyszerűen, tisztán, feketén rajzolódik a
kavicsokra és a gyepre. Mozdulatlan.
És beborítja a bölcsőt, mint egy fekete lepedő.
És a nagy déli csöndben sír a beteg gyermek, nyugtalan, szorongó
sírással, mintha maga is érezné a reá eső árnyék természettelenségét. Ez
az egyetlen, kékesszürke színfolt a nagy fehérségben, ez az egyetlen
rossz helyre hullt árnyék különös jelentőséget adott mindennek, a déli
pilledésnek, az elült madarak csöndjének, s a gyermek sírásának…
A hangulat hatalma annyira lenyűgözött, hogy sem mozdulni nem tudtam,
sem szólni; míg végre a leányka anyja maga meghallotta gyermeke sírását
és kifutott a kertbe. Felém nem is tekintett, hanem egyenesen a
bölcsőhöz futott, mintha őt is valami különös rémület hajtaná;
mozdulataiban a féltő szeretetnek vad ösztönösségét véltem észrevenni,
amit csak állatokban és nőkben lehet látni, kivált hogyha anyák.
Féltékeny, ijedt gondoskodással kapta ki gyermekét a bölcsőből ölébe és
szaladt be vele a ház felé.
Elgondolkodva néztem utána. Akaratlanul is összefüggést éreztem az
árnyék csodája, a gyermek sírása és az asszony rémülete között.
Szerettem volna képzelődésnek hinni az egészet; de még ott volt az
árnyék, pontosan, eltagadhatatlanul, a lehetetlen irányban húzódva…
Az ebédre hívó csengő éles hangja riasztott föl. Amint a sötét boltok
alá léptem, még táncoltak előttem a piros és zöld fények, s agyamban a
különös gondolatok. De a derűs, hűvös, fehérre meszelt refektóriumban
eltűnt a hangulat és inkább megszégyeltem magamat. Hogyan is
beszélhetnék ezeknek a vidám és öreg papoknak az én különös
látományomról? És kezdtem már nem bízni magamban: hátha mégis – álom
volt az egész? Azt határoztam, hogy valami ürügy alatt kihívok délután
valakit a torony elé és a helyszínén figyelmeztetem a tüneményre (ha
nemcsak álmodtam).
Délután azonban felhők jöttek, halvány, nyomasztó borulás; s amikor
néhány percre egy vékonyabb rétegen, mint tejüvegen keresztül
előszüremkedett a fehér fény, s az árnyak haloványan kitetszettek,
láttam, hogy a torony árnyéka a rendes helyén van, teljesen az optika
törvényei szerint…
Csakugyan álmodtam? Vagy a déli nap kábultságában kápráztak a szemeim?
Egyiket sem hihettem igazán és mégis el akartam hitetni magammal
valamelyiket; – azonban nem tudtam megnyugodni. Gondolataim egyre a
torony körül jártak; ha szememet behúnytam, a legpontosabban láttam
magam előtt a déli látomást, mely olyan volt, mintha egy kitünő
festménybe valaki egyetlenegy vonást hibásan rajzol bele, s aki egyszer
a hibát észrevette, ezen a hibán keresztül nézi már az egész képet… Sőt
új részleteket fedeztem fel emlékezetemben; ráeszméltem, hogy az árnyék
nemcsak csodálatos irányban dőlt, hanem azonkívül _hosszabb_ volt,
mintsem a déli nap állásához képest és a többi árnyékok hosszúságához
arányítva lenni kellett volna; megnőtt, megnyúlt a csoda órájában…
Különben nem ért volna a bölcsőig…
Nem tudtam a dologra másként gondolni, mint valóságra és titokban valami
rettentett és vonzott, hogy újra láthassam.
De napokon át felhők fedték az eget; úgy látszott, megjön az ősz. Én
szobámban, könyveim közt ültem tétlenül; régi betegségem jelentkezett
újra s lenyomta kedvemet; szinte lázas vágyakozás égett bennem szép idő
s napfény felé. Mégis mikor egy reggel nyájas kék eget pillantottam meg
a cellaablak vaskosara mögött s a padlón a reggeli nap arany
négyszögeit, az első érzésem titkos rémület volt: tudtam, hogy néhány
óra mulva ott fogok ülni megint a csodálatos kertben, a rejtelmesárnyékú
torony előtt.
Az első délelőtt csalódást hozott: bizonyos megkönnyebbüléssel vegyes
csalódást. A torony árnyéka engedelmesen követte a nap járását, egy
pillanatra sem suhant félre a törvények által megszabott útjából; s
minden egészen természetes volt. S a második napon éppen úgy. A nap
állhatatosan és melegen sütött megint, a vénasszonyok nyara kezdődött,
én ott ültem régi helyemen, s minden olyan volt, mint az első napokban,
amelyeket a szentmártoni rendházban töltöttem; kivéve, hogy az utakon a
kertészné minden gondos söprése dacára mind több volt a száraz levél,
virágok pirosa mellé levelek rőt színe árnyazódott, s a bölcső nem
jelent meg többé a kislánykával; – szegény kis beteg gyermek, csak egy
nappal élte túl az árnyék csodáját! Az Úristen vegye angyalai közé!
Iparkodtam nem gondolni babonával halálára; a csodát már valóban
képzelődésnek tartottam, a déli nagy nap káprázatának, valami
délibábfélének. Vagy az én balsejtelmem festette ezt az árnyékot, –
amilyent néha küld lelkünkbe az Úr. Már nyugodtan gondoltam rá (ami egy
neme a feledésnek); mígnem egyszer…
Én a szokott helyen ültem és olvastam; a lankasztó nyári meleget nyugodt
őszi ragyogás váltotta föl; szélcsönd; egy lélek sem volt a közelben.
Csak Lord, a vén vizsla, sütkérezett az öles napraforgók alján; s egy
galamb járt a füvön, rátartósan, nyakát billegetve. Egy alacsony
almafán, messzebb, koraérő almák piroslottak: a tamariszk meg sem
legyintette hosszan lecsüngő, enyheszínű virágfürteit. Felvetettem a
szemem és sokáig, gyönyörködve néztem a békés képet. Tekintetem a torony
árnyékára esett:
– Most nem csalsz meg többet – mondtam magamban az árnyékhoz. – Vége a
bolond kánikulának, amely megszédíti az ember szemeit és megingatja a
tárgyak képeit. Az árnyékoknak most már szépen a helyükön kell maradni…
Alig gondoltam ezt, egyszerre csak a torony árnyéka megingott…
Igen uram, szóról-szóra úgy van, ahogy mondom. Az árnyék megingott, nagy
ívben kilengett jobbfelé, aztán megint vissza, előbbi helyén túl s ezt a
játékot még néhányszor ismételte. Értsen meg jól, teljesen szélcsönd
volt, a többi árnyékok mozdulatlan álltak, a fák mozdulatlan, a nap
mozdulatlan állt a torony fölött, a torony mozdulatlan nyúlt a kékségbe.
A torony árnyéka azonban imbolygott, mintha mögötte egy óriás lámpát
lóbálnának, mintha valaki a Napot meglóbálta volna. Jobbra-balra néztem,
de a jelenség egyetlen és rejtelmes maradt; ott járt a füvön, az úton,
feketén a nagy árnyék, jobbra-balra, s kinyúlott s megrövidült, mint
valami tapogatódzó nagy polip óriási karja…
Hogyan mondjam el e percek szorongását? A galamb ijedt szárnycsapással
röppent föl az almafára, a kutya fölágaskodva szűkölt, a virágok
megreszkettek. Az árnyék, mintha súlya volna, szinte csikorogva mozgott
a kavicson és a fű szinte meghajlott alatta és megborzolódott. Még egy
párat lengett, kinyúlt, meghúzódott, a tamariszk félve elhajlott súlya
alatt – aztán merész kanyarodással egyszerre kiszökött – abban az
irányban, ahol a kutya volt… Lord fölugrott, lihegve, tárt szájjal,
félelemteljes várakozásban… az árnyék felé nyúlt, s ráesett, mint egy
nagy fekete tenyér… s megállt mozdulatlan.
A kutya, mint a meglőtt vad, irtózatos vonítással megtorpant s visítva
elrohant.
Nem próbálom meg leírni, micsoda hatással volt rám ez a jelenet.
Imádkozással töltöttem az egész délutánt; lelkem előtt megjelent a
monda, melyet a toronyról hallottam: az elevenen beépített leány.
– Uram, – könyörögtem – ha igaz ez: add, hogy a szegénynek lelke
nyugalmat találjon!
De az én lelkem nem talált nyugalmat. Mint vallásos ember, mindig hittem
a csodákban s nem osztottam némely tudósok babonáját, akik azt hiszik,
hogy emberi matematikájukkal körülírhatják a világot. De hinni a
csodákban, s aztán látni egyet, nagy különbség. Bevallom, hogy
gondolataim fenekestől föl voltak kavarva. Az Isten útjai
kifürkészhetetlenek, s a bűnök átka irtózatos… Századokra nyúlik ki az
átok s ártatlan élőlényekre dobja végzetes árnyékát… A beteg gyermekre
gondoltam, akit sírni láttam az árnyékban… egy nappal a halála előtt.
Izgatottan kerestem másnap a kutyát a kertben.
– Kiadta szegény a páráját – mondotta a kertész. – Á, vén dög vót már a!
A szívem összeszorult, félő tekintetet vetettem a torony felé. Néhány
nap óta régi betegségem súlyosbodott; s most egyszerre visszaemlékeztem
rendünk orvosának egyes szavaira s úgy tünt föl, hogy a joviális
kifejezéseken fenyegető értelem villog át. Valami azt súgta, hogy
meneküljek innen és messze kerüljem aztán a torony környékét. És mégis,
ezentúl is, mihelyt kisütött a reggeli napfény, ellenállhatatlan erő
vont ki a megszokott helyre, és aztán többet nem tudtam onnan elmozdulni
délig: a kert őszi pompájában éppen olyan hipnotikus hatást gyakorolt
rám, mint a nyár hevében. Egészségem egyre rosszabbodott és azzal
áltattam magamat, hogy a drága napfény a legjobb orvosság. Gyönyörű
őszünk volt; zöldesarany szálak úsztak a meleg levegőben; minden élőlény
mohón élvezte az utolsó szép napokat. De jaj! nekem nem voltak nyugalmas
napok ezek; tompa fájdalmakat éreztem testem különböző részeiben; a
közelgő halálra gondoltam s valami makacs igyekezettel szögeztem
írásaimra figyelmemet, hogy legalább fontos részét elvégezhessem
munkámnak, mielőtt a sötét angyal jönne.
Én nyomorult kis féreg! hogy előzhetné meg a teremtmény Teremtőjét?
Nincs szüksége az Úrnak külső eszközökre, hogy meggátoljon abban, amit Ő
nem akar: a magunk lelkét támasztja ellenünk. Boldog, aki megnyugszik
akaratában! – Az Isten azt mondta szolgájának: »Tovább nincs szükségem
munkádra!« – és nyugtalanságot támasztott lelkemben, hogy ne
dolgozhassak többé. És elém állította a fantasztikus tornyot – mintha a
maga mutatóujját tartotta volna elém, különös intőjelül, és úgy akarta,
hogy azt nézzem, rettegve, órákhosszat.
Ó, minden pillanatban azt vártam, hogy meglendül az árnyék és rám esik…
Míg végre márma meg is történt… Meglendült az árnyék, ingott előttem
nagy ingásokkal… én mozdulatlan vártam, imádkozva. Nem iparkodtam
menekülni… csak a szívem dobogott hangosan… Hármat, négyet lendült,
megnyúlt, összehúzódott, elnyújtózott az utakon, megtüremlett az ágyások
dombos szélein… Végre rámcsapódott és elfedte előlem a Napot…
Bevallom, most is dobog a szívem, amikor leírom… Nagy, nagy útra megyek…
ahonnan még senki sem jött vissza. Irgalmazzon nekem az Isten és
vezessen be az üdvözültek közé.
GYÖRGY, A FAVÁGÓ
(1918)
A terraszon ültünk, még ozsonnától, ketten, borozgatva. Barátom háza a
domboldalon épült: tág kilátással a városkára, a bársony hegyekre.
– Milyen szép itt minden! – Szétnézegettem a virágos kertben, a patakon,
mely a gyümölcsös mögött estfényben csillámlott, a terrasz
lombfüggönyén… A nehézfehér ozsonnaabrosz méltóságosan hullt, a sűrű
vörösbor kékesen ragyogott, a csinos cselédlány épp kifordult a
gyümölcsöstálcákkal.
– Micsoda gyönyörű magyar faj lakik itt!
– Igen, itt minden csupa szépség – felelte barátom lassan és a hangján,
s amint föltekintett, a szemein éreztem, hogy nevezhetetlen szomorúság
beszél belőle. Újra és újra mondta: »Itt minden csupa szépség« – s úgy
csengett ajkán a szó, fátyolozva, mintha valami szomorú titkát árulná el
a vidéknek, valami nagy átkot, melyet e verőfényes dombok alatt érez.
– Igen, átok ez nekem, valóságos átok – felelte, amint érzésemet
szavakba öntöttem s ideges mozdulattal simított homlokára. – Tudod, úgy
érzem magam e közt a sok szépség közt, mint rongyos ember az elegáns
bálban – tette hozzá erőltetett mosollyal, röstelkedve.
– Ugyan! – vetettem én közbe és meglepetve tekintettem reá. Barátom az
»új földesurak« közé tartozott; nagyon gazdag volt, és mindig gondosan
öltözve: de szépnek valóban nem lehetett mondani. Mindazonáltal
egyáltalán nem volt visszataszító, és valami jóság bélyege inkább
megnyerővé tette halavány arcát, sötét szemeit. Siettem ezt megmondani
neki.
– Hisz mindenki szeret: embereid, szomszédaid, barátaid; a nők is
kedvelnek. Nem panaszkodhatsz a »szép« fajra, hogy irígy volna, – sem a
szép »nemre« – szóltam ingerkedve.
– Ó, hiszen nem, nem is ebben van a tragikum – felelt. – A szépek jók és
megbocsátják a rútságot is: mintha magukban bírnának a szépből eleget.
Hanem mi magunk – mi nem bocsátjuk meg ezt magunknak soha!
Máskor oly jóságos szemében valami gyűlöletet láttam megvillanni.
– És nem bocsátjuk meg a világnak, hogy szép – tette hozzá.
Fölkelt, egy könyvet hozott a szobából.
– Dickens Itáliája: itt van két sorban egy tragédia: figyelj! »Egy csúf
öregember összecivódik egy tizenhét esztendős lánnyal valami néhány
filléres üzleten, és leszúrja, a ragyogó virágokkal teli piacon«…
gondold el most, hogy Firenzében történt, a Palazzo Vecchio terén –
márványok közt úgy-e, a legszebb ég alatt – és virágok közt, mert
virágpiac volt abban az időben. És az áldozat – lehetett-e más mint egy
igazi toszkánai szépség? Nem volt az oktalan halál, amint Dickens hiszi:
bosszú volt, a rútságé minden szépségeken.
Bámulva néztem rá és ő megértett:
– Csodálkozol hogy jutok ezekre, éppen egy ilyen szelíd alkonyaton? Ez a
zaj juttatja eszembe – hallgasd csak!
A gyümölcsfák mögött, a patak felől, egyhangú kopácsolás visszhangzott.
– Favágó? – kérdeztem.
– Favágó: az öreg György. Ez a zaj, ez az ember mindig megelevenít
bennem egy iszonyú emléket – egy jelenetet, aminek gyermekkoromban a
tanuja voltam. Gyere – séta kedvéért is – megmutatom neked… elmondom…
Átmentünk a szőlőlugason, át a kis gyümölcsösön, és arra a helyre
értünk, amelyet a falusi nyelv »kertek aljának« nevez. Messziről
kicsillogott a patak a vidám almafák közt, s a kopácsolás, mint egy
titokzatos nagy harkály zaja, egyre maradozóbban ekhózott a tiszta,
csöndes légben. Meglepetve álltam meg egyszerre: no, egy valóságos
szatír aprította a fát a patakparton.
Vaskos, erős alak volt, de kicsiny és a végletekig görnyedt. Nagy
fejéből különös mélaságú, vérbefutott szemek pislogtak ki rézsút.
Polipszerű karjain óriási mancsok lógtak majdnem földig. Az volt az
érzésem, hogy ólomból vannak. Előrecsüggedt feje, válla, s azok a lógó
hosszú karok valami erős erdei kúszóállathoz tették hasonlóvá, valami
különös lajhárhoz vagy orángutánghoz. Mozdulatai is olyanok voltak.
Furcsák, lassúak, súlyosak.
Ezen az esetlen és állati testen rongyos, rojtos, kizöldült szalonkabát
leffegett félszeg méltóságal. Avult szalonnazsír s betapadt fürészpor
szennyezte. Fején zsíros és horpadt pincskalap ült. Ez a toalett még
hangsúlyozta a súlyos és szennyes benyomást, mely rútságából áradt, s
szinte terjedni látszott a légben, mint nedves folt a tiszta ruhán.
– No, György, milyen idő lesz? – kérdezte barátom, hozzáérve.
– Rossz idő, nagyságos úr, rossz idő – felelte váratlanul, s aztán
egyszerre, mint akit elfut hirtelen a méreg, elvörösödött arccal, s
fölvetve véres szemeit, rekedt hangon ordította: – Nem tud az a Falb
semmit!
– Ez a rögeszméje – mondotta barátom, amint továbbmentünk. – Időjós ő,
tudós és azért viseli ezt a fekete gúnyát, mert tudós. Ezekre az
emberekre valósággal hipnotizáló hatással van az időjárás, megzavarja
őket. Ez a Sors szemükben; a Végzet, a Környezet, az Isten folyvást
látható cselekedete, a mindennapi csoda. Az időjóslás egyetlen
tudományuk, elméjük egyetlen szenvedélye.
– De hogy mondhat rossz időt ebben az enyhe ragyogásban?
– Vágyait jósolja. Nézz reá, barátom – mondotta és megállt. – Gondold
el, hogy érezheti magát ez az alak, – ez a szenny, – a tiszta, gyönyörű
ég alatt? Esőben, sárban, pocsolyák között, otthon van, oda illik. Azt
hiszed, nem érzi ezt? Mindig rossz időt jövendöl.
– Túlzott érzékenységet tulajdonítasz neki.
– Én megértem őt, – felelt.
Kíváncsian néztem hol barátomra, hol az öreg Györgyre. És ekkor _én is
kezdtem megérteni őket_. A vén favágón ugyanazt a különös,
megnevezhetetlen szomorúságot pillantottam meg, szemléltető
túlzottsággal, amit barátom arcán és mozdulatain, lehelletszerű, alig
észrevehető árnyalatképen, oly sokszor éreztem. Amin lassú, exotikus
vallások szertartásaira emlékeztető, ünnepélyességgel, furcsán
félreszegett fejjel fürészelte a fát, egész súlyosságával rajtaült –
tudtam már micsoda – a rútság nagy melankóliája, a csunyaság érzésének
fájdalmas bélyege.
– Ez tette őt tudóssá, – folytatta barátom. – Önérzetének valamibe
kapaszkodni kellett. És: ebben a városban mindig mindenki az időről
beszél, s az időjáráshoz kapcsolódik minden érdek, minden hangulat.
Tudni előre az időt: mily fölény lenne, milyen hatalom! Nem vetted észre
még, hogy a Csunyák mindig a hatalomra vágynak? Fegyver ez nekik a
szépség ellen, a szépség felé: kárpótlás és bosszú. Látod, a csúf fajok
törnek mindenhol legbetegebben pénzre, hatalomra.
Keserűen mosolygott és tudtam, hogy a saját faját gondolja. Azután
folytatta: