sohasem fogja elfelejteni – de hát csak nem maradhat örökké hozzákötve a
cingulusához? Mi haszna volna ebből Timárnak? – hiszen, ha használhatna
neki, kész volna mindent föláldozni érte – és remélte, jön idő, hogy ezt
alkalma is lesz megmutatni – de abból, ha most a nyakán marad, semmi
haszna, legföljebb gondja lehet… Mindezt nem mondta meg hangosan
Timárnak, mert szemérme és büszkesége tiltotta, hogy az érzelmeit így
kitárja… de Timárnak ezt tudnia kellene…
Ó igen, ő szereti Timárt, de… mégis csak egy kicsit férfiasabb lehetne…
Hiába, látszik: pap; csak szomorúságot okozhatna neki, ha mellette
maradna; mert hisz minden szabadabb érzése, beszéde sértené… Még ha
hinni tudna, még ha vallásos katholikus lenne ő is… de akiknek az egész
világnézetük különbözik!… és ő már nem gyerek, hogy nevelni lehessen… Ah
nem, neki más kell: neki szabadság kell és a főváros! És föltűnt előtte
Vitányi alakja: milyen más ember az, mint mind, akit eddig látott!
Milyen szellemes, milyen művelt, milyen fölényes modorú, elegáns:
fővárosi eleganciájú, egy igazi európai ember… és híres ember, híres író
azonfelül! Határtalan izgalomban dagadozott lelke arra a gondolatra,
hogy ez az ember érte jött, hogy csak egy szót kell kimondania és eléri
régi, titkolt vágyát: Budapestre mehet, az életbe, a nagyvilágba és
szabad lesz, jóformán a maga embere; mert hisz Vitányinak – kifejtette –
nagyon liberális nevelési elvei vannak… És hogy végre egyszer kezében
van a sorsa és maga határoz! És mégis – magának sem vallotta be, de
titkon jól érezte – valami nagy idegenkedés volt benne attól, hogy
elfogadja a Vitányi ajánlatát. Megmozdult benne a gyáva kis fiú, a papok
neveltje; valahogyan nem rendesnek, kalandnak érezte az egészet; holott
mi kaland van abban, hogy a fiú apját kövesse? De Vitányi maga,
bármilyen rajongást is költött benne, valamiképen idegen volt neki;
sehogy sem tudta őt magában apjának nevezni… egész lelkével még régi
környezetében gyökerezett. De a dac nem engedte, hogy ezt az érzését
önmagának is bevallja; és főleg a világért sem árulta volna ezt el Timár
előtt. Nem, nem, egész büszkesége tiltakozott az ellen, hogy környezete
hatással legyen rá. Sőt mikor Timár meghívta őt, jöjjön este hozzá és
beszéljék meg együtt az elhatározását, kereken nemet mondott.
– Magam akarok határozni.
Egy kissé nyersen mondta ezt, a fiatalember dacával, aki végre
felnőttnek akarja tudni magát. Jól látta szavainak hatását, jól látta,
mily rosszul esik mesterének, hogy legkedvesebb tanítványa életének e
fordulópontján az ő bizalmas tanácsát még csak nem is óhajtja
meghallgatni: de gyermeki büszkesége nem engedte, hogy ezt a hatást
enyhítse. A szegény Timár elsápadt a nagy keserűségtől; mintha hirtelen
tőrt döftek volna szívébe: hát ilyen kevés lelki kapcsolata van neki
gyermekével? További kínok eltűntek a fiú szeme elől; Pista Vitányit
kísérte haza hoteléig, s nem sejtette Timár kálváriáját: mily üresség
szakadt öreg Virgilére, amint kilépett a kedves ház küszöbén. Saját
harcának volt ő hadvezére; s nem törődhetett a sebesültekkel.
Virgil maga maradt, s egyszerre megérezte, hogy mindennek vége, hogy
életének legszebb évei a mai naptól fogva fájdalmas emlékekké válnak.
Ó, igen, minden, ami kedves volt életében, Pista maga, drága, bizalmas
gyermeke, csak egy bús emlék már.
Az egész hangulat olyan rideg volt! A vidám vidéki utca is elborult,
hirtelen szélroham lopózott a nyárba, a templom előtt s a rendház
töltésén sárga levelek söprődtek a porral, mintha ősz volna már.
Emlékezett, hogy erre vitte őt először magához azon az estén, mikor Lina
meghalt: minden utca, minden forduló, az egész városka az ő emlékével
volt telítve. Igen, igen, érezte most Timár, hogy ez nem tarthatott
örökké, hogy ez az élet elmúlásra volt ítélve, és mentette magában a
fiút: hiszen természetes, hogy szabadságot akar, hogy nem érti meg a vén
pap érzelmeit… Titkon talán most is azt remélte, hogy Pista döntése az ő
kívánsága szerint fog történni; de éppen azért, valami babonából,
iparkodott különös jelentőséget tulajdonítani a gyermek hideg és
visszautasító magatartásának, iparkodott beleélni magát abba a
gondolatba, hogy Pista mégis csak elválik tőle: és legjobban
megrémítette és gyötörte talán az az érzés, hogy lelke mélyén, akármit
csinál is, azért ott zsibong elfojtottan a reménység, kínozva és
fárasztva mint valami nyugtalan viszketés, mely nem hagyja bánatát
leüllepedni. Csak legalább tudná, ismerné a fiú gondolatait, csak
legalább a lelkébe látna! csak legalább beszélhetne vele bizalmasan!… ez
a hideg, ellenséges bizalmatlanság a leggyötrőbb! ez az ő nagy
bizonytalansága!… ah milyen rideg, magányos este s álmatlan éj vár rá!…
Pista azonban Vitányit kísérte haza hoteléig s egy másik arc fedte el
gondolataiban bús Virgilének arcát, amint izgatottan járta a nagy
kertet: a Szádi Márké, aki szembejött vele, mikor hazafordult (már
tudott a fiú életének új fordulatáról, mert Bögözi megvitte hírét a
klastromba). Dühhel és szégyennel gondolt Pista erre a találkozásra is:
a szerzetesen látta a mesterséges megbotránkozást, hogy ilyen kölyökre
rábízzák saját sorsa intézését:
– Határoztál-e már?
Fülébe csengett az édeskés szent hang, amely megpróbálta befolyásolni
őt:
– Fiam, ne feledd el, hogy te kétes környezetben nőttél; de az Isten
kiragadott onnan s jó kertbe ültetett. Maradj mindig hű fia az egyháznak
s ne hagyd magad kicsalatni a világ útjaira…
– Az apám akarja, hogy vele menjek…
– Nem a földi apát kell követnünk, hanem a Mennyeit. A földi apa csak
testi életünkről gondoskodik… Ne feledd, hogy rossz magvak vannak benned
s Timár tanár úr is elkényeztetett…
Rossz magvak őbenne? És mi az a »kétes környezet«, amiben állítólag
felnőtt? Egyszerre megértette, hogy anyjára és törvénytelen származására
célzott a tanár, s arca vérbe borult. S mi jogon szólítja őt Szádi te-tu
szóval? Ilyen nagy diákokat már nem szokás tegezni… Vitányi nem tegezi –
pedig talán több joggal tehetné…
S így járt Pista föl-alá a kertben, dacosan, egy letépett virágot rágva
a szájában s a Szabadság, a Főváros és a nagy Élet gondolatait lengetve
agyában, fiatalsága szelében, mint egy lobogót. Az alkonyi nap megint
kisütött egy percre, rögtön megint nyár volt, a fák csúcsai aranyosak,
hosszú árnyékot vetett a ház a rózsaágyakra. Pista fejében Ady-versek
jártak, melyeket nagy örömmel és lelkesedéssel olvasott akkortájt, az
Élet és a Város vágyának himnuszai.
A kislány a lugasból nézte, nézte Pistát, de hiába várta, hogy Pista
felé néz. »Nem, nem, azért sem« – gondolta Pista s az az aggodalmasan
égő tekintet, melyet látatlan is folyton magán érezett, egy okkal több
volt neki, hogy dacát növelje. Türelmetlen volt, szerette volna eltépni
a láthatatlan szálakat, amelyek megbénítják és visszatartani akarják;
úgy érezte, hogy összeesküvés van körülötte, hogy a kislány szövetségese
Timárnak, holott nagyon jól tudta, hogy azelőtt titkos féltékenység volt
közöttük. Szabadsága ellen irányuló merényletnek érezte ezt a néma
szövetséget.
– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!
Minden szeretetet gyöngeségnek érzett, mely felé irányult, mindenkivel
szemben, aki szerette őt, olyan fölényben volt, mely örökre elvette
annak minden hatalmát és befolyását. A legkevésbé szép utcán látott
nőcske, aki közönnyel nézett rá vagy idegenűl, jobban imponált neki,
mint a gyönyörű kis Bögözi-lány, aki titokban szerette. Minden szeretet
csak dacot ébreszthetett benne, mert magában mégis úgy érezte, hogy a
szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret: és ezt nem
tűrhette:
– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!
Másodszor formulázta magában szavakkal, és dacos szemét önkénytelen a
lugas felé vetette, ahonnan két aggódó nagy leányszem tekintett vissza
rá, egy abbahagyott Jókai regény lapjairól, és feszűlt kérdés és kérés
égett bennük:
– Úgy-e nem megy el, Pista, ne menjen el!
– Kis liba! – gondolta Pista elfordulva – nagyon jó kislány, de azért
csak liba! – És képzelt Nagy Nők képei lebegtek elébe az alkony
rózsaszínű felhőiben, életes Nagy Nőké, amilyeneket eddig csak
könyvekből ismert.
Este a verandán. A család a vacsora körül ül. A lámpa éles fénykörrel
világítja meg a terített asztalt, nagy éjjeli lepkék vergődnek
körülötte, nekiütődnek az üvegnek, az arcoknak, lecsapódnak az abroszra.
Kívül tintafekete tengerként zsong a kert, a csönd, a messzeség.
– Elmenni? – dohog az aggastyán Bögözi. – Már hogyan menne el, dehogy is
megy el! Úgy-e, hogy nem mégy el, Pista öcsém?
– Nem tudom még, nagyapa.
– Majd adok én te neked elmenni! Dehogy is fogsz te elmenni! Ha egyszer
mondom, hogy nem fog elmenni! Hogy is lehet ilyet elgondolni?
– Hagyjátok már, apa – szól közbe az ügyvéd Bögözi. – Minek annyi szót
fecsérelni erre? Ha itt akar maradni, jól tudja, hogy minálunk otthon
van; ha pedig el akar menni, úgy is rendben van, hogy a fiú menjen az
apjával…
Az öreg arcából kidagadtak a szemek.
– Az apjával! Hát hogy lehet ilyet mondani már megint? Hát micsoda apa
az, aki tizenhét évig nem néz a gyereke után? Nem az apja, punktum! Csak
rá kell nézni a mi Pistánkra: becsületes keresztény gyerek az! Hát ki
meri mondani, hogy ez a zsidó firkász lenne a mi Pistánknak az apja?
– Nagyapa!
Pista villogó szemekkel, nekitüzesedett arccal nézett az aggastyánnal
farkasszemet.
– Nagyapa, ne bántsa az apámat! – Az ügyvéd Bögözi megint közbejött
csitítani:
– Apát elragadja a nagy szeretet, és nem gondolja meg, amit mond. Igaz,
mi sokat szidtuk a zsidókat, de csak a tisztességtelen zsidókat: azok
közt is van tisztességes ember. Ismerek zsidót, akit többre becsülök
akárhány kereszténynél. Vitányi Vilmos mindenesetre kiváló ember, és a
szellem kiválósága előtt meg kell hajolni. Azt senkinek sem kell
szégyellenie, ha Vitányi az apja…
– Én csak azt mondom, fiam, ne menj el zsidónak – mondta a jó Bögözi
néni, aki éppen most jött be a konyhából. – Nem vagy te azok közé való;
mi köztünk vagy te itthon…
– Hagyjátok már – kiáltott az ügyvéd Bögözi, most már ő is türelmetlen
hangon. – Pistának van annyi esze, hogy tudja, mi áll érdekében; és
hogyha nem tudja, az ő dolga, ő bánja meg később. Bízzátok őrá, ha már
az apja rábízta.
Erre megint az öreg úr kezdett el döbögni. (Pistára minden szavuk mint
új szúrás hatott, új ingerlése lázadó kedvének.)
– Az apja rábízta! nevetséges! – kiáltott az aggastyán. – Micsoda apa
az, aki rábízza a fiára, elfogadja-e őt apának, vagy sem? Ki hallott már
ilyet? Majd adnék én neki, apát választani, – a hátsó felére – hahaha!
– Nem, de igazán, micsoda apa az, aki magázza a fiát – mondta Bögözi
néni is.
Pista fölkelt az asztaltól és szó nélkül távozott.
– Hagyjátok – mondta az ügyvéd Bögözi. – A legjobb őt egyedül hagyni
most.
És kiloccsantott egy lepkét a borospoharából.
Ugyanekkor; a ciszterciták refektóriuma. Tamás a halat hordja körül,
Timár helye üres.
– Hol van János? – kérdi Lesinszky, aki csökönyösen civílnevén hívja
kollégáját.
– A szobájába kérte a vacsorát – felel Tamás.
– No, kíváncsi vagyok, itt marad-e a Vágner fiú? – szólt Bogár
Szaniszló.
– Majd talán bolond lesz! – mondta Szoboszlai. – Csak nem marad egy
unalmas vén pap mellett holtig!
– Találkoztam vele – mondotta Szádi Márk. – Hálátlan fiú; makacsnak
látszik és rosszindulatúnak. Mindig mondtam én, hogy nem szabad
elkapatni a diákot…
– Hiába csak, kitör a zsidóvér – kiáltott Lesinszky, beletörölve
maszatos ujját a nagy szalvétába. – Menjen, ahová való, Judapestre! –
(Osztrákgyűlölete nem akadályozta, hogy meg ne tanuljon egy emlékezetes
mondást Bécs magyarfaló polgármesterétől.)
– A mi Virgilünk is lehetne okosabb – mondta Gombos Cirill. – Valljuk
meg, ez túlzás volt, amit ő csinált avval a fiúval.
– A szív túlsága tiszteletreméltó – szólt a házfőnök. Tamás somlait
töltött (a rend pincéjéből) s még sokáig tárgyalták az eseményeket.
Timár egyedűl költötte el a vacsorát. Valami nagy könnyes megnyugvás
csitította el az egész lelkét, mikorra hazaért.
– Vége, ennek is vége – mondotta magában. – Most jön az Öregkor… a
magányos Öregkor.
Fölcsengette Tamást, s az ablakhoz támaszkodva, szótalan nézte, amint a
szolga megterített.
– Isten rendelése – gondolta magában. – Nem maradtam hű az ő utaihoz:
földi lényre pazaroltam szeretetemet. Most megtanulom, hogy aki
földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz…
Künn, a háta mögött, tornyosodott a nyáréji sötétség. A fák idegesen
rángottak a szélben. Vak, tömör lombtömegek feketedtek a nagy kert
mélyein. Fönn apróra szakadt felhők hajóztak gyorsan, gyorsan a ház
mögött, mint egy eltépett levél darabjai.
– El fog menni – gondolta Timár, – már holnap elmegy. – Mert úgy
állapodtak meg Vitányival, hogy (ha a fiú vele akar menni) utazzon el
most mindjárt körülnézni az új világban, ahol ezentúl élni fog; ruháit,
holmiját, a staffirungját – ahogy az asszonyok nevezték – majd később
utána lehet küldeni, vagy maga visszajön érte, mikor összekészítik. –
Lehet, hogy többet alig is látom már – gondolta a tanár.
S a fiúra gondolt, és egy kép volt előtte: elképzelte valami zajos terén
a Városnak, száguldó kocsik és autók között, egy lámpa szigetén – ahogy
a vidéki ember szemében marad a veszélyes tolongású Város képe –
elképzelte ott állni a Fiút, fölszegett fővel és a jövőbe csillogó
szemekkel, oda se nézve zajnak és veszélynek, mint egy hódítót. Talán
így is van rendén, hogy menjen a fiú a nagy világba, küzdeni, harcolni,
és méla öreg nevelője maradjon otthon, meghalni, magányosan. Isten így
rendelte. A fiúk elhagyják a várost, amelyben felnőttek, és fölkeresik a
Világ kísértéseit; tévelyegnek, botlanak talán, győznek vagy elbuknak,
de harcolniok kell. Timár megint Augustinusra gondolt, a bátor harcosra:
az sem bútt el ifjúkorában a cellák falai közé, az sem bútt el az Élet
elől, hanem megküzdött vele, és többször elbukott: de ismét fölkelt
diadalmasan, legyőzte az Életet, és így lehetett a nagy Szent belőle. Mi
érdeme van annak, aki nem küzd soha, hanem elrejtőzik az ellenség elől?
Timár szomorúan fordúlt el az ablaktól: _ő_ elrejtőzött az ellenség
elől! Milyen magányos, küzdéstelen és érdemtelen élete volt neki! Ő
sohasem találkozott az Élettel. Az élet csábos pompáira gondolt,
melyeket ő már meg nem ismer soha… Ő nem vívta meg csatáját az
Asszonnyal. Bevallatlan megbánás ült rajta, valami nagy tökéletlenségét
érezte életének: nem, a »fia« ne maradjon ilyen tökéletlen! Nem az a
hős, aki nem küzd soha: hanem az, aki győz!
Igen, igen, érezte, hogy így van ez helyesen, hogy ki kell mennie
Pistának az életbe, a legvadabb életbe, és megküzdeni élettel, pénzzel,
eszmékkel, asszonnyal… És mégis nem tudott szorongás nélkül rágondolni:
micsoda karok fogják ölelni, micsoda hálók fogják körülfonni az ő
gyermekét! Mint szép síma kígyókat, sejtette az asszonyi karokat
kinyúlni a Város tömkelegéből, sejtette a lélekre-testre leső asszonyi
szemeket villogni: és titkos féltékenység markolt a szívébe.
De rögtön megint elszégyelte magát. Önmaga előtt szégyelte el magát.
Eszébe jutott az az iszonyú, ferde, lealázó, féltékenység, amivel a kis
Bögözi-lányra nézett egy időben. És eszébe jutott a mai délután, az a
nemkevésbé lealázó pillanat, mikor ugyanezt a kislányt _szövetségesének
érezte_, amint Pistával látta nevetgélni. És megkapta a kislány egy
pillantását, és ebből a pillantásból látta, hogy a kislány kiolvassa ezt
az érzést szemeiből; és nagyon jól tudta, hogy Pista is kiolvassa. Ó,
milyen végtelen megaláztatás volt! De mit bánta ő akkor minden
büszkeségét, minden papi és tanári, minden _emberi_ méltóságát!
egyetlenegy gondolat volt benne, egyetlenegy érzés, egy félelem: hogy
Pista el fogja hagyni örökre! Ó, hogy szégyelte magát, mikor erre
gondolt! Milyen megalázás, micsoda fertő, Istenem. Hova sülyed az ember,
mihelyt egyszer földiekbe veti szeretete horgát!
Az egyetlen igaz menedék az Isten. Ő nélküle a szent is hétszer botlik
el napjában. Minden földi szeretet csak botlást és bánatot hoz; de
minden földi botlás és bánat csak lépcsőfok Őhozzá. Ne sírjon, akit az
Úr meglátogatott: mert minden földi veszteség szabadulást jelent, s aki
a földet elveszíti, megnyeri az Urat. És ne essen kétségbe, akit vétkei
a földre sújtanak: mert tévelygésünket is az Úr engedi, hogy jobban
érezzük gyöngeségünket, s jobban keressük Őt!
Timár leborúlt az imazsámolyra, s lehajtott fejét rányomta polcára, hogy
érezte a vékony horgolt terítőn át a kemény tölgyfa hidegségét…
Milyen sötét, holdtalan éjszaka volt aznap! És szél fútt, és a sűrű kert
ottkünn zúgott, mint a tenger! Egy-egy szélroham belökődött az ablakon,
s jóleső hűvösséggel borzogatta végig a cisztercita tanár rideg
fekvőhelyét. Mindig nyitott ablaknál szokott aludni… de most késő éjig
kerülte az álom. Felkönyökölt a párnán, és kinézett a titokzatos éjbe.
Zúgott, zúgott odakünn a tenger.
Nox erat, et placidum carpebant fessa soporem Corpora…
Timárnak Vergilius sorai jártak az eszében. Éjszaka: minden elnyugszik,
… pecudes, pictaeque volueres…
csak a szerencsétlen Dido nem alhatik a párnán. Künn zúg, zúg a tenger,
nagy árbócok feszülnek az égnek, útjára készül a hitetlen trójai…
Ó jaj, nem!… az önkénytelen asszociáció szédítette és megborzasztotta. –
Milyen borzasztó szennyes a földiek szerelme!… De nem is igazi szeretet
az:
nondum amabam, et amabam amare… amorem amabam… et quaerebam,
quid amarem…
idézte magának Augustinust. Még nem szerettem, nem tudtam, hogy mit kell
szeretni; és szerettem volna szeretni: a Szerelmet szerettem: kerestem,
mit szeressek…
Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme…
Reggel – a megegyezés szerint – jött Pista Timárhoz. Az arca derűs volt,
a hangja örömteli izgalomban. Már határozott… Timárnak meg se dobbant a
szíve: amint a kopogást hallotta az ajtón, azonnal, ösztönszerű
telepáthiával, tudta, mi következik; – (talán egy pillanatra, tudat
alatt még remélt valami váratlan, örömös csalódást, de nagyon jól tudta
ugyanakkor, hogy az nem fog jönni); – gépmódra, szenvtelen adta át magát
sorsának, mint aki már mindennel leszámolt; mintha az elválás már
megtörtént volna s ami hátra van, csak érzéstelen formaság volna már;
mintha nem is Pista volna az, aki mellette van, csak egy hasonló báb: s
az igazi Pista már rég emlék volna…
Pista teljesen elfogulatlan volt, vidám, és tele a jövő izgalmával.
Udvariasan és kedvesen beszélt Timárral mint mindig, de figyelme, minden
gondolata egészen másutt volt. Még egyszer találkoztak aznap, a
hajóállomáson, mikor Vitányi és Pista elutaztak. Timár megjelent,
komolyan és atyailag, minden látható izgalom nélkül, mintha csak egy
rendes, szinte köteles aktuson jelennék meg: útrabocsátani az ő
neveltjét. Pista – nem hálátlanságból, vagy érzelemhiányból, hanem mert
a perc izgalma annyira betöltötte egész gyermekszívét – szinte meg se
látta, mint egy megszokott valakit; szórakozottan és türelmetlenűl esett
át az összes kézcsókokon és kézfogásokon, és gyors léptekkel, hátra sem
nézve, sietett föl a hídon a hajóra, Vitányi nyomában. Vitányi affektált
idegességgel adta rendeleteit a hordárnak; nemsokára megjelentek a
fedélzeten. Bögöziné és a kislány kendőkkel integettek a partról, Pista
hajadonfőtt, napnakfordúlt arccal mosolygott vissza rájuk; a haja
homlokára csapódott a szélben. Timár megfigyelte, hogy őreá nem nézett.
A TORONY ÁRNYÉKA
(LEVÉL AZ ÍRÓHOZ)
Sokat tünődtem, kihez juttassam e feljegyzéseket és megfigyeléseket.
Első naivságomban tudósokhoz akartam fordulni: de hamar eltértem ettől a
gondolattól. Magam is egy kissé tudós vagyok; ismerem ezt a bizalmatlan
céhet. Ők mereven elzárkóznának attól, hogy történetemet komolyan
vegyék. Talán ha tanukat vinnék barátaim közül; figyeltetném velük a
tüneményt, lesve, míg nem ismétlődik, talán hónapokig – de ki várhat
addig a kedvemért ily lehetetlenségre? S különben is ehhez már nincs
időm: az Úr ítélt fölöttem, s megszámlálta óráimat. Dícsértessék az ő
neve mindörökké.
Arra is gondoltam, hogy fölöttes egyházi hatóságomnak jelentem az
esetet. De itt sem volna kilátásom több rokonszenvre vagy hitelre.
Modern papjaink félnek a csodától, és – nagyon érthetően – nincs kedvük
az Egyház tekintélyét könnyenhívőséggel kompromittálni. S ha valahogy
mégis meggyőződnének a történtekről, bizonnyal az ördög művének látnák,
mint a spiritizmust; hideg és ellenséges szemekkel néznék a különös
titkokat. Én pedig érzem, hogy az Isten titkaiból valók ezek is, kinek
útjait ember ki nem számíthatja, az Isten rejtelmes Szimbólumaiból,
melyekben néha megsejteti velünk a bűnössel együtt az ártatlant is sújtó
Végzetet. Boldog aki meg tud nyugodni az Ő akaratában!
Ilyen gondolatok birtak rá, uram, hogy önhöz forduljak, akinek a
hivatása meséket mondani és szimbólumokat föltárni. Az, ami velem
történt, nem fogja az emberiség tudásának kincsét gyarapítani: a tudás
kiveti magából az ily történetet és megretten az ily titkok előtt,
mintegy érezve, hogy tilosba tévedt. Hadd gyarapodjon hát a meséknek
kincse: mert a mese is az Istentől való mint a kinyilatkoztatás; és
igazában oly kevés mesét adott az Isten az embernek!
Szép nyárutón érkeztem a szentmártoni rendházba. A rend fogata várt a
vasútnál, ahonnan még hosszú kocsiutat kellett megtenni, mert a régi
klastrom minden rendes közlekedési vonaltól távol volt. Ide többnyire a
beteg vagy kiöregedett rendtagokat küldték, akik már se tanári
foglalkozásra, sem plébánia vezetésére nem voltak nagyon alkalmasak; a
világ háta mögött, de az Istenhez közel voltak itt; keresve sem lehetett
jobb helyet találni az elmélkedésre. A jó levegő a testet, a magány a
lelket könnyítette meg; az egész rendház, nyugalmas és derűs életével,
olyan volt a szép hegyek között, mint egy kis szanatórium. Így jöttem
ide, betegnek, magam is; bár a táskám mélyén könyveket hoztam, és
tudományos jegyzeteket, melyeket e magányban akartam kiegészíteni.
Az alkonyatnak szinte metafizikai nyugalma borult a dombokra, mikor a
távolból föltűnt a régi klastrom, III. Béla korbeli épület, különös
tornyával, melyet az építők mintha egy helyen hirtelen abbahagytak
volna. Az ég csodálatosan mély és kékszürke volt; nagy madarak lassú
ívekben keringtek a torony körül. A tücsökzene kábító mélaságába
harmonikusan vegyűlt a kerekek egyhangú zöreje. Előttem a kocsis háta –
mint egy gyászhintó kocsisának háta – feketén, komoran himbált szalagos
kalapjával. Lassan mentünk, mint egy sötét bárka, nyugalmas tengerzúgás
között.
– Istenem, – imádkoztam – ha az az akaratod, hogy utolsó utam legyen ez:
megnyugszom.
De egy óra mulva vidám, öreg paparcok közt ültem a nyájas
refektóriumban. Régi barátokra találtam közöttük, akikkel évekig éltünk
együtt más rendházakban; kifaggattak a társakról, a fiatalokról,
fölelevenítettük a mult emlékeit. Majd kimentünk a szép estét élvezni a
kertbe, a hold éppen fölkelt; különös fehér tisztaságban nyúltak szét az
utak a sötét bokrok közt. A klastrom körvonalai fantasztikusan
rajzolódtak az égre. Most láttam csak, hogy a tornya egészen külön áll,
körül lehet járni; s egyáltalában oly szokatlan formájú volt ez a
félbemaradt torony, hogy fölköltötte kíváncsiságomat.
– Ma már semmire sem használjuk – mondta a házfőnök, kérdésemre. – A
kertész lomtára és szerszámkamrája van benne. – Egy másik rendtárs pedig
– aki magyar filológiával foglalkozott, – megmagyarázta, hogy a régi
toronyhoz monda fűződik:
– Egészen olyan monda, mint a Kőmüves Kelemennéé. Egy fiatal lányt
beépítettek a falába elevenen…