megy Bögöziékhez és meg nem tudja az elmaradás okát. Kissé restelte
ugyan, hogy ilyen módon elárulja nyugtalanságát; azonkívül az ügyvéd
családjához nem volt járatos, és félénk magányosságának, gyenge
akaratának valóságos nagy elszánás kellett ily látogatásra. De most
nyugtalansága legyőzte minden más érzését. Úgy ment végig a kisvárosi
utcán, mint akit a sorsa visz, mint akit egy magánál erősebb erő hajt,
gépies imát mormolva magában.
Pistát Emmával, a kis bakfissal sakkozva találta: kissé meg volt hűlve,
azért nem eresztették ki az esős időben. A fiú boldog volt és büszke a
neki szóló látogatás miatt: alig tudta a helyét találni Timárnak. A
tanár belső örömmel szemlélte gyermekét a kedves és úri otthonban, amint
vidáman és otthonosan csacsogott, amint fiús szögletességgel próbált
udvarolni a kis leánynak; apai szíve titkos elégtétellel duzzadozott.
Nagy megnyugvással és önmagán nevetve tért haza.
Ettől kezdve azonban nyugtalansága folyton kiújult. Nem érezte Pistát
többé oly kizárólag az övének, mint az első időkben. Oh ha fia volna!
így minden véletlen közbejöhet. Néha az ismeretlen apa kísértette;
»micsoda apa az?« – gondolta belső megbotránkozással, de titkos örömmel
is. Nyilván nem akar tudni gyermekéről… Mégis: rémítette a vér joga,
mint egy fenyegetés; féltékeny volt arra az egész homályos életre,
amiből a fiú kisarjadt. De féltékeny volt arra a vidám életre is,
amelybe a gyermek belenőtt; oh, már nem tisztán őkörüle forgott ez a
mikrokozmosz!
Pista megváltozott. Gyermeki hiúsága nagyon is kielégült; s a
látogatások tanárjánál nem hatottak többé rá az újság ingerével.
Kelletlenül és késve jelent meg, s unottan, szórakozottan ült ott Timár
előtt. Nem mintha szeretete megcsappant volna nevelője iránt; de naív
őszinteségében képtelen volt arra, hogy figyelmetlenségét vagy rossz
hangulatát palástolja. Modora is egyre szabadabb lett, és Timár
aggodalmain, türelmetlenségén olykor nagyokat kacagott. Az is
megtörtént, hogy fölhalmozott leckéire hivatkozva, kibújt a vasárnapi
találkozás elől: és mikor Timár nem nyugodott bele, és bebizonyította,
hogy a fiú ürügye csak ürügy, nem hallgatta el az igazi okot sem:
– Attól félek, hogy megún a tanár úr, ha mindig a nyakán vagyok.
Oly kedvesen és gyermekesen mondta ezt, szokott nyiltságával, hogy nem
lehetett reá haragudni. Timár azonban Bögöziékre gondolt, akikkel Pista
mindig, mindennap együtt van… Persze, ő nem tud neki annyi mulatságot
nyújtani, latin könyvekkel zsúfolt szobájában, vagy egyhangú sétáikon:
mint az a vidám ház, az élénk gyermekek, és Emma, a csinos kis
regényolvasó.
Akaratlanul irígyen gondolt erre a családra. Különösen Emma izgatta őt,
akiben a fiú első szerelmét sejtette, majdnem alaptalanul, mert a
gyermek gyermek volt még egészen. Timár mégis érezte, hogy az élet
követeli már ezt az életteljes fiatalságot és hogy nemsokára minden más
fontosabb lesz neki, mint az ő barátsága és régi könyvei. Mély
melankóliával gondolt erre. Elnézte a fiút, amint szórakozottan ült
előtte a karszék kopott plüsén, ki tudja, merre kalandoztak gyermeki
gondolatai. Ez a kedvetlenség őt is kedvetlenné tette, semmi sem jutott
eszébe, ami a fiút érdekelhetné, unatkozva és kellemetlen gondolatok
közt ültek együtt, s gyakran mindkettőjük terhesnek találta ezt az
együttlétet; Timár mégsem tudta volna nélkülözni. Ha egy-egy pillanatra
viszatért a régi bizalom, az annál kedvesebb volt, és hosszú időre
boldoggá tette őt. Egy alkalommal Pista betegen találta Timárt, és ekkor
felébredt benne minden veleszületett gyengédség, csevegett hozzá,
vigasztalta, vele maradt késő estig, és másnap megint eljött, leckéit
végezve. Ettőlfogva Timár gyakran rosszullétről panaszkodott a fiúnak,
néha elég kevés igazi alappal, hogy ezt a ritkuló gyengédséget kicsalja.
Timár néha valósággal megalázottnak érezte magát kis barátjával szemben.
Mert kettejük közül a fiú volt az, aki kevésbé szorult a másikra, ő volt
az erősebb. Ezt Timárral önkénytelenül és gyermeki kegyetlenséggel
éreztette sokszor.
Semmi tisztelet sem volt benne a tekintély iránt. Amint a Timárral való
barátság megszokott lett előtte – Timár maga megszokott, mint egy apa –
úgy bánt vele, ahogy élénk eszű és élénk temperamentumu fiúk nagyonis jó
apáikkal szoktak: kissé gúnyos és fölényes szeretettel. Hiszen csak erre
vágyott mindig Timár – hogy úgy tekintse, mint valaki egészen közelit,
mint apát –: most mégis fájt neki! Mert mi az apa a fiú lelkének? Egy
kedves öreg bútor, semmi egyéb; mindenki más jobban foglalkoztatja őt.
Timárnak lelkét néha mintha éles kések szúrták volna, mikor a fiú
ártatlan őszinteségében elárulta, amit maga sem tudott tudatosan: mily
keveset jelent neki ez a jó tanár-pap. Pista nem csinált titkot belőle,
hogy sokallja az időt, amit Timárral tölt: és mind nyiltabban iparkodott
abból lealkudni; – Timárnak pedig, a gyönge apának, nem volt eszköze
érvényesíteni akaratát! Néha szinte könyörgött Pistának: – igen,
megalázta magát előtte – és önmaga előtt! De hogy tudott volna
haragudni? Oly szép volt a fiú, kedves és vidám fölényében, gyermeki,
dacos vállrándításaival, s avval a szelíd és gúnyos modorral, mely
mindig a szegény Linára emlékeztette őt!… Olykor szeszélyes volt, mint
egy kacér asszony, – de annál kedvesebb. Mentül jobban fölébe nőtt,
annál leküzdhetetlenebbül szerette! Nem volt-e az ő lelkének gyermeke?
Fában is az nő leghamarább fölébe földjének, amelyik abból legtöbb erőt
szívott! Volt-e valaha fogékonyabb, tehetségesebb tanítvány Pistánál?
Mit tesz, hogy ma már nincs reá szüksége? Amit kapott tőle, azt többé
semmi el nem törülheti.
S Timár látta fiát, folytatóját; mult az idő, s a tanítvány egyre többet
ígért… Amit ő gyűjtött, azt ez a gyermek készen és korán megkapva, új és
nagyszerű célokra fogja értékesíteni. A tudomány embere lesz talán:
büszkesége a rendnek, mely nevelte, az egész hazának… Pista rajongott a
tudományért, mindenért rajongott. Bögöziné volt a legjobb asszony a
világon, a Bögözi-fiúk a legkedvesebb gyermekek, Emma a legszebb lány –
de a TUDOMÁNY volt a legdicsőbb dolog az életben: mohó esze szítta, mint
virág a napot. S minden gyermeki fölénye mellett is bámulta Virgil nagy
tudását: ki volt oly jártas rég letűnt korokban? Timár csak elnézte: ha
ő bírt volna igy rajongani! De ő száraznak érezte e tudást az ifjú
fantázia alchimiája nélkül, mely színek, lelkek és sorsok csillogó
szövetévé képes varázsolni. Napról-napra jobban Pista lett minden
munkájának, egy egész élet görnyedésének, egyetlen értelme. Érte
történt: nem volt haszontalan!… S néha jöttek órák, mikor a tanulás
gerjedtsége közel hozta őket, mint egy közös szenvedély rabjait. Pista
ugyan nem szeretett együtt tanulni Timárral: de beszélni arról, amit
tanult: igen!
Pista abban a korban volt, amikor az ész, a szellem ereje és méltósága
először mutatkozik meg az ifjú előtt s elvakítja fényével a lelket:
mindent ebből az egy szempontból tekint, minden embert e szerint ítél
meg. Ezt a próbát Sóton kevesen állták ki, még a tanárok sem. Timár, az
más volt; de a többiek?! Szoboszlai Timót, a természetrajz elegáns
tanára? aki vakító fehér reverendaujjában jól ápolt kezét gesztusra
emelve, oly üres pátosszal tudta szavalni a tankönyv szép latin neveit:
»_Lamellibranchiata_, azaz _Lemezes kopoltyúsok_.« Vagy a kis Bogár
Szaniszló, aki jó pedagógiai fogásnak találta a _heretyutyutyu_ nótájára
énkeltetni a latin regulákat? Vagy a vörösarcú Lesinszky, nagy hazafi,
akinek ez a kérdés volt a trükkje:
– Milyen Ausztria földrajzi alakja? – amire azt kellett felelni:
– Olyan, mintha Magyarország köré egy dézsa moslékot öntöttek volna ki…
– Timár mégis csak különb volt. Megérzett rajta a szellem embere s az
apró intrikákkal telehálózott klastromban, pletykás kisvárosban valami
nemes különállás különböztette meg, mely annál jobban imponált Pistának,
minél jobban kinőtt környezetéből ő is. Múlt az idő s ez használt
Timárnak: Pista megértetlen állt környezetében. Pista kezdte bizonyos
naiv megvetés pózát felvenni mindenkivel szemben; szerette és lenézte a
világot; mi volt itt körülötte? Cselédügyek és városi pletykák, Bögözi
bácsi jogi kérdései, Emmuska érzelmes regényei s a bumfordi Lajkó
footballszenvedélye: mindez nagyon kicsinyes dolognak tűnt fel őelőtte,
aki Caesar politikájáról és az őskeresztény egyházak keletkezéséről
szóló könyveket olvasott.
– Én nem is értem, hogyan lehet így élni, minden magasabb érdeklődés
nélkül.
Ebben egyek voltak, egymásra találtak: a gyermek, akinek egész lelke még
csupa szent kíváncsiság, tiszta magasba-vágyás volt, és a szerzetes,
világtól elvonult, könyvekbemerült félénk életével. A gyermek most
érezte, hogy őt igazán a szerzetes érti meg; neki panaszolta el fiatal
életének első csalódásait, az első nagy lehangoltságokat, különös
zavarokat, melyekkel ráköszönt az Ifjúság, ez az orv ellenség, aki
kiragadja a gyermeket a panorámás nyugodt nézőtérről és földobja a véres
zavaros színpadra… világnézetének első nagy forrongásait. A papoktól
nevelt, ártatlan fiúcska nem sejtette még e nyugtalanságok jelentését: s
Timár szemérme tiltotta, hogy kényes témákról szó essék közöttük.
– Munka! – mondta mindig a szerzetes – kerüld a tétlen perceket. Tétlen
percekben fölcsiráznak a bénító, mérges hangulatok, mint gaz az ugaron.
– És egy nehéz görög szöveget nyitott föl; s a kemény észtornába, a
lelki izmosodás érzéseibe belefeledkeztek mind a ketten.
Oh a nevelés gyönyörűsége, a tanítványnak a mesteren csüggő, áhítatos,
ígérő szemei! Timár fenékig élvezte ezt a gyönyörűséget, mely nemcsak a
lelki ajándékozás ünnepe, hanem egyúttal az emberi hiúság egyik
legnagyobb kielégülése. Végérhetetlen szellemi tobzódások voltak ezek;
nem tudtak betelni egymás gondolataival. A tanár talán még jobban
élvezte a fiúnak friss látását, meg nem vesztegetett ítéleteit, mint a
fiú az ő tudását, bölcsességét. Néha késő estig ültek egy könyv fölött,
mind a ketten lekéstek a vacsoráról. Máskor telhetetlen sétákat
csináltak, peripatetikus beszélgetés közben, a tölgyes hegyek közt; volt
egy kedves padja Timárnak, az úgynevezett Demir-kapunál, a Nagyhegy
tetején, azon üldögéltek sokszor alkonyatig. Naiv fantáziájuk fölhevült,
hangjuk emelkedett; a rigók fölriadtak és a meszes hegyek
visszhangzották a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát,
szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Timár a görög ifjakra
gondolt, Sokrates tanítványaira… az őskeresztény neophitákra.
Csakhogy Pista nem volt alázatos, mint az őskeresztény neophiták.
Fölbátorodott egészen. Véleményeit habozás nélkül kimondta, és
véleményei nagyon gyakran ellentétesek voltak a tanári felfogással.
Ellenkezése szenvedélyes volt, szinte védekezés, s inkább magának szólt,
mintsem tanárának: mintha szüksége lett volna, önmaga előtt
bebizonyítani, hogy neki külön álláspontja lehet. Mennél mélyebben
érezte a Timár hatását, annál erősebb lett ez a reakció. Már-már odáig
ment, hogy elég volt Timár véleménye valamiről, s Pistában
ellenállhatatlanul az ellenkező vélemény lett úrrá.
Egyre merészebb lett, utolsó skrupulusait sem hallgatta el, s Timárt
sokszor valósággal megrémítette, amit ez a gyermek mert mondani a sóti
ciszterciták százados, tiszteletreméltó falai közt. Olvasmányairól
beszélt s tüntetőleg fedezett fel szépségeket és igazságokat olyan
íróknál, akiknek már a neve is hökkentő volt a papi fülekben. Mondjuk
ki: ugratta, aztán kedves, gyermeki hahotával ütötte el… Mit tehetett a
szegény professzor: szerette ezt a semmirevalót. S ha néha mégis komoly
szemrehányás vagy intelem jött ki az ajkain, Pista kész volt védni
álláspontját: semmit sem ítélhetünk el olvasatlan.
– _Audiatur et altera pars_ – mondta. S Timár vitatkozhatott magában az
ördöggel, aki olykor azt súgta, hogy a fiúnak igaza van…
Egy bizonyos: Timár nem haragudott, sőt örült Pista bizalmának, mert ez
új kapcsot kapcsolt kettejük közt: ki más előtt beszélt volna ily
szabadon a fiú? Ők már barátok voltak; Pista már tanárairól is nyiltan
csúfolódott Timár előtt; például elmondta, hogy a kényes, képzelt-beteg
Szádi Márk hogyan jön órára: a reverendája fölött szalonkabát, azon egy
sál, azon überciher, azon megint egy sál, végre télikabát… és első dolga
a hőmérőre nézni: s aszerint hámoz le a különböző héjakból magáról,
ahány fok meleg van a tanteremben… Csak ilyeneket: de ez is forradalom
volt a cisztercita iskolák fegyelméhez képest. Timárban különös, bűnös
szabadság érzése kelt, s bűnös fölényé rendtársai fölött. Bizonyos
örömmel élvezte, hogyan hullnak le a fegyelem köntösei kettejük közt.
Egyszer osztályfői hospitálását végezte, Gombos Cirill órája volt; a
fiúk nem tudtak, s a szegény vén tanár tehetetlen dühében a cingulusát
rázta:
– Fiacskáim, én isten nem vagyok! – Ekkor Pista Timárra nevetett a
padsorok közül, s Timár visszanevetett rá: már cinkosa volt a
tiszteletlennek. Néha csodálkozott, honnan ez a gúny és szabadság a
ciszterciták jámbor növeltjében? Pista sohasem érintette vitáikban a
vallás dolgait: ízlése és szeretete visszatartotta ettől a pap előtt; de
a gondos és aggódó lelkiatya szó nélkül is érezte, hogy a fiatal lélek
tudásának tarka és szövevényes transparensei mögött nem ragyog már a hit
nyugodt és egyforma fénye. Elnézte Pistát a kötelező diákgyónásokon. A
kis templomba rézsút sütött a délutáni nap, a barna gyónószékek, mint
Isten őrházai, álltak kétoldalt, faragott mennyezeteikkel, kis, csüggedt
fiúnyájak sorakoztak a farostélyok mögött. Pista sohasem térdelt a Timár
széke elé, hanem eleinte a szigorú, csontos Szádi Márkot, később a
könnyed, világias Szoboszlait választotta lelkiatyának. – Timár mégis
úgy érezte, hogy ő tartozik számadással ezért a lélekért; s
szemrehányásokat tett magának, mert nemcsak tehetetlenül nézte
fejlődését, hanem akaratlan és kiszámíthatatlan hatásával még ő vitte az
ellentétes utakra… Ó milyen felelősség a nevelőé!
Egy nap reggel a hittanár, Szádi Márk, nagy megbotránkozással rontott
óra után a rendtársak közé.
– Jobban vigyázzon főúr a kedves fiára! Ecce csak mit olvas!
Egy új magyar könyv volt a kezében, amely akkortájt nagy feltűnést
keltett; egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad
és szkeptikus hangon írott könyv. Az író – Vitányi Vilmos – tipusa volt
annak a modern újságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit
és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van aperçuje, de semmiről
sincsen véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes
intelligencia egyetlen kritériumává magasítja. A katholikus irodalmi
lapok hosszú és elkeseredett cikkekben bírálták ezt a könyvet, mely
szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékokat űzött,
zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta,
zsidó módon, léha »esztétikai« szempontokból kiindulva, kacérkodott a
katholicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb
szkepszis kapuit tárta föl. Szádi Márk hittanórán kobozta el ezt a
könyvet Pistától!
Timárnak magának is rosszúl esett a dolog. Azt el tudta viselni, hogy
Pista komoly és tudós könyveket olvas, Renant, Tainet, ha e könyvek
szelleme ellentétes is az Egyház szellemével. Az Igazság erős szeretete
lüktetett mégis e könyvekben, a tudomány igaz tisztelete, szent
komolyanvevése a világnak, oly morál, mely nem vihetett el a jó útról.
De a _rossz_ könyv, a zsurnaliszta, aki tudatlanságát fölényeskedésekkel
palástolja, aki könnyelmű szemtelenséggel beszél a legnagyobb
kérdésekről, melyeket talán egy aznapi osztrák lap tárcájából ismert meg
először! Hogy ebből táplálkozzék az ő okos és komoly kis fia!
– Nem tudta talán, hogy micsoda könyv ez?
– Semmi könyvet sem szabad olvasni amit nem a professzorai adtak a
kezébe – nincs elég könyv az ifjúságiban? A főúr még a tanáriból is ad
neki – mire való az a sok olvasás? _Qui proficit in literis, et deficit
in moribus…_
– _Plus deficit_ – hagyta reá Timár – de ha egy ily fiú, kinek esze,
tehetsége…
– _Donum anceps_ az ész: kétélű ajándék.
– A Vágner Pista erkölcsére sohase volt panasz…
– Kell-e nagyobb panasz? Ezt olvasni órán! hittanórán! az én
magyarázatomon! – Konferencián fogom előhozni.
Ó, hogy irígyelte Timár ezt a nagy buzgó korlátoltságot! Hogy égette a
maga gyengesége, bűnös liberálizmusa! Nem készíti-e ő maga a legnagyobb
lelki veszélyeket annak, akit úgy kellene óvni és védeni, mint egyetlen
életét? Mert őbenne volt már minden reménye életbeélni a saját elvetélt
lehetőségeit… Fölvillogtak régi ábrándjai: Pistából nagy ember lesz, a
rend büszkesége, a haza reménye… De minden lehetőség kétfelé ágazik: s
Timár Tertulliánra gondolt, a lelkes, a rajongó ifjúra, éles szemére és
sűrű vérére: aki az Egyház legnagyobb reménye és legtudósabb doktora
volt s haeresiarcha lett, fő-fő-eretnek…
– S tetszett neked az a könyv? – kérdezte Pistától, aki egyáltalán nem
látszott lesujtva a dorgálás által.
– Nekem tetszett – szólt Pista dacosan; s aztán magyarázta: hogy nemcsak
az igazság értékes, hanem az érzések és lehetőségek is, hogy épen egy
nem-szaktudós, egy zsurnaliszta, merészségével és elfogulatlanságával,
újabb perspektivát, elevenebb érzésreakciót adhat valamely kérdésről,
mint maga a tudomány: mert ez az élet reakcióját adja a tudománnyal
szemben, annyi hat rá ép a tudományból, amennyinek életértéke van… Timár
csak nézte ezt a Tertulliánt (mily példásan szerény fiú volt azelőtt).
– A te nevelésed! – mondta önmagának.
Délután konferencia volt s Szádi Márk előadta panaszát.
– Talán nem lehet feladatom – kezdte – egy kartársamnak nevelő
rendszerét bírálni, de meg kell mondanom, hogy veszedelmesnek tartom az
intellektuális gőgöt nagyranövelni éretlen ifjakban. A mostani eset
szomorú bizonysága ennek. Ez a fiú már gyermekkorában rossz környezetben
élt…
És lecsapta az inkriminált könyvet a zöld asztalra.
Lesinszky dühösen ütötte ki vörös tokáját a kráglijából:
– Gyalázatos egy könyv! A hazát becsmérli…
– Tehát milyen büntetést javasolnak a kolléga urak? – kérdezte Horvát
Vince, a házfőnök.
– Az alázatosság ellen vétett, alázza meg magát. Ismerje be bűnét
nyilvánosan, a tanulók előtt!
Timár érezte, hogy elfehéredik: erre bajos lesz rábírni Pistát. A
házfőnök általános intéssel fejezte be az értekezletet; figyelmeztette a
tanár urakat, hogy óvakodjanak túlságosan felbátorítani növendékeiket a
világias olvasmányokra, s kerüljék a túlzott bizalmaskodást is, mert az
mindig a tekintély rovására megy. Gombos Cirill már kereste a kártyát a
másik szobában.
Másnap Pista izgatottan járt föl és alá a Bögöziék kertjében. Nem, azért
sem fog bocsánatot kérni! És nem fogja rossz könyvnek vallani a Vitányi
könyvét! Mikor ő jónak tartja! Meg tudja ő ítélni annyira, mint az a
buta Szádi Márk! Igen, mit szépítsem, ezt a tiszteletlen kifejezést
használta, hogy »buta«. Emmuska csillogó szemekkel nézte: olyan szépnek,
okosnak és bátornak látszott gyermeki dacában! Bögözi intette, atyailag:
nem jó a felsőséggel ujjat húzni. Okos ember magában tartja véleményeit.
Ez a csillapítás olaj volt a tűzre. Imre bácsi, a Bögözi-gyerekek
nagyapja, ezúttal is Pistának fogta pártját. Kipattogott a lugasból,
nagy pipája mögül, biztatva a fiút, vén gyermek maga is, a függetlenségi
öregek ideológiájával:
– Ne hagyd magad, Pista! Ördög bujjon a papokba: Petőfit is kicsapták az
oskolából.
Pistában egyszerre fellüktetett a szív: Tamás, a rendház szolgája, állt
a kertajtóban. Timárnak rossz napja volt: értesült, hogy Pista
megtagadta a bocsánatkérést, s most izgatottan kérette a fiút magához.
Pista ideges vállrándítással felelt, de aztán mégis vette
kimenő-kabátját:
– Elmegyek öreg Virgilemhez – szólt gyermekesen, felnőtt barátot
szenvelegve.
Virgil türelmetlen várta. Mi lesz, ha makacs marad? Nyilt engedetlenség
ez. S szinte hallotta a Lesinszky hangját: »Menjen más iskolába!« Hogyan
tarthatja fenn akkor barátságát az engedetlennel?
Idegesen kezdte kérlelni a fiút, de az hajthatalan maradt.
– Tessék kívánni akármit, csak ezt ne!
Timárnak szinte könnyes lett a szeme: eszébe jutott dédelgetett terve,
Itália, ahová magával akarta vinni a fiút a vakációban, szigorú
tanulmányút, egy egész nyár, amikor mindig együtt lehetnének, amikor
egészen az ő fia lenne… Ennek is vége már?… S ismét kérlelni kezdte
Pistát, jutalmul és csábképül tartva elébe a tanulmányutat, ismerve mohó
tudásszomját, vágyát az idegen csodákra. Pista azonban morcan fogadta a
tervet, kijelentette, hogy nem kíván Timárral utazni, hogy úgyis
túlságosan sokat tett már Timár érte, hogy ő nem akar többet elfogadni,
mert nem tud hálás lenni oly engedelmességgel, amilyent várnak tőle, s
mindjobban felhevülve a vitában, azt is, hogy ő nem akar egészen a Timár
teremtménye lenni, nem akarja az ő kegyelméből látni Itáliát, hanem majd
egyszer a maga szemén át és a maga pénzén, vagy sohasem!
S fejének fölszegése, az ismerős vállendítés, szemének lobbanása,
hangsúlyozták megizzott szavait. Timárnak szívébe égetett a gyermeki
kegyetlenség: az ő fia mennél távolabb akar lenni tőle, vezető kezét
visszautasítja, elhúzódik. E szép és nemes fiatalság előtt egyszerre
rászakadt életének egész magányossága. Könnyei sajtolódtak, mint egy
fizikai érintésre, s Pista tekintete váratlan felfogta tanára szemeiben
a fájdalmas csillogást.
A fiú szíve hirtelen meglágyult, mint friss viasz egy meleg lehelettől,
szavai szétröppentek, mint könnyű papirdarabkák, ha fölibük fúnak; csak
a könnyező férfit látta maga előtt, s forró szánalom öntötte el. A torka
elszorult, elfeledett mindent, semmi más vágya nem volt ebben a
pillanatban, mint megvigasztalni az ő öreg, szenvedő Virgilét, bármibe
kerüljön is, megtenni mindent, amit kíván, nem a büntetéstől való
félelemből, nem a tekintélyért vagy a felsőségért, még kevésbé talán
belátásból, hanem egyedül azért, mert öreg barátja szomorú lenne, ha nem
tenné meg.
– Gazember volnék, hogyha meg nem tenném! – mondta otthon az idegesen
aggódó Bögözi néninek, mintegy fedezve a visszavonulás útját. Haléntékai
azonban lüktettek, előre érezte a holnapi megalázás súlyát, a torkát
fájdította és lázas volt, Bögözi néni ágyat készített neki.
Reggel a templomban, a tanítást megelőző mise alatt, Timár nyugtalanul
kereste a térdeplő diákok közt az ismerős barna fejet. Hogy fog
lejátszódni a kínos jelenet? Nem lázad-e fel a fiú büszkesége az utolsó
pillanatban? Pista nem volt helyén, s az osztályba érve, kitünt, hogy
nem is jött el iskolába: a hiányzók között diktálták föl.
Timár alig tudott figyelni a szövegre, amit fordítottak: a
legképtelenebb feltevéseket csinálta a fiú kimaradásának okáról.
Tíz órakor megjelent Bögözi, és maga mentette ki Pistát. Valami lappangó
betegség tört ki a gyereken; magas lázban fekszik és folyton Timárt
emlegeti; nagyon nyugtalan tanárának tett ígérete miatt…
– Futok hozzá – kiáltott Timár ijedtsége.
– Ne tegye, tanár úr, én is elkülönítem a családomat.
– Csak nincsen valami…?
– Az orvos vörhenytől fél…
– Én nem félek és nincs kit féltenem.
– S a tanítványai?
Épen tódultak be a tantermekbe.
Timáron végigfutott a gondolat.
Még csak meg sem látogathatja az ő beteg fiát. Tanár, pap és a
kötelesség első, a szeretet csupán a második. Nem szabad a ragályt
széthurcolni a diákok közt. Hetekig nem fogja látni lelkének gyermekét.
Fogja-e még látni valaha? ily nagy fiúknál már veszélyes a vörheny…