Bögözi-háznál, s üzenetet vitt Timárnak a fiú hogylétéről. Pista
állapota csakugyan veszélyes volt, s az egész város érdeklődött érte;
mindenki szerette. Még Szádi Márk is kérdezősködött felőle Timártól, és
kifejezte sajnálkozását. Timár ezekben a napokban kibékűlt az egész
világgal, csak a sorssal nem, mely Pista életét fenyegette. Oly
semmieknek, jelentéktelennek tüntek föl egyszerre előtte eddigi
aggódásainak okai! Gyermekesnek látta magát, hogy Pista változó
hangulatain tudott elszomorodni vagy felingeredni: minden más mellékes,
csakhogy éljen, s egészséges legyen.
Ó, mily sivár napok voltak ezek, melyeknek csak a lázmérő egy-egy kemény
száma adott egyéniséget vagy hangulatot. Timár nem tudta hogyan
eltölteni az időt, mindenütt égő unalom gyötörte, s nagy megerőltetésébe
került, nem menni a szőllőbeli séta helyett a Bögözi-ház felé, legalább
arra járni! néha szinte haraggal nézett tanítványaira, akik miatt nem
léphette át a küszöböt.
Lassankint azonban letisztult a harag, amint a fiú jobban lett; minden
letisztult, mint bús zápor után az esti levegő. Nemsokára újra látni
fogja Pistát! Talán jót is tett neki a hosszú távollét; érezte, hogy
lehiggadt benne a szeretet lángja, az idegen és önző érzés
megnemesedett. Egy nagy felfedezést tett e pár hét alatt: azt, hogy
jobban szereti a fiút, mint magát; hogy képes volna inkább sohasem látni
őt, csak éljen s boldog legyen. Ez a felfedezés megnyugtatta. Szinte
szégyennel gondolt régi türelmetlenségére s féltékenységére, amikor
minden szóban, minden gesztusban elhidegülését vélte érezni, s folyton
remegett, hogy ellenséges befolyás vagy pusztító szerelem elragadja
tőle. Valahogy, amint távolabbról gondolt a fiúra, biztosabb volt
szeretetében, mint mikor maga mellett látta, s nevette már aggodalmait.
Csak Isten tartsa meg számára, ő nyugodt barátsággal fogja kísérni
útjain, s öregsége úgy fogja bemosolyogni zsendülő éveit, mint a lemenő
nap egy fiatal fát.
Pista maga is alig várta, hogy láthassa már öreg Virgilét. A hosszú és
unalmas betegség újrakeltett benne minden ragaszkodást, a lábbadozás
szelíd türelmetlensége fölgyújtotta vágyát a tanulásra, gondolkodásra,
fiatalos vitatkozására, mindenre, amit tudós barátja jelentett naiv
diákéletében. A találkozás olyan volt amilyennek lenni kellett, köztük:
gyermek és tanár, két naiv szeretet, mint két felszabadult tükör,
visszavetve egymás fényét enyhe csillogásban. Pista üdülése lassan
haladt, Timár gyakori vendége lett a Bögözi-háznak, s magányos lelke
kissé fölmelegedett: öreg szemeit drága fiatalság üdítette, s atyai
jóakarattal nézte még a kis Emma öntudatlan szerelmét is; atyai terveket
szőtt fia jövőjéről. Egy gyönyörű, s már megserdült fiú, akit az Isten
adott neki, sivár napjainak, nemes és hajlékony, mint egy
Botticelli-angyal…
A városban azt beszélték, hogy Timár Virgil a valóságos apja Pistának.
Érezte a gyanut és – jól esett neki. Szinte maga is beleélte magát e
gondolatba. Minden jogot ő tartott a gyermekhez – többet, mint valóságos
apa a fiához. Milyen idegenek sokszor apák fiaikhoz! És mily közömbösök!
Timár szinte bámulta Bögözit, mily nyugodt szívvel adta ki házából –
hogy tudta olyan nyugodt szívvel kiadni? – legidősebb fiát, aki már
egyetemre ment…
Bizony, múlt az idő, Pista is közeledett már az egyetemhez; Timár
elnézte osztályában nagy fiait: hogy öregszik az ember! mintha csak
tegnap lettek volna aprók. Minden év végén megmérték magukat, az egész
tanári kar, egy mérlegen, mely ott állt a refektórium kerti ajtajában; s
év elején, Veni Sancte után, megismételték ezt. Timár neve mögött
csekélyingású számok sorakoztak a mérleg táblácskáján: összesen ennyi
jelt hagytak az évek, melyeknek egyetlen izgalmuk s gyümölcsük Pista
volt. Ám Pista ember lett, s nemsokára ki tudja, hova viszi a sors?
Vigye! A sors sem teheti meg többé, hogy ne az ő fia legyen. Őelőtte még
most is gyermek volt. Gondozta, mint egy apa, óvta szellőtől, vad
sporttól, fiatalos vakmerőségektől; s szívdobogva gondolt rá, a nyáron
övé lesz egészen; egyedül az ő gondjai alatt; mert az olasz utat
elhatározták. Pista maga hozta elő, mindjárt első találkozásukon, újra
pezsdült rajongásának zálogául:
– Mégis csak nagyszerű dolog lehet a római fórumon sétálni! Mikor
megyünk? – s Timárban örült a szív a többes számnak.
Ó hogy vágyott már erre az útra és élvezte előre! Két hónap, mialatt
Pista egészen övé lesz: reggeltől estélig az övé! Mióta kikerült a
szemináriumból, mindig egyedül élt, magányos szobában: csak étkezésnél
találkozott közömbös társakkal: most úgy intett neki ez a két hónap a
jövőből, mint egy kábító ígéret, egy nagy szenzáció. Két hónap, mialatt
a közlékeny fiú életének minden rezdülését látni fogja, tudni legkisebb
gondolatát: s tanuja lesz annak a leggyönyörűbb és legcsodálatosabb
látványnak, ahogyan egy ifjú szemben s szűz lélekben legelőbb tűnik föl
a Nagyvilág friss képe, ez az egész nagyszerű isten- és embercsinálta
mindenség, Itália; ahogyan tágul a szem, s gazdagodik a lélek lépésről
lépésre… A Vezetés és Mutatás gyönyörét remélte, a nevelő legnagyobb
gyönyörét s készítette már az útiterveket, tanulta a Bädeckereket.
És úgy érezte, hogy ez utazással életének egy korszaka ér véget… Húsz
éve volt tanár. Enyhe fénnyel, mint langyos, bús napok, leszáll életének
ez az öt bús olympiása is, amerre Athén évei s Róma lustrumai szálltak…
Tudta, hogy az iskola ünnepet készít az évfordulóra s hiúságát hidegen
hagyta ez: az ünnep kijárt Lesinszkynek is annak idején, Gombos
Cirillnek is. De Timár érezte, hogy az ő esetében az iskola ünnepe a
város ünnepe lesz; s ez jól esett neki. Timárt tisztelték, mert bölcs
távolságban élt ő a világtól, s nem elegyedett a kicsinyes életbe. A
város tudósa volt ő, akivel önmagukban büszkélkedtek a derék sótiak: a
szentéletű pap, akiről semmi rosszat sem tudhattak; az a kis pletyka,
ami Pista körül forgott, nem ártott neki, inkább használt, a világ
szemében.
– A pap is csak ember – mondták, s még Szádi Márk is elhallgatott csípős
megjegyzéseivel. Pista azonban lázban égett: az ő öreg Virgilének az
ünnepe lesz ez. Ő volt a diákság ünnepi szónoka, s ő adta Bögözi révén
azt az ötletet is, amivel a város közönsége kedveskedett a
köztiszteletben álló tanárnak. Azt a rozoga kis fapadot, amelyen a
Demir-kapunál, a Nagyhegy tetején szoktak üldögélni, egy görögös mintára
szépen faragott kőpaddal helyettesítették. A padra Piacsek
kőfaragómester (akinek fia szintén a cisztercitákhoz járt) legremekebb
betűivel véste a felírást, melyet szintén Pista maga készített: egy
verset a tanár kedves Virgiliusából:
VIRGIL PIHENŐJE
… silvis scaena coruscis
desuper, horrentique atrum nemus imminet umbra;
intus aquae dulces, vivoque sedilia saxo…
Virgil boldog volt, mint soha életében. Most megint úgy érezte, hogy nem
élt hiába. És hogy még élni fog! Szinte megifjodott a tervezésben, a
szép jövendő kiszínezésében, amelynek egyetlen nagy öröme, egyetlen
érdeke s célja volt: hogy eloszlik minden félreértés, s Pista végre
egészen az ő fia lesz.
De ekkor valami közbejött.
HARMADIK RÉSZ.
Vitányi Vilmos, a _Magyar Ujság_ és az _Uj Világ_ belső munkatársa, egy
napon, dél felé, kábultan és kissé szédülve ébredt fel álmából. Mint az
ideges emberek többnyire, ő is mindig reggel volt a legfáradtabb. Estéig
rendesen felvillanyozódott; de reggel, mikor először konstatálta a
szobájába beszüremkedő fényt, s először hallotta meg a kocsik zörgését
az utcáról, rettenetesen erőt vett rajta az élet hiábavalóságának és
céltalanságának érzése. Most új napot kezdeni? Miért? Ez is csak olyan
lesz, mint a többi volt. Ugyanazok közt az emberek közt (akiket már
régen kiolvasott), ugyanazon pózokban, a pénzhajhászás ugyanazon
szégyenteljes robotjában… Az az egy bizonyos, hogy ma sem lesz ideje,
sem kedve, belefogni abba, amit talán csinálnia kellene, amiért talán
élnie érdemes. Ó ha meg tudna még élni szerényen, nyugodt munkával, egy
nyugodt jövedelemből, lemondani a nagy Életről, a Pipere és Luxus ezer
igényéről, a híres, kényes vacsorákról a Bristolban, lemondani a Nőről,
aki kiszívja az embert, idejét, pénzét, erejét és otthagyja akarat
nélkül, képtelenül a munkára, lelkesedésre, bármi másért, ami nem ő…
Vitányi a feleségére gondolt, a gyönyörű színésznőre, akitől válófélben
volt… Aztán egy fiatal svájci cukrászleányra gondolt, akit ajándékaival
ő szédített meg először s akivel majdnem a liliomtiprás gyönyörűségeit
élvezte.
Mert mennél öregebb lett, annál jobban meggyőződött róla, hogy nincs
szebb dolog a világon, mint a naívság és az ártatlanság – de csak annak
számára, aki letöri, akinek kinyílik. Ez még az ő vérét is fel tudta
pezsgetni; ez el tudta feledtetni vele a hiúságának azt a nagy sérelmét,
ami a felesége elutazásával érte félév előtt. (Mert a felesége elutazott
tőle, egy katonatiszttel, levelet hagyva hátra, melyben megállapodásuk
szerint, őszintén megírta, hogy már nem szereti. Akkor küldette ki magát
a lapjával Svájcba, egy kis pihenésre, mert szükségét érezte a
távollétnek és csak tegnapelőtt érkezett megint vissza Pestre.)
Az ablaktábla hasadékain erős fénykések vágtak be, Vitányi megnézte az
óráját: délre járt. Fel kellene kelni… be kellene csengetni a
szobalányt… de ez mindennap új, erős küzdelembe került. A legjobb volna
beteget mondani, így heverni egész nap, tétlenül, az ágyban… Aztán
megrázta magát. Az ágyneműi izzadtak voltak, a lepedője meggyüremlett.
Szájában felrémlett az esteli Medoc fanyar íze…
….
– Nyissa ki a spalétát – mondta a szobalánynak.
A fény beömlött; s épen egy bútorszállító döcögött az utcán, annak a
piszkos zaja; majd egy autó szirénája.
– Mégis csak jobb volt a budai lakás – gondolta Vitányi, mint igazi
pesszimista, akinek mindig az a rosszabb, amiben épen benne van. A budai
lakását elhagyta, mert lustasága, a kényelem és közelség szeretete,
hatalmasabb volt ízlésénél és snobizmusánál, mely pedig a régies és
biedermayer felé vonzotta.
A fürdőszoba toilette-asztalán ki voltak rakva a piperecikkei,
illatszerek, kézápoló, beretválkozó, hajgondozó szerszámok, a legdrágább
és a legmodernebb. Illatos szájvízzel öblítette ki száját, jó, lankatag
langyosságú fürdőt moderált, a fürdőben ülve olvasta el az újságjait. Az
újságban csak a pletyka érdekelte; kedvetlenül nézte valamely
folyóiratban egy felkapott költő újabb művét, arra gondolt, hogy ha a
pénzszerzés, az újságírás el nem vonja, ő lenne tán ma az, aki ez a
költő lett, sokkal kevesebb intelligenciával, de frissebb erővel: a
magyar irodalom modernségének, megnyugatiasodásának úttörője…
Fáradtan dobta földre egymás után a vízcsöppes és rosszul fölvágott
füzeteket, amilyen sok összegyűlt címén hosszú távolléte alatt. A
léhához túlságosan is intelligens volt, a komoly, fáradságot kívánt tőle
és untatta… Felvette pyjamáját, reggeli köntösét. Az ebédlőben várta már
a tea, vaj, méz, dzsam: így kívánta, mert külföldön így szokás a
hotelekben. Az ebédlő a feleségére emlékeztette őt; mintha valami itt
maradt volna az asszony szelleméből. Vitányi néhány mondain maliciájú
aforizmát fogalmazott magában a nőkről és leveleit kezdte bontogatni.
Ezek is jócskán fölszaporodtak, mert ezeket sem küldette maga után.
(Akitől nekifontos levelet várhatott, az úgyis tudta mind a svájci
címét.) Sok volt a női írás az itt késett levelek közt, autogramm-kérő
levelek, meghívások, költőnők s bámulók levelei, melyek gyakran
félig-meddig szerelmi ajánlkozások is voltak. Vitányinak ezek a levelek
különös elégedettséget okoztak; kis termetére gondolt, görbe lábaira,
erősen keleties típusú arcára (amit épen az imént szemlélt a tükörben).
Mindezek dacára ő ma világfi, életművész, nőhódító, _arbiter
elegantiarum_. Ha szegény öregapja, aki még kaftános zsidó volt,
megálmodta volna ezt a péntekesti gyertyafénynél!
Aztán egy vastag levél akadt a kezébe, amelyben valaki – valami
fiatalember – megjegyzéseket írt valamely cikkére. Vitányi fanyarul
mosolygott; már nem is emlékezett a véleményre, melyet az illető cikkben
kifejtett. Mindazáltal érdeklődve olvasta el a levelet, mint minden
sort, ami reá vonatkozott. Most úgy találta, hogy a fiatalembernek igaza
van.
– De ebből is látszik, mennyire nem fontos az igazság – gondolta
magában. – Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.
Elolvasta a cikkéből kikapott mondatokat s maga is csodálkozott:
véleménye lehetett ez valaha? De hát mi is az a vélemény? Önmagunk
korlátozása. Vitányi két lapja közül a _Magyar Ujság_ konzervativ volt,
az _Uj Világ_ pedig radikális. Vitányi megszokta már, hogy mindenről két
véleménye legyen, és lassankint maga sem tudta, melyik az igazi.
Tovább egy könyvet talált a postájában, egy regényt, a szerző
dedikációjával. Vitányi a könyvére gondolt, az igazi könyvre, melyet
mindig szeretett volna megírni, s melyet immár nem fog megírni soha. Az
ő könyvei csak hírlapi cikkeknek, tárcáknak és aforizmáknak gyűjteményei
voltak, s bár így is nagyra tartotta őket, maga volt legjobban
meggyőződve mulandóságukról. Az Idő gyermekei voltak és az Idő megeszi
gyermekeit.
Azután megint levelek jöttek, kivágott újságmellékletekkel: barátok,
vagy ismeretlen jóakarók figyelmeztették Vitányit cikkekre, melyek róla
szóltak és támadásokra. Vitányinak hízelegtek ezek; a támadásokat is
szívesen látta; csak emlegessék, csak valaki legyen. Az egyik cikket
különösen belső megelégedéssel olvasta. Egy zsidó felekezeti lap
támadta, valami zsidóságot sértő kifejezésért, amelyet egyik írásában
használt. Vitányinak mindig örömet okozott, ha antiszemitának nevezték,
szívesen forgott keresztény társaságban és szidta a zsidókat, újabb
műveiben a katholikus világnézettel is kacérkodott. Ki is tért a
katholikus hitre.
Megint egy vastag levél akadt a kezébe; egy ifjú költő versek kéziratát
küldte. Futólagos pillantást vetett a versekre. Elve az volt. hogy
minden fiatalt megdícsért, de senkit sem segített az érvényesülésben.
Izlése tulajdonképen époly kevéssé volt már, mint véleménye; csak erős
erotika vagy nagyon furcsálkodó újdonság tudta őt néha kiragadni
fásultságából. A külföldieket is tisztán snobizmusának és a divatnak
szempontjai szerint ítélte meg. Nem mintha nem lett volna veleszületett
nagy érzéke az irodalom iránt; de közönye és fáradtsága visszariadt a
mélyebb értékekbe való behatolástól. Azután: a fiatalok úgyis kiöklözik
maguknak az érvényesülést; ez egy kegyetlen küzdelem a két nemzedék
közt; épen ő legyen a balek, aki segíti ellenfeleit? Dícsérni őket,
hízelegni nekik: azt igen! Mert veszedelmesek. De csak nem nyitogatni a
kapukat! Nem elég előny nekik maga a fiatalság, az isteni? Nem minden
ez?
Ez minden, ez minden! Vitányi most érezte ezt igazán először. Eddig maga
is fiatal volt (bár ötvenen túl már), nem a legifjabb irodalmi
csoporthoz tartozott-e mindig? Nem volt-e forradalmár? Nem öltözött-e
úgy, mint egy húszesztendős uracs? De mióta a felesége elhagyta, érezte,
hogy mindez hiába. Semmi sem pótolja a valódi, a _testi_ ifjúságot – a
testben van az ihlet, az erő… És mióta a feleségének még viruló
fiatalsága eltűnt a szeméből, azt vette észre, hogy szinte beteges
érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt.
Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát; és gyönyörködött
benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is: minden érzelemnek, minden
vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a
liliomtiprás vágya, kezdődő homosexualitás talán… Vagy egyszerűen csak a
családtalan embernek érzése, valami állandóan elvetélt apai érzés? De
hiszen a családi, az apai érzéseknek is nemi alapjuk van: ez az
Oedipus-komplexum. Apa és fiú szerelmesek és vágytársak egyszerre…
Minden titkos és bűnösnek sejtett érdeklődése az ifjúság iránt, talán
egy ilyen, freudi, gyermek utáni vágy.
Elgondolta, mi lenne, hogyha fia volna. Nem táplált ideálokat a családi
életről, családi szeretetről; jól tudta, hogy folytonos veszekedésben,
mardosásban, idegeskedésben telne az életük; de hát a Nővel is így
telik, úgy-e? És azért mégis a Nő a legnagyszerűbb, a leginkább
életetbetöltő dolog a világon. Talán a mi a fiataloknak a Nő, az az
öregeknek a Gyermek; nem azért, mert jobbak, hanem mert romlottabbak az
öregek; nekik már ez az inger kell, minden nevelés, tanítás voltaképen
nem defloreálás-e? Aki a tudatlanságot veszi el, az félig-meddig az
ártatlanságot veszi el; s ebben áll a nevelő élvezete.
Talán ezt az élvezetet kéne megpróbálni még? Ugy sincs más, amiért élni
érdemes, mint az élvezet.
Az utolsó szalmaszál…
Ekkor Vitányi odament íróasztalához, kihúzta annak egy kicsi fiókját, és
a tartalmát kiöntötte a modernül-régi biedermayer-bureau posztójára.
Levelek voltak és levélkék a mult esztendőből; mindent, amit el nem
hányt, ide gyömöszölt be; életének egy darabja kevergett itt, mint
szemét. Legtöbbje át volt írva kék ceruzával: amiket megválaszolt; ő
azonban egy olyat keresett elő, mely jelzés és válasz nélkül maradt. Egy
olyan kimondottan és régiesen »női« levélpapirost, amilyent ma már csak
vidéken szokás ajándékba adni, hosszú, finom, intelligens női betűkkel,
melyek a kéz gyengeségét, s a vezető agy erejét egyformán elárulták.
Sietek megmondani, hogy a levelet Vágner Lina írta (a levélpapirost a
nagy fia vette neki ajándékba, az instruktoroskodásán keresett pénzéből,
mint a kanárit).
A levél így szólott:
»Kedves Barátom!
Talán nem kelt rossz emléket magában sem ez a megszólítás: hiszen mégis
csak szép idők voltak azok, úgy-e kedves Vili? El kell ismernie, hogy
okos, jó nő voltam, egy sorral se háborgattam azóta a tizenhat év óta,
szinte magam is sokallom a szerénységemet. Látja, most is csak azért
támadok föl a halottaimból, hogy nemsokára egészen visszasülyedjek – a
nagy Sülyesztőbe. Tréfa nélkül, kedves Vili, nagyon beteg vagyok, és nem
hiszem, hogy soká húzhatnám. Tudja, most azt hiszem, már akkor is, mikor
együtt voltunk, a halál kutyája köhögött belőlem. Nekem hát már nem igen
lesz szükségem semmire; de van egy fiam, aki kilencvenegy novemberében
született. Nézze, kedves Vili, magából nagy ember lett azóta, hallom,
milyen luxusosan élnek, – talán rágondol majd a fiamra, aki kilencvenegy
novemberében született. Ugy-e, nem voltam vele terhére még soha – pedig
lehettem volna talán… Nézze, igaz, kedves Vili, mi avval mentünk szét,
hogy kvittek vagyunk, nem tartozunk egymásnak semmivel, levelekkel se
fogjuk háborgatni egymást – vallja meg, maga se hitte, hogy én ezt
megtartom. Megtartottam máig. De mire erre felel, én már talán – nem,
megvárom a válaszát, mert csak azután tudok nyugodtan meghalni. Derék,
szép fiú, rendesen taníttattam, gimnáziumba jár, igazán nagyon jó gyerek
szegény – nem is várná tőlem, hogy micsoda nevelő vagyok én. Vilmos a
neve.
Isten vele, kedves Vilikém, ne haragudjon rám, gondoljon vissza a régi
időkre. Ha látná, hogy mivé lettem, megsajnálna. Öleli
a régi Linája.«
Vitányi újra elolvasta a levelet, és gondolkozott rajta. Hátha mégsem
egyszerű zsarolás? Az idő körülbelül megfelel… Meg kellene tudni, hogy
mi lett a szegény Linával? Igazán nem járja, hogy eddig sem érdeklődött.
Emlékezett Linára; jó és okos lány volt… Nem közönyösségből nem
válaszolt neki, hanem – tudja Isten – lustaságból – kábultságból – ekkor
nem tudott másra gondolni, mint a feleségére… Nem mintha elhatározta
volna, hogy nem felel – hanem nem tudta elhatározni, hogy felel…
De most…
Milyen különös, új érzés lenne, valóban, ha neki fia volna…
Egynéhány nap mulva már egy elsőosztályú gyorsvonati kocsin érte
Vitányit a dél. Felcsapta elegáns útisapkáját, egy pillantást vetett
bőröndjére s a kis bőrtáskára, melyben úti borotválkozó- és
piperekészlete volt, s átment az étkező-kocsiba. A legjobb bort rendelte
az ebédhez és nézte a földeket, falvakat, melyek az ablak mellett
elsuhantak. Milyen idegen világ! Úgy alszik itt az élet, mint valami
óriás anyaméhben, halkan készíti ki és adja ki magából az emberanyagot s
talán csak a fővárosba érkezés az igazi megszületés…
Alig végezte be a feketekávéját, mikor át kellett szállni a sóti
vicinálisra. Alkonyodott. A vicinális tetején súlyos léptek kopogtak, az
olajmécs kupakja fölcsapódott, piszkos, pislogó láng szállott az
üvegfészekbe. A tájra, mintha ködfüggönyök ereszkedtek volna. Vitányi
kényszerült félretenni az újságjait, mert az olajmécs világánál
lehetetlen volt az olvasás. Künn enyhe dombok húzódtak, aztán megint
síkság, nádat égettek valahol, olyan volt a táj, halványpiros füstben,
mint egy mozitűzvész. Vitányinak valóban élményei voltak, úgy érezte,
hogy ez az utazás összefügg életével, hogy mozog, hogy az ismeretlenbe
megy: amit már nem érzett, ördög tudja, mikor. Leverte finom szivarja
hamuját a kocsiablakra erősített hamutartóba. Más útjain az ismert nagy
hotelok várták, bejárta már az egész Európát; hiába mozdult akármerre,
semmi lényeges nem történt, az élete nem jutott előbbre soha… Egy
zugocskája volt a nagy világnak, amely még új benyomásokat tudott neki
adni: a hazája.
Lina halálát tudta már (értesíttette magát a sóti hatósággal); azt is
megtudta, néhány kérdés után, – mert Sóton ugyan ismert mindenki
mindenkit, – hogy a fiú egy cisztercita tanár gondjai alatt áll, akiről
azt hiszik, hogy az apja. Azt is hallotta, hogy milyen derék fiú, a
gimnázium büszkesége; még azt is, hogy Pistának hívják, amin Vitányi
jóindulatú maliciával nevetett magában.
– Azt írta, hogy Vilmos. Bizonyára ennyire igaz a levelének a többi
része is. Ki hiszi el, hogy akkor ennyi ideig nem adott volna életjelet?
Annyi baj legyen! nem pályázom önmagam előtt az apai babérra. Ki tudja?
talán még feszélyezne is… Ne fiam legyen, hanem homunkuluszom; én majd
leszek a Mefisztofelesze. Cisztercita tanár nevelte? annál jobb. Egy jó,
ártatlan vidéki fiúcska, abban a korban, amikor épen az életre-lázadás
esedékes. Mindenhova elviszem, mindent megismertetek vele: valóságos
pszichológiai kísérlet lesz. Aztán majd megírom…
Délelőtt (a rossz szállodában álmatlanul eltöltött éj után) fölkereste a
fiút a gimnáziumban. A nagy folyosói zsibongásban odavezettette őt
magához:
– Örülök, hogy láthatom, fiam – mondta, külön kiélvezve a »fiam« szó
pózát. – Az édesanyjának nagyon jó barátja voltam…
Aztán Lináról kérdezősködött, a fiú viszonyairól, Pista, aki nem tudta
kivel áll szemben, elfogultan felelt. Végre azt kérdezte meg Vitányi,
hogy mikor beszélhet Timárral?
Timárnak órái voltak, és Vitányi elhatározta, hogy délután fogja
fölkeresni. Ebédjét befejezve sietett a rendházba. A régi, klastromi
falak egészen más benyomást tettek most rá, a csöndben, mint reggel, az
iskola zsibajában. Megszokott fölényével ment az ájtatos folyosókon, de
egyúttal valami különös érdeklődéssel is, mert hallatlanul imponált neki
minden, ami régi volt és katholikus. Művészi érzékét teljesen
kielégítette az egyszerű és vallásos hangulat, és bizonyos büszkeséget
érzett a modern demokrácia vívmányain, hogy ő, a kaftános zsidók
maradéka, így megy keresztül ezeken a folyosókon, nem mint megvetett
sárgafoltos, hanem mint úr, mint érdeklődő, előkelő idegen, aki talán
jobban érti és érzi ezeknek a falaknak szépségét, hangulatát, mint az
együgyű papok, akik köztük laknak. Renanra, Anatole Francera gondolt, és
elhatározta, hogy legközelebb az egyházatyákat fogja olvasni, és –
találomra jutott eszébe ez a név – Loyola szent Ignác műveit. A
világnézete a kaputól a Timár Virgil cellaajtajáig nagy változáson ment
keresztűl: meggyőződött, hogy csak szorosan katholikus elvek szerint
lehet igazán művészi életet élni. Elhatározta, hogy olyan nagy, szigorú
vasfeszületet fog beszerezni a lakása halljába, mint amilyent itt, a
ciszterciek folyosóján látott.