beesteledett udvaron keresztül, ahol épen most vezette át lovait egy
poros, fáradt kocsis, és céda gyerekek az alkonyig tartott hancurozás
kábultságával dülöngtek a porba. Némán mentek végig a városszéli utcán
az est üllepedni kezdő porában; levett kalappal mert angyali üdvözletre
harangoztak. A pap tompán viszonzott egy-egy dícsértessék-et;
szőlőmunkások kapával vakaróval jöttek a tanyákról. Egy csapat tehén
óriás felhőt vert: szürke fátyolban borongtak a házak. A főtérre értek.
Pista némán kullogott a tanára után, mint valami kis kutya. Kényelmesen
megkerülték a földes emelkedést, melyen a templom, a Szentháromság
állott, mint akiknek egyáltalán nem sietős a dolguk. A rendház ott nyúlt
el előttük, hosszú homlokzatával, vaskorlátos, puszta terraszával,
melyen mise után szoktak a fehér papok a napban sétálgatni. Timár
előrement a »tanári« kapun, és a gyermek némi áhitattal lépett utána a
sötét folyosóra. Semmi sem értethette volna meg vele inkább, hogy nagy
és rendkívüli eseményeken megy keresztül, mint hogy ezen a diákoknak
tilos küszöbön lépett át.
Nem találkoztak egy lélekkel sem. A folyosó túlsó végén egy inas fordult
ki nagy tállal a kivilágított refektóriumból s eltünt a konyha felé. A
vacsora tehát véget ért már; a rendtársak bizonyára most gyűlnek át a
dohányzóba. Timár habozott. Természetes félénksége felülkerekedett,
mikor tudatára jött, hogy milyen szokatlan dolog, amit csinál. Már az
úton is, mennél közelebb értek, annál jobban érezte a nehézségeket. Arra
voltakép gondolni sem lehetett, hogy vendégszobát nyittasson egy
növendéknek, azoknak a szobáknak valamelyikét, ahol az apátúr is aludni
szokott, amikor Sótra jön, és a főigazgató. Timár úgy látta, hogy a
kérdés megoldásában segítségre volna szüksége. De amint ott állt a
rendház ösmert lépcsőinél, egyszerre elfogta a bénító _aboulia_, az
akaratnak hirtelen tehetetlensége, – mely csöndes, zárkózott életű
embereken gyakran erőt vesz egy-egy energiát kívánó cselekedet közben,
mintha csak bizonyos korlátolt erőkészletük volna a cselekvésre, mely
hamar kimerül. Nem tudta rászánni magát, hogy valami szolgától kérjen
tanácsot, sem arra, hogy visszaforduljon és szállodában próbálja a fiút
elhelyezni. Félt a feltűnéstől, a magyarázatoktól; az az érzése volt,
hogy valami ügyetlent, valami helytelent cselekszik. Pedig sietve
kellett határozni. A refektórium ajtaja felől léptek hallatszottak, és
Timár rezzenve felindult a lépcsőn, a szobája felé.
Pista a nyomában.
Tapogatózva gyújtotta meg a lámpát. Pista apatikusan állott az ajtónál.
Timár körülnézett. Az ágy már ki volt bontva. Tekintete a pamlagra
esett, melyet rövidsége és két hurkás karja kényelmetlenné tettek a
fekvésre.
– Tudnál esetleg ezen is aludni? – kérdezte a fiút.
Pista közömbösen intett, hogy őneki mindegy.
– Próbáld meg, feküdj rajta végig, hogy elég hosszú-e?
A fiú szófogadóan végigfeküdt a pamlagon.
– Jó?
– Jó.
Ebben a pillanatban erős kopogás hallatszott. Timár kiment, becsukta a
belső ajtót maga után, s a két ajtó közötti küszöbön megállott. Tamás
volt előtte, az inas (aki azelőtt hajóslegény volt).
– Fölhozzam a vacsorát? – kérdezte Tamás.
– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – felelt a pap. – Nem egészen érzem jól
magamat.
Mikor visszament, a fiú még mindig ott feküdt a divánon s egykedvűen
nézte a szőnyeg mintáit.
– Kelj föl, – mondta a pap – majd fogunk neked valami ágyat csinálni. –
A fiú erősködött, hogy neki így is jó lesz, de azért fölkelt
engedelmesen. Timár megfelezte párnáit és takaróit, még egy lepedőt is
talált a fölösleges ágynemű közt. Azt is észrevették, hogy a diván egyik
karját le lehet csavarni, és úgy sokkal kényelmesebben esik rajta a
fekvés.
– Most már levetkőzhetsz – mondta Timár a fiúnak. Pista szófogadóan
húzta le cipőit és ruháit és a takaró alá bujt. Timár sokáig nem tudott
elaludni. Úgy érezte, hogy nagy ügyetlenséget követett el; főleg azt
hányta magának szemére, hogy Tamásnak nem szólt. Most már nem lehetett a
dolgon segíteni. Hallgatta a fáradt fiú óvatos hánykolódását a divánon,
mely elég hamar egyforma, lágy pihegésbe ment át. Timár még sokáig ébren
volt, számlálta az óraütéseket, mert pontosan idezengtek a toronyból.
S még jóformán sötét volt a szobában, mikor már fölébredt. Első
tekintete Pistának a fogason függő kalapjára esett, ruháira, melyek
különös érzést ébresztettek benne. Valami megnyugtató érzés volt ez,
hogy nincsen többé egyedül; úgy érezte magát, mint egy családfő. Oly
távol volt eddig mindenkitől, még a diákjaitól is! Nagy szeretettel és
gyöngédséggel nézett a kalapra. Majd a diván felé figyelt. A fiú még
nyugodtan pihegett. Timár a homályban a breviáriumát kezdte betüzgetni.
Közben sűrűn nézett az órára, végre nem bírta türelmetlenséggel; fél hét
volt. Egy óra mulva van a diákmise, s mindjárt jön be Tamás a ruhákért.
A divánhoz lépett, s egy darabig nézte az alvó gyermek arcát. Most
igazán nagyon hasonlított az anyjához. Timárnak egy pillanatra szinte
ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán.
Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság
ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül. Míg
Timár azon tünődött, hogy fölkeltse, Pista egyszerre fölnyitotta a
szemét, mosolygó arccal, mint aki egy szép álomból ébred, és félig még
mindig álmodik.
S ez a derültebb és elevenebb kifejezés ott maradt az arcán, mint egy
nyájas visszfény. Egy éjszakai nyugodt alvás elég volt, hogy minden
merevségét, idegenségét, minden megkövülését a Sors Meduza-arca előtt,
kiheverje. Megint visszaérkezett könnyű gyermekéletébe. Készségesen
fölkuporodott, mint egy újraszületett kis állat, álmától még meleg
vackán. (Az ő korában még újraszületik az ember mindennap, úgy rázza le
a tegnapokat, mint a kígyó tavalyi bőreit.) Csupa készség volt már és
szeretet új élete és új jótevője iránt. Friss élete könnyen beigazodott
a jövőbe, mint egy könnyűhajlású, fiatal masina.
Timár izgatott, boldog gondoskodással vette körül.
– Itt a kefe: a ruhádat kikefélheted magad! Hanem mosdóvizet majd
hozatok. A cipődet is ki kell tisztítani…
Pista erősködött, hogy ő maga tisztította mindig othon is. De Tamás már
kopogott, az inas, és nyomban belépett, szokott, biztos lépteket
irányozva az ablakhoz, hogy beeressze a friss, reggeli napfényt.
Timárban semmi sem maradt a tegnapi gyengeségből, most energikus volt a
fia előtt… Tamás egy-kettőre megértett mindent.
– Miért nem tetszett nekem szólani? én adtam volna helyet a konyhában.
Arany és zöld keverve áradt be a kitárt ablakon. Ó reggel, napfény,
energia!… A misére elsőt harangoztak, ünnep volt, szép, ragyogó
vasárnap.
A vasárnapot Timár úgy szokta megülni, hogy félbehagyta rendes
tanulmányait és valamely költő műveit vette elő. Többnyire Vergilius
volt ez, az isteni _vates_, akiről Virgilünk azt szokta tréfásan
mondani, hogy az ő védőszentje. Szerette ezt az ünnepi és gyengéd
énekest, aki a klasszikus művészet minden pompájával már majdnem
keresztény tud lenni, s a Történet nagy suhanása mögött meglátja a
természet csöndes szépségeit, megérzi a tárgyak néma könnyeit, leírja a
gyermekek vidám ugrálását.
A negyedik könyvet lapozta föl mostan, az utolsó sorokat, ahol szinte
kívülről tudta már: ahol az elhagyott Didó halálát írja le. Iris mint
egy bibliai angyal, leszáll az Olympról –
mille trahens varios adverso sole colores devolat –
és megszabadítja a szerelemnek e szegény áldozatát a test bilincséből.
Iris, a szivárvány – gondolta – az istenek tarkaruhájú heroldja, aki az
enyhülést hirdeti a zivatar után, ugyanaz a hírnök, akit a bibliai Isten
is elküldött a vízözön után Noéhoz… Timár visszalapozott az ének
elejére, nem tudott rendesen olvasni.
at puer Ascanius mediis in vallibus acri gaudet equo, jamque
hos cursu, jam praeterit illos…
Milyen kedves kép, milyen életteljes: a kis fiú, aki örül a paripának,
és hol elül, hol hátul fickándozik a vadászcsapatban. Timár megkereste a
többi helyet is, ahol Aenas kis fiáról van szó: amikor menekülnek a
tűzvészben s görcsösen kapaszkodik a gyermek a hős kezeibe:
sequiturque patrem non passibus aequis.
A nap beszüremkedett a nagy fa gallyain, meg-megcsillant az imazsámoly
friss virága fölött, mint valamely virágos oltáron, eltapogatózott egész
a pap keskeny ágyáig, amely fölött egy őrangyal tárta szárnyait, mint
egy gyermek ágya fölött. Timár fölkelt, járkálni kezdett, nem bírta az
olvasást folytatni. Pistát várta, aki mise után visszament a
Stirling-házba, de minden percben megint itt lehet, mert iderendelte,
hogy hozzon hírt neki.
MÁSODIK RÉSZ.
Tamás révén hamar kitudódott a városban, hogyan vette pártfogásba Timár
a Vágner Lina árván maradt fiát. A presztizs nagy dolog, s ez a hír a
presztizs hintaján szállt.
– Van-e több ily tanár? – zengte a hiú Sót. A rendtársak is úgy
találták, hogy rendjük tekintélye nem fogyhat, csak nőhet; és még a
házfőnök is, dr. Horvát Vince, elismerőleg említette Timár tettét,
kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a
cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De
egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az
egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte
rendtársuk.
Timár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a
feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális
ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi
nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak; gazdag
ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül
forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy
legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak, segítségére lesz a tanulásban.
Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor
az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos.
Miért hítta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán
gyűlöletes volt ajkának a másik…
Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment
köszönetet mondani Timárnak.
– Azért tovább is az én fiam maradsz… úgyebár? – Kissé elcsuklott a
tanár szava; mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora
melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért
távolában illendő tartani. De tiltotta Timár természetes zárkózottsága
is; majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg… És
mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajudni néha, míg néhány
lélekfoganta szócska megszületik!…)
Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának
hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak
szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:
– Hát hogyne… ha meg tetszik engedni.
Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja
látogatni Timárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt
vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Timár szenvedélyes tanár volt
és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intím tanítástól.
– A vendégem leszel – mondta a fiúnak és nagy örömére esett ezt a szót
használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról –
szinte forradalom. Sziklák és falak – természet s megszokás – mennyi
hideg keménységet kelett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az
elzsilipelt, negyvenéves _erő_ – szeretni, akit lelt!…
A szegény Lina bútorait, holmiját eladták, és Timár a kanárit kérte
magának, ezt a kis kalitba zárt hangos életet, magányos, papi cellájába…
Most már kívánta az életet, a hangot, mely Pistáról és szegény anyjáról
fog beszélni neki. A fiú hát az első vasárnap egy zöld kalitkával a
kezében jelent meg a tanári folyosón, kissé szégyenkezve, hogy
meglátják, és tünődve a szavakon, micsoda formában ajánlja föl a kanárit
Timárnak – ajándékul? Timár elfogadta a gyermek ajándékát, mert úgy
érezte, ez ismét szorosabbra kötözi a viszonyt kettőjük közt; de ettől
fogva kötelességének tartotta, hogy ő is mindenféle ajándékokat adjon a
fiúnak: könyveket vett neki és vasárnap válogatott ozsonnákkal várta;
egyébiránt minden szükségessel ellátták Bögöziék.
Timár a negyvenedik év felé járt ekkor, túl azon a koron, melyet a nagy
katholikus költő _életünk közepének_ nevez, s mely oly kritikus kor a
magányos férfiúra. Timár e tájban kezdte először céltalannak látni az
életet és estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le. Élete
szigorúságából nem engedett semmit; most is tanult, olvasott
lankadatlanul, mint aki valami célra tör: de ijedten kezdte sejteni,
hogy a könyvek nem adhatnak neki többé semmi lényegeset és hogy
tanulásának voltakép célja nincs. Azelőtt, fiatalkorában, érezte
napról-napra, hogy fejlődik, gazdagodik a lelke ezekből a könyvekből:
most csak szomorú stagnálást érzett egyhangú időtöltésében. Miért még
tanulni? Most már világosan látta, hogy soha egy igazi titkot – amit
érdemes megtudni – nem tud meg. S kinek használ az, amit ő tudhat?
Irjon? De fájdalmas meddőség érzése ült benne. Mi van az ő lelkében,
amit nem könyveiből szívott? S minek újra leírni, amit már leírtak?
Irígykedve gondolt másokra, Gombos Cirillre, aki öt könyvből összeüt egy
hatodikat, s boldog a tudatban, hogy szerény, de hasznos munkát végzett.
Fordítani próbált: Kapisztrán János egy francia életrajzát magyarra
ültetni. De ez a munka nem elégítette ki.
Rendtársainak megvoltak az apró intrikáik, kis versengéseik: szinte
irígyelte, hogy ezek annyiok életét betöltik. Ó Istenem, hát minden kis
bűnnek, irígységnek, hiúságnak, megvan a maga életcélja: csak a jóság
nem tud mit csinálni magával? Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem
válaszolt neki; s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a
párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon.
Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt; mint a
szentek, bálványra lett volna már szüksége, mint egy látócsőre, amely az
Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel
együtt sem elég többé önmagának. Timárban földerengett az élet titkos
igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten
grádicsa.
Az első vasárnap délutánok alig különböztek valami különórától.
Tulajdonképen nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Timár kikérdezte a fiút
egész heti élményeiről, olvasmányairól; s aztán elővettek valami
súlyosabb auktort, vagy Timár felolvastatta Pistával egy-egy dolgozatát,
Pista feszélyezve ült a plüs fotölyben s a világért sem szólt volna egy
szót, míg Timár nem kérdezte; az pedig néha kínosan kereste a kérdést.
Ezért hosszú hallgatások voltak. Pista mindig pontosan jelent meg
megszabott órára, és ha néha pár perccel előbb talált érkezni, a
folyosón várt és drukkolt, míg órája ütött: a világért sem ment volna be
előbb. Ugyanekkor, a dupla ajtón belül, Timár is türelmetlenül nézte az
óráját, leste a kopogást.
Ez a türelmetlenség lassankint kisugárzott az egész napjára. Már nem
tudta nyugodtan olvasni ünnepdélelőtti kedves Aeneisét; idegesen
lapozgatott benne s közben a gyermek multheti szavaira gondolt… Ma erről
és erről fog vele beszélni – tervezte – ilyen és ilyen olvasmányokat fog
ajánlani neki… Türelmetlensége kicsalta a rendház előtti feltöltött
terraszra, ahol így mise után rendtársai szoktak föl-alá sétálni a
vasárnapi fényben, és nézni a templomból kijövő közönséget; ő azelőtt
sohasem jelent meg ott köztük. Elegánsan hullámzottak a fekete-fehér
reverendák; Szoboszlai szabadon vizsgálta a nőket, mint egy gavallér.
Egy-egy úri társaság megállt pillanatra a papokkal csevegni.
– Szép idő lesz, főtisztelendő professzor uraim! – intett át messziről a
derék Bögözi szürke kalapjával.
Timár Pistára gondolt, aki már rég eltűnt, kis énekeskönyvével a
kezében, az ügyvéd háza felé. (Mit érnek mindezek az unalmas felnőttek a
gyermek friss, nyilt lelkéhez képest?) Sétahelyekre gondolt, hova fogja
elvinni délután, micsoda kedves helyét mutatja meg neki…
– Hogy viseli magát a »fiunk?« – kérdezte Bögözitől. Nem is tudott
másról beszélni, mint róla. Semmi sem érdekelte. Az egész napja egy
feszült, sőt kínos várakozás volt, mindaddig, míg a kedves léptek, az
ismert kopogás föl nem oldta.
Lassanként egy kissé fölmelegedtek mind a ketten. Timár bizalmasabb
kérdéseket mert intézni Pistához és Pista gyermekileg, fenntartás nélkül
válaszolt azokra. Timár nemsokára úgy ismerte a fiú egész életét,
Bögöziéket, a család minden egyes tagját, a szokásokat, Pista
olvasmányait, a gyermekek játékait, mint akár maga Pista.
A fiú jól érezte magát Bögöziéknél. Könnyed, alkalmazkodó képességével
mindjárt mindenütt otthon volt: gyermeki kora még hamar felejtett s csak
a jelenben élt. Hamar meg is szerette mindenki: Bögöziné, egy jószívű,
de ideges asszony szinte egyenlő érzéssel sorolta gyermekei közé;
kivéve, hogy ez soha sem tette ingerültté, mint édes csemetéi. A fiúk
előtt meg orákulum volt; játékban, leckében egyformán elmaradhatatlan.
Valósággal gyűlölték Timárt, hogy vasárnap délutánra elvette tőlük.
– Azok igazán olyanok, mintha a testvéreim volnának! – S Pista nagyokat
kacagva mesélte Timárnak, micsoda sárkányokat csinál a kis Lajkó, hogyan
telemaszatolja mindenét csirizzel.
Timár tökéletesen fölolvadt e gyermeki csevegés élvezetében, szinte maga
is gyermek lett. Boldog órák voltak. Veleélt Pistával, résztvett
játékaiban, érdekelte a Bögözi-család minden kicsi dolga.
– Egy leányuk is van.
– Igen, az Emmuska. Nagyon jó kis leány. Csak az mindig olvas… én nem is
értem, hogy lehet annyi regényt olvasni…
És aztán beszélt az öreg Imre bácsiról, a Bögöziné apjáról: »de az
igazán nagyon előkelő és nagyszerű öreg úr« – és Bögöziről (aki egész
nap irodájában volt); és a Bögözi néniről… Új volt előtte minden, a
jómódú, zsén nélküli környezet, a folytonos társaság, a vidám hangulat,
és mindent élvezett; a Stirling-ház hamar úgy tünt föl neki, mint
homályos gyermekkorának egy ellenőrizhetetlen emléke. Olyan természete
volt, hogy a szeretetet rögtön megérezte és maga is mindjárt mindenkit
megszeretett; nagy érzéssel mesélte Timárnak, hogy a Bögözi néni
mennyire szereti:
– De szeretem ám én is őt nagyon! – tette hozzá kedves naívsággal.
Timár lassankint féltékeny kezdett lenni Bögöziékre. Jobban szerette, ha
szép, halott anyukáját emlegette Pista, avval a rajongással, mely szinte
áradt fiatal lényéből; vagy ha távol gyermekemlékekről beszélt, még a
Stirling-háznál is régibbekről; régi, szép lakásukról a városban,
játékokról, amiket bácsik hoztak neki, az első képeskönyvről, egy
bácsiról, aki a térdén szokta lovagoltatni, egy másik bácsiról, aki
cirkuszba vitte, állatkertbe.
– Egyszer felültetett az elefánt hátára!
Ezek a gyermekemlékek hemzsegtek a különböző »bácsiktól«. Pista
elfogulatlanul beszélt mindezekről, szabad kiömléssel, ártatlanul, s
gyermeki bizalommal, mint mindenről; nem volt semmi titka. Timárt olykor
épen ez a könnyűség bántotta; mert a szegény anya erkölcsön kívüli élete
ott sötétlett minde témák mögött. De félénk gyöngédsége és szerzetesi
félszeg szemérme visszatartották kérdéseit… Csak nézte bámulva, mily
könnyeden siklik el a gyermek szelleme a legkényesebb tereken; kettejük
között csakhamar ő lett az elfogultabbik. Minden közeledésük mellett is
olykor kínzó távolságot érzett: nem tud eléggé gyermek lenni ő Pistához,
mindenki máshoz közelebb a fiú, mint hozzá. Csakugyan, Pista azonnal
bizalmas lett mindenkivel: a cselédekkel Bögöziéknél, a Timár kis
kölyökrókáival, a ciszterciták pedellusával, s a rendház inasai közül
Tamással (aki hajóslegény volt azelőtt). Timár olykor szinte irígyen
nézte el, mily teljes és feszélytelen barátsággal cseveg vele Tamás: ő
nem tudott vele ilyen feszélytelenül beszélni. Hosszú sétáikon ma is
sokszor szótlan hallgatta s elfogultan Pista csevegését, amint
Bögöziéket dícsérte, vagy – mikor a Duna felé mentek – a dunai város
régi kedélyes hajós-életéről beszélt – és ha Timár mégis közbeszólt
valamit, Tamást idézte reá, mint tekintélyt: Tamás ezt így mondta… Tamás
azt úgy mondta…
Így élt szegény Timár hétről-hétre és lassanként már nem is élt másban,
mint Pistában; a maga eseménytelen élete csak egy szürke lap volt,
amelyre a Pista fiatal élete íródott, mint ahogy az üde forrás ír a
kiszikkadt földre. Pista élete kivirágzott a Timár lelkében, és tudatra
ébredt jobban, mint Pistában magában; és Timárnak, mondom, csak az volt
fontos már, ami Pista körül történt: minden érzelme csak ahhoz fűződött.
Ez a kivirágzás élősdi módon terjedt szét lassanként a szerzetes lelkén,
és egész életét árnyba borította. Most már egész héten át Pistával
foglalkozott gondolatban; egész hete csak a kedves, társas, bizalmas
vasárnapnak feszült, kínos várása volt. Ennek a reménye éltette, ez
adott új értelmet minden élményének, olvasmányának, – ez az egy
szempontja volt mindennel szemben: hogy hogyan fog majd Pistának
beszélni róla? (Mert az ő életét is bele szerette volna plántálni
Pistába mint ahogy a Pistáé beleplántálódott az övébe.)
Az iskolában is úgyszólván csak Pistát látta meg; a többi fiúk már nem
érdekelték. Mégis csak vasárnap beszélt tulajdonképen Pistával: mert
valami különös szemérem visszatartotta attól, hogy a megállapított időn
kívül megszólítsa. Mise előtt oldott föl legfeljebb, a nyájas
sekrestyében, ha Pista ministrált, s öltöztette a papot, szinte nőies
gondossággal igazítva meg vállán a csipkés karinget. A tanteremben
mindig óvatosan tartotta a régi távolságot: ott soha egy bizalmasabb
szót sem váltottak. Száraz, tanári rendelkezéssel rendelte őt néha
magához, a többiek előtt pontos terminusra.
Egy vasárnap Pista váratlan elmaradt.
Ez a nap felfedezés volt Timárra nézve, keserű érzések primiciája.
Már mikor a megállapított órát elütötte a templomtorony, nem tudott
többé nyugodtan maradni: a fiú máskor mindig oly pontos volt! Föl-alá
járkált a szobájában, minduntalan az óráját nézte, és babonásan
vigyázott, hogy ki ne hagyja lépéseiben a parkett egyetlen kockáját.
Minden hangra, minden lábzajra fölneszelt… egy kopogásra torkáig
lüktetett a szíve, pedig jól ismerte, hogy ez csak a Tamás kopogása.
Akkor nem is állhatta ki tovább – noha esős idő volt odakünn – esernyőt
fogott és kiment a rendház elé. Hátha az volt a hiba (gondolta
önkénytelen babonája), hogy nem ottkünn várta, ahogy szokta.
– Most fog mindjárt jönni – mondogatta. – Szembejövünk a lépcsőn… a
kapunál… – Oh, hogy a legártatlanabb szeretetet is a kínok mérik! Ha egy
fiúalakot látott föltűnni az eső rácsain át, egész lénye a szemébe
feszült: míg szomorú csalódottsággal állapította meg, hogy nem ő az! Nem
ő… és ez sem ő… Tanítványainak köszönését mogorván fogadta, mintha
mindegyik egy új reménytől fosztotta volna meg. Nem nyughatott bele,
hogy meg legyen rabolva attól, ami egész hetének egyetlen várakozása,
vigasztalása volt.
– Elkésett… jönni fog még… – biztatgatta magát. Másra akart gondolni,
olvasni kezdte gépiesen magában a számsort, imádkozott. Visszament
cellájába s elővette breviáriumát: de nem tudta rá lekötni figyelmét.
Akkor megint kiment az utcára. Ideges gyorsasággal aprózta lépteit. A
torony órája ismét ütött.
– Nem fog már eljönni, ha idáig nem jött – gondolta, szinte valami
megkönnyebbüléssel, hogy a várás kínjai elmúltak. Most bevallotta
magának, hogy nevetséges a viselkedése, de érezte, hogy nem tud
uralkodni magán.
– Istenem, – gondolta – bocsáss meg, túlságosan szeretem egy
teremtményedet: de Te rendelted így, és Te alkottad őt méltóvá a
szeretetemre. És Te látod, Uram, hogy a szeretetem tiszta: van-e
tisztább szeretet, mint a nevelőé a Fiatalság iránt?
De mi lehet az oka Pista elmaradásának? Beteg – ő, aki sohasem szokott
beteg lenni –; vagy valami váratlan történt… valami szerencsétlenség?
Vagy egyszerűen csak elfeledkezett… talán nagyon jól mulat Bögöziéknél…
vendégek vannak… vagy kirándulásra mentek… Talán elfelejti őt már az ő
fia. Harag és elkeseredés melegedett benne ezen a lehetőségen; és bár
érezte mily valószínűtlen ez, gondolatai mégis arra terelődtek:
tulajdonképen mit is nyújthat ő Pistának unalmas, öreg professzor
létére? Közben egy másik ijesztő eshetőség rémlett föl agyában, valami,
amire már többször gondolt: Lina írt halála előtt a fiú apjának; az apa
eljött és elvitte gyermekét…