BABITS MIHÁLY
TIMÁR VIRGIL FIA
BUDAPEST
ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1922
10927. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
TIMÁR VIRGIL FIA
(ISKOLAI TÖRTÉNET HÁROM RÉSZBEN)
ELSŐ RÉSZ.
Ebéd a sóti ciszterciták refektóriumában. A feketekötényes, fehérruhás
papok együtt esznek a hosszú asztalnál.
Milyen kellemes hely! A tisztára meszelt falak nyugodt, nehéz
bolthajtásokban borulnak a boldog evőkre. Csend van, még a levesnél
tartanak; csak a mély, mély ablakfülkékben zümmög néhány dongó. Rézsut
besüt a nap. Az inas halkan viszi ki a nagy levesestálat. Az első
éhséget hamar elverik, az iskola vesződségétől még elborult paparcok
lassan kiderülnek. Még a régi, nagy vasfeszület Krisztusa is
könnyebbülve nyújtózik a falon.
Dr. Horvát Vince, házfőnök-igazgató – atyai szemű, gyermekképű,
ezüstöshajú úr – habozó tekintettel néz végig a rendtársak során. Tudja,
hogy amit mondania kell, kényelmetlen lesz a professzor urak füleinek.
Galambszívű ember létére a legjobb pillanatot lesi.
A pillanat itt van. Az inas épen a somlaiból töltött, a főurak az új
szakácsnét dícsérik, a hitoktató, Szádi Márk, csontos, sovány ember,
megfeledkezve gyomorbajáról, enni mert valamely fogásból. Vígan hangzik
a Lesinszky Ipoly, vastag történettanár, szokott csámcsogása, füle
mögött furcsán táncol az áll alá kötött szalvéta két csücske, mint
fantasztikus, fehér szamárfülek. A földrajz tanára, a világias érzelmű
Szoboszlai Timót, a Budapesti Hirlapba temetkezik, mintha vendéglőben
enne s nem is ismerné a többieket…
Lentebb ül, szerényen, a tiszteletreméltó Timár Virgil. A házfőnök
szeretettel nyugtatja meg szemét a legjobb tanár, az igazi szerzetes
becsületes arcán. Az alsó tábla már csupa hívekből áll. A kis Bogár
Szaniszló, a legfiatalabb, még lelkes pedagóg, most is valami iskolai
incidenset tárgyal. A civilek végre, a rajztanár és a tornatanár, a rend
alkalmazottai, mindig kész szolgái a felsőségnek…
– Megint leirat a minisztériumból – kezdte a direktor. A szavak oly
valószínűtlenül csengtek a fehér, klastromi bolthajtások alatt, a
joviális, kedves arcok közt: Leirat a minisztériumból! Régi barátok,
akiknek szelleme még mindig itt kóvályog, s szereti nézni látatlan a
vidám ebédeket, zavartan húzódnak vissza a fülkékbe az ismeretlen szóra…
– Azoknak sincs odafönn más dolguk, mint hogy firkáljanak – ütötte ki
vörös tokáját Lesinszky a papi krágliból. (Fehér nyoma maradt a tokán a
kráglinak.)
– Már meg mit akarnak? – kérdezte Szádi Márk, nem titkolt ellenszenvvel
a világi, esetleg szabadkőműves hatalommal szemben.
– Az internátussal nem bíró középiskolák tanárainak szól… Elrendelik,
hogy a növendékeket látogassuk meg a lakásukon. Időnkint jelentést kell
tenni a tapasztaltakról.
– Mit? Micsoda?
Lesinszky szája nyitva maradt a fejében – mint egy fekete háromszög egy
vörösben, mert a feje is háromszögletű volt. – Ijedten kapott a falat
után, amely a szalvétára pottyant.
– Micsoda? Hogy én megvizitteljem a zsidógyerekeket?
Ez volt az általános vélemény is. A ciszterciták előkelő rend,
mondhatnám gőgös rend: nem olyan, mint a mizerikordiánusok vagy a
ferencesek. Messze külvárosokban tett beteglátogatás, rosszhírű utcák
levegője, rosszszagú lakások piszka, előttük ismeretlen. Könyvek között,
vagy úri társaságban élnek, a szünidőket külföldi utazással töltik,
gazdag földjeik vannak s pincéikben kitünő boraik. Nyugalom és kényelem
vezeti életüket. Gőgjük és kényelmük egyformán tiltakozott a miniszter
gondolata ellen. Mi mindennek lehetnek kitéve a kéretlen látogatásokon?
– Úri ember egyáltalán nem megy olyan helyre, ahol nem bizonyos a
szíveslátásról – mondta Szoboszlai Timót, összehajtogatva az újságot.
– Egészen mégsem mellőzhetjük a rendeletet – felelt a házfőnök. – Annál
is inkább nem, mert csupa szegény diák van itt Sóton. Tessék elgondolni,
micsoda helyeken lakhatnak. Erkölcsileg is megbízhatatlan helyeken…
– De mit tehetünk? – vetette közbe Gombos Cirill. – Internátus kellene
vagy sok pénz…
– De hát aki a szüleinél lakik: hát az mindig jó hely? – kérdezte
Szoboszlai. – Azt pedig nem lehet megtiltani, hogy egy gyerek a
szüleinél lakjon.
– S miért nem? – riadt fel Szádi Márk, a hitoktató. – Például itt van a
Vágner-fiú…
– Igen tisztességes, derék fiú – mondta csendesen Timár Virgil.
– A jó osztályfő védi a »fiait« – vágott közbe Szádi. – De mennél jobb
fiú, annál jobban kéne vigyázni rá… annál kevésbbé engedném, hogy
anyjánál lakjék… Az anyja a leghírhedtebb személy volt az egész
megyében…
Szoboszlai élénk mozdulattal vetette föl gondosan fésült fejét.
– A szép Vágner Lina?
– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky.
– Semmi esetre sem olyan nő, akire egy keresztény fiú nevelését bíznám –
folytatta a hittanár. – Ez a kor jóra-rosszra egyformán fogékony. A
hitnek gyökere gyönge még: és nem minden levegőben erősödhetik meg…
– Én nem akarom feleslegesen terhelni a kolléga urakat – fejezte be a
vitát, asztalt bontva, a direktor. – Csak ahol és amennyiben azt
szükségesnek látják az osztályfőnökök…
– És a jelentés? – kérdezte a buzgó kis Bogár Szaniszló.
– Majd félév végén megbeszéljük a jelentés módját.
Átmentek a dohányzóba feketekávéra, és nemsokára parázs ramsli
kerekedett. Vendégek is jöttek, egy helybeli klerikális ügyvéd és a
plébános; egyre sűrűbb lett a szobában a füst, egyre kékvörösebb a
borkedvelő tornatanár arca. A délutáni napfény ferde aranysávokat vont a
kavargó füstbe, csöndes fényeket villantott föl a borospoharak peremén,
megfestette a forró fekete páráját. A régi barátok szellemei megint
előmerészkedtek a zugokból és a dohányfüst köpenyében lengedezve halkan
kibiceltek.
Timár Virgil fölment szobájába. Ő csak ott érezte jól magát, a könyvei
között. Bort nem ivott, a kártyát nem szerette. Fülei irtóztak az
artikulátlan, kvaterkás diskurzustól. Ottfönn kedvelt latin szentjei
vártak rá, a költő Ambrus, a filozóf Ágoston, a szellemes, urbánus
Jeromos. Mellettük elfeledte a Lesinszky öblös hangját, a Szádi Márk
irígy, papi pletykáit, a Szoboszlai megvető abbéfölényeskedését. Milyen
messze volt ő minden rendtársától… és mégis csak itt tudott élni a
klastromban. A szerzetesi élet legnagyobb áldása nem az együttélés,
hanem a különélés szabadsága, a cellábavonulás nagy lehetősége. A
rendházban nem uralkodott a testvériség szelleme: rejtett kis civódások,
lappangó ellenszenvek és féltékenységek hálói feszültek
celláról-cellára; de Timár Virgilt mindenki megszokta semlegesnek tudni.
A rendtársak szívesen adták meg egymásnak azt a szabadságot, amit
maguknak is megkívántak. S Timár ártalmatlan volt, nem sok vizet zavart.
– Igazi szerzetes – mondták, és szelíden gúnyos tisztelettel nézték,
mikor, fölhajtva a tejszines kapucinert, fölment szobájába.
A szerzetesi cellára itt csak az imazsámoly emlékeztetett, polcán, a
breviárium mellett, kis vázában egyszerű virágok hervadtak. A bútorzat
régimódi úriszobáé volt, plüs karszékek, kissé sablonos iróasztal. A
falakon régi olasz mesterek képeinek reprodukciói, melyeket itáliai
útjaiból hozott haza Timár. A könyvespolcon Aquinói Tamás Summájának
szép, chagrinkötésű kiadása, s a földön, a falhoz támasztva, a
Bollandisták néhány óriás, folio kötete, Zircről, a rend könyvtárából
valók. Timár olvasni kezdett, de hamar abbahagyta és az ablakhoz ment.
Az ablak a rendház nagy kertjére nyílott, hatalmas, régi fákra, melyek
nyaranta a szobát kellemes félhomályba borították. Timár szórakozottan
nézett ki az olvadozó napfényfoltokra, a lombok s utak közé. Különös
dolog! Valahányszor rendes napibeosztása csak a legcsekélyebb mértékben
is meg volt zavarva, – akár látogatót várt, akár szokatlan helyre
kellett mennie – mindjárt az egész napját vesztette el. Mintha
gondolatát lefogták volna ebbe a nyügös életbe! Megbénultak a lelke
szárnyai… Nem szállhatott többé olvasmányaival a régi szentek pusztái,
barlangjai felé, vagy a theológiai gondolatrendszerek matematikailag
kimért és mégis misztikus palotáiba. Világtól elszokott csigaéletének,
finom, érzékeny magányosságának eredménye volt ez. Most mégis
elhatározta, hogy elmegy a Vágner-fiú lakására, s ez az elhatározás egy
kellemetlen feladat előtteállásával nehezedett rá.
Elhatározta, maga sem tudta mért. Szerette ezt a fiút, az áhitatos
tiszteletet okos gyermekszemeiben, egész lényének friss és szabad
fürgeségét. Timár könyvei mellett egészen az iskolának élt. Bár sohasem
ereszkedett nagyobb bizalmasságba tanítványaival, azok mindig
rajongással tekintettek reá. Kevés emberi viszony van, mely gazdagabb
érzelmeket fejtene ki a naív lélekből, mint a tanár és tanítvány
viszonya. S Timárban megvolt a nagy tudósoknak, a celibátus embereinek
szent és aszkétikus pederáziája, mely Goethe szerint a nevelés
tulajdonképeni ösztöne, a _lélek_ fajfentartásának ösztöne. Tanítványait
magához tartozóknak érezte, mintha örökre hozzá volnának kapcsolva
azokkal a lélekdarabokkal, amiket nekik adott. (Hisz másoknak sem adott
lelkéből, mint nekik!) És érzékeny, naiv prüdériáját épúgy bántotta a
kétes származás és környezet, melyből legjobb tanítványa kinőtt, mintha
neki magának volna valami folt az életében, valami szégyelnivaló
disszonancia.
Oly tapasztalatlan volt ő a világban! Életről, szerelemről, rossz nőkről
olyan naiv fogalmai voltak – maga is érezte! Hogyan legyen ő nevelője,
életbe vezetője ilyen nagy, majdnem felnőtt fiúknak, ki sokkal
kevesebbet látott az életből, mint azok? A kötelesség nyomasztó érzése
alatt ezúttal szellemének valami késő kíváncsisága is lappangott.
Nyüzsgő kíváncsiság, a Kaland meduza-szemeinek az a babonázó, bénító
hatalma, mely a nyugodt, kalandtalan életű emberekre néha váratlan
rámered a Holnapból.
Különös emlékek kezdtek lelkébe tolongni… Azt hitte, régen elfeledte
őket, maga is meg volt lepetve, hogy emlékszik rájuk… Szavak támadtak
föl, amiket szeminárista korában társaitól hallott, – a közös
dormitórium fülledt homályában, hol a serdülés tikkadt vihogásai és
ijedt imái rezzentek ki olykor a paplanok alól – szavak, amikre akkor
nem is figyelt, _akarva_ nem figyelt, amiket mégis olyan jól
megjegyzett. Félig értett és tulajdonképen egészen ártatlan célzások,
most már tudta ártatlanságukat, de akkor… akkor nem látszottak ily
ártatlanoknak. Akkor mögöttük kísértett az ifjúság minden kísértete.
Miért jutottak ezek a szavak most eszébe? Az ifjúság kísértetei régen
elfakultak a tudás és a szentség fényében, csöndesen mosolygott már a
régi borzadásokon. Fölényesen gondolt az életre, mocskára és csodálatos
szenvedélyeire, árnyékos és boldog cellájából. De íme, egyetlen
előreérzése e mocskos Élet új érintésének mit hoz ki belőle? Mintha
huszonöt év kiesett volna életéből, megint a borzongó, tudatlan ifjú
volt, a félszeg kispap, a gyáván kíváncsi, aki alig kezdte meg lelkében
küzdelmét az ősi, nyugtot nem hagyó ellenséggel, mindenütt jelenvaló
rémmel, az Asszonnyal!
Ó, az Asszony! – Timár Virgil életében alig játszott szerepet ez a lény.
Az anyját nem ismerte, hideg üvegből szívta ő a tejet, s egy laposmellű,
csontos némber vigyázott rá később, némber csak és nem nő, félig munkás,
félig cseléd az apjánál, egy valóságos nemnélküli paraszt. Az apja egy
bigott kertész volt, és a kis Jani (mert ez volt a neve, mielőtt új
emberré vált a szerzetességben) ott ült naphosszat a kockás ágyások
szélén, a porhanyó földön és a szentképeket rakosgatta ölében, amiket jó
viseletéért a hittanártól kapott. Már akkor a szentek ragadták meg a
képzeletét, ezek a rejtelmes lények, akik behatoltak az égi tudományba,
s csodákat tudtak tenni imájukkal, s mégis alázatosak voltak, mint a
gyermekek, s mosolyogva tűrték a vértanuság minden szenvedését. Ezek
soraiba vágyott az ő gyermekszíve, s el-elborzadva kérdezte magától,
tudott volna-e ő oly hős lenni, mint ők, s bátor vallomást tenni hitéért
a pribékek előtt?
Tizennégyéves korában már a kispapok kék ruháját hordta a kis Jani, s
első, öntudatlan szerelmei a Szentek Életéből lopóztak szívébe: szent és
hős leányok, a gyermek Ágnes, aki nyugodtan adja át magát a hóhérnak, az
okos Katalin, aki megszégyeníti a császár bölcseit… Eleven asszonyt alig
látott, vagy ha látott is, nem mert rájuk nézni. De titkon
megilletődött, ha az Élet és Szerelem nagy misztériumaira gondolt, Szent
Elekre, aki megegyezett házastársával, hogy szűzek maradnak, szent
Antalra, akit csodálatos, állati asszonyok kísértettek a pusztában.
Ehhez jöttek a dormitórium megsejtett szavai. És később, mikor a
_Theologia Moralist_ tanulta, ezt a rettenetes könyvet, amilyent csak
izgatott barátfantázia tudott kieszelni, útálat és undor töltötte el
lelkét.
Ó ha a _Theologia Moralis_ esetei, a szerelem gyóntatószéki
kazuisztikájának ez ocsmány példái – ha mindez _valóság_, ha mindez
megtörténik, itt történik napról-napra, mellette, közelében, a
tanítványa közelében!…
Mi hát az az asszony, micsoda kétértelmű lény, szentségre és mocsokra
egyformán született? miből van az asszonyi test, hogy Szűzesség edénye
és Utálatosságok eszköze egyformán lehet? Timár Virgil előtt elvonultak
a hagiografia összes nőalakjai, a fenséges Ilona, a finom bölcsességű
Monica, az előkelő római matrónák, akik Jeromos barátnői voltak… Megállt
képei előtt és öntudatlanul elnézte a Raffael madonnájának széles
csípőjét, ruhája redőit, a Botticelli angyalainak parázsszemét, a
Crivelli szűzének gyengéd tojásarcát. Asszonynevekre gondolt,
rendtársainak asszonypletykáira, melyeket itt-ott hallott, amint
csipkedték egymást az ebédnél.
És a maga asszonytalan életére gondolt…
Timár Virgil élete, napirendje olyan volt, hogy bátran igazíthatták
volna utána órájukat a sótiak, mint a königsbergi lakósok Kant után.
Estefelé, pontosan félhatkor, megjelent a hosszú Xavér-utcán, amely a
ciszterciek szőlleje felé vezetett. Lassan haladt a hosszú
léckerítéseknél, melyek a ferde délutáni napban vibráló, csíkos
árnyékokat hintettek sárgás reverendájára. Himbálva redőzött a nagy
férfilábak körül a bő reverenda; fekete papkötényét – tradíció még abból
az időből, mikor a ciszterciek földművesrend voltak – el-elkapta a szél.
– Szarka – mondták egymásnak a diákok, ha messziről látták (mert ez volt
a fekete-fehér papok neve diáknyelven): és sunyin kapták nyakuk közé a
fejüket. De mikor megismerték Virgilt, bizakodóan nyújtották ki újra s
mosolygó tisztelettel köszöntek:
– _Laudetur Jesus Christus!_
– _In aeternum_ – fogadta Timár, és tovább ballagott. Ha rendtársai
jöttek szemben, azokkal némán üdvözölték egymást. Sohsem váltottak szót,
sohsem csatlakoztak. Ellenben egy-egy kis diákot gyakran magával vitt
egész a szőllőig is, az iskolai dolgokról vagy a rómaiak életéről
beszélgetve vele. A szent Makár templománál csöndesen leemelték a
kalapjukat s nyugodt léptekkel indultak föl a Makár-hegyének. Ott aztán
őszönte egy barackot, körtét, egy-egy gerezd szőllőt talált a fiúnak…
Így ment ez napra-nap.
De ma Sót lakói meglepetve látták, hogy a szokott alkonyelőtti óra
helyett már kora délután megjelenik a léckerítések mentén a Timár Virgil
egyszerű alakja. A nap még mérgesen tűzött, a lécek éles árnya tűzfolyót
verdesett, a Makár-templom kőszentjei tikkadtan nyújtózkodtak s
csavargatták barokk tagjaikat a régi fülkékben, de a fülkék nem adtak
még árnyakat nekik. Timár izzadtan állt meg s levette kalapját…
Két kis rókája volt kinn a szőlőben, rókafiak, akiket a vincellér fogott
egyszer és Timár fölneveltette vele. Elnézte a kis állatok játékát,
amint hancuroztak egy nagy kosárban, furcsa helyzetekbe hemperegtek
össze, harapták egymás nyakát, lihegtek nyelvükkel. Timár a Vágner-fiú
lakását akarta este fölkeresni, azért ment ma a szőllőbe korábban. De
csak nem indult vissza alkonyat felé sem, ott habozott estig a
rókafiaknál…
Másnap az iskolában. Timár szórakozottan néz keresztül a tünődő fiatal
fejeken. Egyszerre különösnek tűnik fel előtte, hogy ezek itt vannak
mind, szőke és barna, úr és paraszt fia, összezsúfolva egy teremben,
magyar és sváb gyerek. És mind egy dologra feszítik eszüket, egy
gondolatkörben mozgatják fejlődő agyukat, egy életet élnek együtt és
ővele hosszú éveken át. A fiai… És mégis, mennyire nem ismeri őket!… És
mégis, mindegyiknek megvannak a külön szálai s egy külön élethez kötözik
el őket, egy külön körhöz, egy külön családhoz, az ismeretlen és ijesztő
Élet külön sejtjeihez, melyek idegenek egymásnak és neki. Mindegyik egy
egész más világ jegyese. S az élet sodra egyszer csak meghúzza ezeket a
láthatatlan szálakat és elragadja a fiúkat, el egymástól, el tőle,
mindegyiket a maga külön köre, a maga titkos rendeltetése felé…
Vágner Pistát nézte. Micsoda kör az, mely ezt a fiút magának reklamálja?
Hova megy ez a gyermek, ha _haza_ megy?
Eddig sohasem jutott eszébe kérdeni. Megelégedett avval, hogy a Pista
okos, jó tanítvány, hű tisztelettel fogadja minden szavát s ő oly
örömmel kísérheti ennek a fiúnak ébredő eszét, talentumát, mint valami
ritka virág kinyílását. Úgy tünt föl neki, mintha csak addig élne az,
amíg ő látja, amíg az iskolában van vagy kirándulásaikon, szeme előtt.
Mintha az az idő, amikor nem látja, legfeljebb feladványainak
elvégzésére szolgálna. Biztos volt, mint a kertész, hogy virága
biztosan, egyformán nő tovább a többivel. Most egyszerre döbbent rá,
hogy ennek a kedves fiúnak is megvan a maga külön élete, ki tudja,
milyen élet, mely előtte teljesen idegen.
Felszólította a fiút felelni.
– Vágner, fordítsd tovább!
És maga is meglepődött a maga szavától… (Máskor keresztneven szokta
nevezni fiait.)
Pista azonban megrezzent, mint aki mély álomból ébred, és nem tudta, hol
hagyták abba a fordítást. Timár hökkenve nézte legjobb tanulóját. Csak
most vette észre, hogy az arca bágyadt és a szeme tompa, mintha nem
aludta volna ki magát. Az egész fiún valami különös szórakozottság
ömlött el.
– Mi bajod van, fiam? – kérdezte tőle óra után.
– Semmi – felelt a fiú és sietett eltünni a játszó gyerekek közt.
A hangjában dac szólt. Szemében dac villant. Dacos elhúzódás, mely ebben
a korban a legokosabb és legjobb fiúkból sokszor oly váratlan kiütközik.
Timár eltünődve nézett utána.
Most már végleg elhatározta, hogy legyőzi vonakodását és meglátogatja
délután a fiút.
A Petrezselyem-utca nem tartozott a legjobb hírű helyek közé. A város
végén volt, ahol már csak a vásártér következett, a temető és a régi
puskaporostorony. Nagy, pruszlikos, ezüstgombos cigánycsapat jött szembe
Timárral, zörgő szekerek fojtó port vertek föl. Vánnyadt asszonyok és
furcsa lányok álltak a kapukban. Csenevész gyerekek félmeztelen
játszottak a fakó fák alatt, ahol az összetiport fekete szeder foltjai
maszatolták a port. Egy piszkossárga szálloda öblös kapuja tátogott, be
lehetett látni a sivár kocsiszínig. Különös összevisszaság volt a
fakóságban, mintha a kisváros szövetének visszája volna ez.
A papot megbámulták, egy-egy gyerek riadtan köszönt. Alig tudott
védekezni egy piszkos kézcsók ellen.
– Kis fiam, melyik a Stirling-ház? – kérdezte egy szurtos kölyöktől,
mert Sóton a házaknak még neveik voltak inkább mint számaik.
– Majd én elvezetem! – kiáltott egy másik kis nadrágos, s átszaladtak a
pap előtt az utca túlsó felére, ahol egy nagy, háromudvaros ház nyúlt
vigasztalanul. A kisebb gyerek is jött utánuk, bőgve a krajcárért.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte egy nagyocska leány, aki a kapuban
ácsorgott.
A pap szinte megrázkódott az undortól, amint belépett az udvarba, mintha
egy piszkos folyóba merülne. Ez a ház azok közé tartozott, amilyen
minden vidéki metropólisban van egy vagy kettő, valóságos lerakodóhelye
a legalsó nyomorrétegnek. Valaha a város büszkesége volt, az első
nagyszabású bérházépítmény, emeletes, és Timár bizonyára jól ismerte
volna, ha ismerősebb lett volna abban a városban, ahol már több mint egy
évtizede élt. A kisváros eszközei és viszonyai nem engedték meg ily
óriási építmény tisztaságban- és rendbentartását, s szenny és
rendetlenség úgy gyűlt föl évről-évre a sivár hodályban, mint folyóban
az iszap. Gazdáról-gazdára ereszkedett a tömb, míg végre a vállalkozó
zsidók megunták a küzdelmet karbantartásáért. Ettől kezdve tisztességes
ember nem ment többé lakni a Stirling-házba. Az első részben még volt
egy bérkocsis, s a kocsikenőcs olajos szaga töltötte az udvart. Az
istállót hátul tartották, a harmadik színben, s a lovakat egész nap
keresztülvezették a nagy épületen. A sok szegény gyerek örült ennek. A
ház belseje mintha folytatása lett volna az utcának. A nyomor kirakodott
itt az udvarra, az emeleti gangra, minden ajtó nyitva, veszekedés,
gyerekszidás, sírás hallatszott a bűzös zugokból.
– Ilyen helyen lakik a szép Vágner Lina? – kérdezte magában Timár, amint
a ferdecipős leányt követte. Homályosan villantak meg emlékében a képek,
amiket kurtizánok életéről festettek benne olvasmányai, vagy úri
lumpolások félfüllel hallott történetei. Bizony több fogalma volt az
alexandriai kurtizánokról – szent Antal korában – vagy azokról, akiket
Lukianos leír, mint a maga korának és megyéjének híres lányairól. Vágner
Linát – akiről tudta, hogy egy előkelő birtokos szeretője volt egykor,
aztán Pestre került, írók és művészek közt élt hírhedt életet, míg
vissza nem jött a szülőföldjére – selymek és bársonyok között képzelte:
a fiú is mindig olyan csinosan, tisztán volt öltözve. És ilyen házban
nőtt fel szegény Pista? E lovak és rongyos gyerekek közt?
– Gyóntatni tetszik jönni? – kérdezte egyszerre a ferdecipős lány, amint
fölindultak a második udvar lépcsején az emeletre: s a kérdés új
borzadás volt Timár Virgilnek. Egyszerre észrevette, hogy
halálmadárszerű asszonyok jelennek meg mindenfelé a szomszéd küszöbökön,
kíváncsiság a részvét álarcában.
– Már a pap is eljött – susogják mindenütt.
És árnyék borul az egész udvarra. Pedig már előbb elborult a nap, de
mintha csak most lett volna ez fontos. A sivár gang, a hideg konyhák
áporodott szaga, a pattogatott kukoricát majszoló éhes gyerekek, a
szomszéd haldoklására kíváncsi asszonyok, mind iszonyú puszta
fénytelenségben maradtak.
S érezte most Timár, döbbenve, hogy ő _pap_. Hogy őt egy felsőbb világ
küldötte el ide, hogy ő a lelki vigaszt, az utolsó kenetet jelenti
ezekben a nyomorult szemekben. S egyszerre, egy pillanatban, iszonyú
szégyen töltötte meg, maga sem tudta, mért? Micsoda gondolatok között is
jött ide! Krisztus más szemmel nézett Magdolnára. E bűzös udvar
levegőjében nem a bűnt érezte meg, hanem a nyomort. S a bűn nem egy
neme-e csupán a nyomornak? Timár végtelen részvétet érzett e szegény
világgal. S minden fájt neki, még az a szigor is, amivel reggel a fiúra
gondolt, ki dacosan felelt neki, mialatt otthon talán az anyja
haldoklott…
S a fiú nyitotta már az ajtót – az egyetlen csukott ajtót az udvarban. A
fiú megrezzent, amint tanárát meglátta, s a szemei – fényesek, mint a
most öntözött virág – rezzenve néztek rá. Mi minden van egy gyermek
szemeiben? Megrettenés? Vagy öröm? Dac? Vagy alázatosság? Vagy gyermeki
hála és bizalom?
– Miért nem mondtad, hogy édesanyád beteg? – kérdezte a tanár.
Miért is nem mondta. Valami különös, alig is tudatos szemérem tartotta
vissza, hogy anyjáról szót ejtsen. Akárki előtt is. Mintha sértés volna
anyjára már az is, ha mások csak gondolnak is reá. Ne is gondoljanak rá,
felejtsék el, hogy van, ne is legyen többé másoknak, mint neki! Dac, düh
és titkos, földalatti szégyen – a Stirling-ház levegőjének egész
szégyene – egyesültek ebben a büszke szeretetben. _Csak azért is_
szerette az ő drága, beteg, szép és szeszélyes anyukáját. Szerette,
kissé takargató, szégyenlő szeretettel, mely majdnem szerelem volt;
sohasem beszélt róla, soha pajtásait nem hívta magukhoz, még azt is
eltitkolta, hol laknak.
Most is különös, vegyes érzések fogták el. Restellte egy kicsit, hogy
tanárát a konyhán keresztül kellett vezetnie az egyszobás lakásba, meg
is volt egy kicsit ijedve. A konyha kicsi volt, nem főztek benne Lina
betegsége óta, Pista szokott ott tanulni. Timár megállott a konyha
küszöbén és meg volt lepetve. A piszok és nyomor udvarában rendnek és
tisztaságnak egy szigete volt ez. (Pista maga tartott mindent rendben,
diákos pedantériával.) Timár halk kérdéseket tett a fiúhoz.
– Hogy van?
– Rosszul.
– Ki van mellette?
– Én magam.
– De te nem lehetsz mindig itt?
– Nem, délután is tanítani járok.
– Akkor kire hagyod?
– A szomszédasszony benéz.
– Orvost híttál?
– Az egyleti orvost.
– Mit mondott?
A fiúnak elcsuklott a hangja. Egyszerre fölzokogott. A melegforrás
fölbuggyant a kiszáradt földből. Hetek óta gőgösen tartott magán egy
férfi-álarcot, melyet dacos szeretet és naív hiúság tettek az arcára: ő
volt a családfő. Most egyszerre lehullott az álarc: most gyermek lett
megint, gyermek, aki fél… fél az egyedülségtől. Naív meghatottság fogta
el tanára szavaira, minden férfiassága egyszerre elolvadt. Mert érzett
egy erősebb barátot, és jól esett végre gyenge lenni. Timár
tanácstalanul állott előtte. Oly szívesen lett volna meleg és apai,
gyengéd, vigasztaló!… De akadályozta a tanári volta. Mint a vértesvitézt
a vaspáncél, ha ölelni akar. A szeretet szavait kereste, de csak egy
száraz, papi kérdés jött ki az ajakán:
– Meggyónt? – kérdezte a síró fiútól.
Pista, mint akit valami hibán kaptak hirtelen, elnyelte könnyeit. Már
mentegetőzni akart, hogy mért nem hítt papot. De ebben a pillanatban egy
váratlan hang hallatszott a szobából, hol a beteg feküdt. Váratlan,
vidám hang, fütty, csattogás, trilla, mintha egy pajkos inasgyerek
ujjongása volna, mintha a bujkáló nap csattantana visszhangot, hogy újra
kisütött. Timár csak nézett, hogy kerül ez a hang a Stirling-házba?
Pista akaratlan elmosolyodott a könnyein keresztül, s kiömlött, mint egy
gyerek.
– Ó, a kanári! tessék elképzelni, azt kívánta, hogy kanárit hozzak…
– Kanárit?
– Igen… tetszik tudni, vigasztalás neki, hogyha kanárit hall… mert régen
a nagymamánál szokta hallani… mikor még kislány volt…
Timár úgy érezte, kötelessége néhány dorgáló szót tenni erre a bizalmas
csacsogásra. Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek
feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi
vigasza mégis az Úr szentségének vigasza… Senki sem oly erős, hogy ezt
nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian. Pista egyszerre
elborult megint e dorgálásra, oly hirtelen és őszintén mint az április.
Hisz épen ez volt az ő legfájóbb problémája! Mert hitt a pokolban, és az
Istent odafönn úgy képzelte, mint egy szigorú paptanárt, aki megszabott
törvények, fegyelmi szabályok szerint ítélkezik. A megbánás is
érvénytelen talán, ha nincs elkönyvelve a gyónócédulán… De hogy hívjon
papot? Halál színét-szagát hozza ahhoz, aki úgy fél a haláltól? Sikos
olajakat, a latin szavak temetőcsengését? Pap még nem jött úgy a
Stirling-házba, hogy nyomában ne kullogott volna a csontos hóhér. (És
amit nem mert bevallani Timárnak, nem volt biztos hogy anyja milyen
szeszélyben lesz, hogy akarja-e majd látni a papot? mert nem volt valami
nagy templombajáró.) Virágokat hozott, kanári madarat, de ezalatt
folyton nyomasztá valami furdalás: mert iszonyú kemény az Istennek
rendje. (Hátha a fiú kímélő gyengeségéért az anya bünhődik, abban a
világban, melyből nincsen visszatérés?)
Mennyit szenvedett Pista ilyeneken! Egy pillanatig megint lesujtotta
mindez a furdalás. De… rögtön újra kimosolygott a könnyei közül. Most
úgy tünt föl neki Virgil mint egy Szabadító, egy apai Felnőtt, aki csak
jön, szól, és már meg van oldva a gyermek szörnyű dilemmája. Pap, tanár,
jóbarát… Egy perc, egy gondolat: Timár észre sem vette, egyszerre benn
állott a beteg nő előtt.
Félénken és ügyetlenül lépett előre… s váratlan: amint belépett a kis
szobába, mintha kilépett volna a Stirling-házból. Egy más miliő volt!
Fehér csipkefüggöny kizárta a rettenetes udvart. Barátságos fehérség
köszönt a falakról. Tisztaság: a meszelt falak tisztasága, az ágyneműek
tiszta fehérsége, egy székre dobott dunna fehérsége. Fényképek és
egyszerű virágok. A fiú tankönyvei egy kis asztalkán, kézimunkakosár. És
a kanárihang. És az udvarból csak a napfény és verkliszó.
Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben.
– Milyen szép a tanár úrtól, hogy idejött – mondta egy gyenge hang,
melyből mintha valami kedves irónia csengett volna. – Köszönöm, hogy oly
jó a fiamhoz…
Timár hebegett valamit, hogy ez kötelessége.
– Foglaljon helyet. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! – megakadt
mert köhögés jött reá. – Hát ne vigye el egy szegény betegnek az álmát!
»Szegény beteg« – mondta; de mosolyogva s gúnyosan mondta ezt, mintha
maga sem venné komolyan a baját. Timár (tán valami haldokló Magdolnát
várt, tépett selymek és beteg illatok közt) tájékozatlanul nézett hol a
nőre, hol a szobára. Lina felfogta ezt a tekintetet.
– Ugy-e milyen szegényesen lakunk? Az ablakot muszáj állandóan csukva
tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból.
Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron?
– De ez a szoba kedves… derült… – ragadta meg a tanár az első
beszédtárgyat, amely kínálkozott.
– Azám, mert én kimeszeltettem, mikor idejöttünk. Látta volna csak
régen, avval az undok festéssel! Ah, ah! (Köhögött.) Tudja, én szeretem
ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot…
Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán,
lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény,
amivel mindjárt társalgásba kezdett, s mikor a falusi hangulatot
említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi
nőt. Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia
regény hever.
Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a
kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús
gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte. Végre megszólalt:
– Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd
beküldöm a Wittmannét. Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz
cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos.
A beteg mosolygott:
– Nem sokat adok én a doktorokra, fiam!
– No de az nem úgy van, mama, ha egyszer valaki olyan beteg…
– Talán nem is vagyok én már olyan beteg, mint hiszitek!
– Igazán? Jobban érzed magad? – kiáltott Pista, aki már egészen feledte
könnyeit. De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire
a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri,
hogy nem cigarettázik.
– Ugyan már ne szekírozz! – köhögött az anya. Pista, egyszerre
elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán
somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult:
– Elfelejtettem a selyembogarakat!
Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi
szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket…
– Jó kis falusi fiú – mondta Lina, elnézve a fiát. Amint azonban Pista
kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna.
Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.
– Eh! – mondta. – Mit ér minden? Meghalok!
Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak.
– Nézze, – mondta – ne haragudjon, de úgy félek, olyan rettenetesen
félek néha… A fiamnak nem merem mondani, de valakinek muszáj, hogy
elmondjam. Maga végre is pap…
S már megint mosolygott.
– Maga nem látszik nagyon szigorúnak. A doktor olyan szigorú, s mindig
szalad… Ah, ah!
A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy
megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat. De a nő sovány
ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen.
– Legyen szíves… Ezt a kis kazettát…
A kazettát kulccsal nyitotta ki. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa
került ki belőle. A beteg rágyujtott.
– Ugyis meghalok – mondta. Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta
magát:
– Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom,
hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna
is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig…
Élesen nézett a pap szeme közé.
– Tudja, hogy azt hiszem, a fiam azt szeretné, hogyha meggyónnék? Jó kis
bigottot neveltek maguk ebből a gyerekből… No, nem azért mondom… Tudja
mit, mondjuk, hogy meggyónok magának! Mondja majd neki, hogy meggyóntam!
Jó? Hadd örüljön a szegény kis fiú!
Egy öreg asszony jött be a szobába, és nyomában bekullogott a macska.
– Már megint cigarettázik? – szörnyűködött az öreg, de Lina mosolyogva
intette le:
– Hagyja, Wittmanné, menjen ki most, nem látja, hogy gyónok?
– Ki látta azt, cigarettával a szájában gyónni? Majd megveri az Isten! –
támolygott ki a banya a konyhába. Timár is összeszedte magát kissé és
protestált a különös gyónás ellen. Lina iszonyúan fölkacagott erre,
amiből hosszú köhögés lett. Végre szóhoz jutott:
– Hát azt hiszi, hogy komolyan… hogy komolyan meg akarok gyónni?
Elmondjam magának, milyen rossz nő voltam? Nem titok az! Mindenki
beszéli. Maga talán még nem is ismert olyan rossz nőt, mint én voltam…
Tisztelendő úr… Vagy főtisztelendő… No ne haragudjon! Csak azt akartam
mondani, hogy azért nem gyónhatok igazán mert semmiféle megbánást nem
érzek. Tudja én már ilyennek születtem… Ha megint újrakezdeném,
valószínűleg megint csak így élnék. Bevallom, nekem ez egészen
megfelelt, többnyire nagyon jól mulattam. Ah, ah, ah!
Hosszú köhögés. Timár feszengve ült székén, egyre érezte térdében a
mozdulat csiráit, hogy fölkeljen és otthagyja a csúfolódó nőt, de valami
gyengeség visszatartotta: hiszen könyörületesnek kell lenni hozzá, mert
nem soká él már; azután nem is tudta, milyen formával távozzék? A nő
újrakezdte:
– Azért ne gondolja, hogy nem javultam meg! Ha nem akartam volna
tisztességes lenni, nem jöttem volna ide a fiammal. Tudja, már a fiam
miatt sem élhettem volna úgy, mint azelőtt. Igaz, hogy megválhattam
volna a fiamtól. De mondja, anyák azok, akik így tesznek? Pfuj! Inkább
éltem így szegényen, falun, mert Sót az egy falu… mióta ő van,
gyűjtöttem rá, hogy itt megélhessek. Tudja, ha az embernek gyereke van,
egész megváltozik. Én mondhatom, mióta Sótra visszajöttem, úgy élek,
mint egy szent, minden elég nekem. Persze, az emberek szemében most is
csak a régi vagyok… Ah, ah, ah, ah! Ah! Azért mégis csak itten maradtam.
Tudja, itt nőttem fel, és a régi utcák, a házak, a hegyek… azok jók…
azok azok hozzám most is, mint kislánykoromban…
Timár megint mondani akart valamit. Lina észrevette zavarát, s újra
kigyúlt arcán az irónikus mosoly.
– No most már meggyóntam. Úgy-e mégse vagyok olyan rossz, mint
amilyennek látszom? Tudja, ki a legjobb térítő? A legjobb térítő a
gyerek. Szegény kis fiacskám! Addig játszottam előtte a szentet, míg
szinte az lettem. Ah, ah, ah!
Amint a köhögés kissé alábbhagyott, Timár szinte megdöbbenéssel vette
észre, hogy az arcát megint mintha kicserélték volna. Az a fölényes
mosoly, mely imént egy pillanatra még megvillant rajta, most egészen
eltünt, egy síró arc maradt, egy síró és valóban öreg arc.
– Ó szegény fiacskám! – zokogta – úgy-e jó kis fiú, hiszen maga ismeri?
Olyan megható, ha maga tudná, hogy milyen megható, úgy ápol, éjjel a
hideg konyhában dolgozik a leckén és beszalad, ha moccanok… Tudja, hogy
most is azért ment el, instruktoroskodik, mióta beteg vagyok, hogy
orvosságra legyen… Ugy-e, tanár úr, lesz rá gondja, fogja őt gyámolítani
egy kicsit?… Annyit beszél itthon magáról, úgy szereti magát… Igérje meg
nekem… Már írtam egy barátomnak… írtam a fiú apjának…
De ebben a pillanatban megint kiderült az arca, s valóságos ingerkedő
tekintettel nézett a pap felé.
– Tudja, ki volt az apja?… Nem képzeli… hogyha megmondanám… No, csak
annyit mondok, hogy kedves fiú volt… az én barátaim többnyire kedves
fiúk voltak. Nem voltak valami gazdag emberek, de legalább kedves fiúk…
és nem smucigok. Ah, ah, ah!… Az ő apja nem is ismeri őt… talán nem is
tudja… Irtam neki, hogy ha én nem leszek…
Ó! Az utolsó változás! Lina arcára egyszerre kiült a gondolat, mint egy
rettenetes írás, a vonásokról letörölt minden derültséget, mintha a
stílus fordított felével írnak a táblára. Fölzokogott, teljesen
enerváltan esett vánkosára.
– Nem, nem akarok meghalni… nem fogok meghalni… Élni akarok még… a
fiammal… falun…
A zokogása elfojtódott. Timár attól félt, hogy eszméletét veszti s
már-már az öregasszonyt akarta behívni. De ebben a pillanatban Lina
egyszerre kiemelte fejét a vánkosok közül, és csodálatos módon most
megint mosolygott, megint avval a szelíden ingerkedő mosolyával.
– Most megijesztettem… Ne haragudjon rám… Köszönöm még egyszer, hogy
eljött: igazán nagyon szép volt magától… És köszönöm a jóságát a
fiamhoz! És mondjuk majd neki, hogy meggyóntam: jó?
A vénasszony a konyhában sunyi, gyanakvó tekintettel nézte a távozó
papot s csak úgy fogai közt mormolta a »dícsértessék«-et. Timár
szórakozott léptekkel ment le a nyomorúság házának udvarán, s szinte
megrezzent, mikor a kapunál egy fiatal hang diákul csengett a fülébe:
– Laudetur!
Pista jött már vissza: teljes egy óráig időzött Timár a betegnél. Pista
bizalmas mosollyal üdvözölte, mint valami nagyon jó ismerőst: mint
hogyha nem is a tanára volna, mintha valami közös titkuk volna, Timár
megállt vele. A zirci tanárok, rideg fegyelemtartási elveik szerint, nem
szoktak kezet fogni tanítványaikkal. Timár e napon már másodszor
nyújtotta kezét Pistának – és ugy érezte, hogy a szokásnak ez a
megsértése igen jól esik neki. Tele volt a beteg nőnél tett látogatás
benyomásaival, de csodálatos módon nem elidegenedve: inkább
megfejthetetlen rokonszenv ébredt benne, rokonszenv, melyet alapjában
egy kissé bűnösnek érezett. Ez az érzés meglehetős zavarba ejtette: s
zavarában egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére a »vallás
vigaszáról« beszél, mintha a beteg töredelmesen meggyónt volna neki.
Szinte szuggesztió alatt volt! Nem tudott másként tenni, mint ahogy Lina
ígértette. S még csak nem is bánta meg a hazugságát, mikor a kedves fiú
hálás, megnyugvó tekintetét látta.
És úgy érezte, hogy most még sokkal jobban szereti Pistát, mint azelőtt.
Gyengéden kérdezte azután mindennap a fiút:
– Hogy van édesanyád?
Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más
kifejezésük volt ezeknek a szemeknek, mint azelőtt. Eltünt belőlük
minden dac, minden tartózkodás, inkább segélykérő szemek voltak,
bizalmas szemek: és úgy néztek fel rá, valami kedves gyámoltalansággal,
mint egy apára, vagy hatalmas orvosra. A fiú nagyon megsoványodott. Arca
halavány volt az álmatlanságtól, a szemei lázas tűzben égtek. Most már
egész éjjeleket fennvirrasztott az anyja ágyánál, de azért az iskolát
nem mulasztotta el. Timár résztvevő szemmel fedezte fel vékonyodó arcán
egy másik szép és halvány arcnak vonásait.
– Mennyire hasonlít az anyjához – gondolta.
Szívesen küldött volna neki valami segítséget, egy ápolónőt, a
rendháznak valamely cselédjét. De ezt nem merte, ez lehetetlen volt: mit
szóltak volna hozzá a rendtársak? Pénzzel segítse tán? Érezte, hogy
ennek csak kísérlete is dér volna a bizalom bimbajára, mely ebből a
gyermekszívből feléje nyiladozik.
Pedig ez a bizalom csodálatos örömet okozott neki, majdnem legnagyobb
kincse kezdett lenni életének. Először érezte életében, hogy van valaki,
egy kedves és gyengébb lény, aki rá támaszkodik, a szeretet önzésével,
akinek ő immár _valakije_… Mert látta a fiú tekintetén, érezte szavain,
hogy ez a férfivé szenvedett gyermek mégis csak _gyermek_ még, hogy
szükségét érzi egy erős kéznek, amely vezesse, egy biztató hangnak,
amely bátorítsa, mialatt otthon az anyja reménytelen betegségben hever,
mialatt otthon _neki_ kell erősebbnek lenni… Fiúi érzés volt ez, s
Timárban felébresztette az apai érzést. A Stirling-házban tett látogatás
különös kapcsot létesített kettőjük között. Timár most sem beszélt
többet Pistával, mint eddig. De milyen más volt most! Egy szó, egy
tekintet, egész napra a szívében ragadt, és melengette emlékével ezt a
családtalan szívet.
Aztán: a fiún keresztül az anyját is látta. A szemük mintha ugyanaz lett
volna. Mintha a fiú arcából az anya szeme nézett volna reá. Sokszor
mintha még az a finom, okos gúny is keresztülcsillogna a fiú könnyes
naivságán, amit az anya szemeiben látott. Egész kísértetes volt. Látta
Pista kedélyének hirtelen változásait, ideges vidámságát, mély
lehangoltságát – ez is az anyja volt. Elnézte a fiút a társai között, az
udvarban, amint megvonta olykor egy szavukra fiatal és lágyan szögletes
vállát, s ekkor elébe tüntek a beteg nő lesoványodott, de még mindig
nemes hajlású vállai, amint fölemelkedett egy pillanatra, hálóréklijében
a paplanok közül. Különös álomként üldözte őt az a nő, az a szoba, mely
egyáltalán nem hasonlított az alexandriai kurtizánok képzelt szobáihoz,
inkább egy szent nő lakásának benyomását tette. Szűk és egyszerű szoba…
Eszébe jutott a szent Katalin szobája, amelyet egyszer meglátogatott
Sienában…
Virgil látogatásának a Stirling-házban azonnal híre ment. A
refektóriumban enyhén tréfálkoztak.
– Persze kiválasztotta, hova kell legelőbb elmenni! Ki hitte volna a mi
derék Virgilünkről.
– Lassú víz partot mos – vetette közbe gonoszul Lesinszky.
Az igazgató is megszólalt:
– Hát az szép asszony volt, nem lehet tagadni! Emlékszem még, mikor
bejött a városba a Dancsai úrnak a kocsiján, mindenki róla beszélt. Nem
volt olyan szép asszony több Sóton…
– Nem asszony az máig se – mondotta Szádi Márk.
– De lány se! – vetette közbe Szoboszlai.
– Lányasszony! – kiáltott Gombos Cirill.
– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky, legyintve nagy, kövér kezével.
– Beteg – mondta Timár. – Betegen él a fiával és nagy szegénységben.
– És Virgil megtanulta az evangéliumból, hogy a Magdolnáknak van
legnagyobb szükségük a vigasztalásra…
Timár sietve menekült föl ilyenkor cellájába, de ott se maradt sokáig;
Sót lakosai meglepetve állapították meg, hogy most majdnem az egész
délutánjait sétával tölti és árván hagyja kedves könyveit. Nem
érdekelték az olvasmányok, élni kezdett; elnézte a gyermekeket az
iskolában, az embereket az utcán, rókáit a szőllőben, a fákat,
virágokat. Néha kezébe vett egy könyvet, modernebb életrajzait kereste
kedves szentjeinek, Gebhardtot kezdte el; de szent Katalinról mindjárt a
Vágner Lina szobájára gondolt, hervadására, fenyegető halálára és bűnös
életére, bűnre és erényre… Ember volt. Sajnálta és szerette ezt a
szegény nőt úgy, ahogyan látta, mint anyát, beteget, jóságával és
rosszaságával, szelídségével és cinizmusával, – ítélkezés nélkül… mint
ember az embert… bár a pap is beleszólt olykor és aggódva kérdezte
magától: kárhozat állapotában szenderül el a szegény Lina? Kínozta ez a
gondolat naiv papi szívét és szemrehányásokat tett magának, hogy nem
beszélte rá a gyónásra. Eszébe jutott gyermekkora, amikor a hit hőse
akart lenni, a vad gúnyokat eltűrő mártírok; és mélabús szégyenkezéssel
gondolt önmagára, hogy olyan gyáva volt… meghátrált… egy szelíd mosoly
előtt! Egyre látta a Linának szelíd, irónikus mosolyát…
Úgy érezte, mintha valamit nem teljesített volna: hogy még egyszer el
kellene menni, papi kötelességből, a Stirling-házba. És eszébe jutott a
megilletődés, amely elfogta, mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos
beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte… De jól tudta, hogy nem
fog elmenni, hacsak valami új motívum nem adódik. Ó micsoda pap ő?!
Egy napon aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár
kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt,
hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá,
értesíteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta, hogy
nem jön el.
Végre nem bírt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház
felé. Némi elfogódottságot érzett, amint keresztülment a szennyes udvar
bámész közönségén, a pletyka szemek között, akik látják, hogy másodszor
jár itt. Az ajtó nyitva volt. Timár tanácstalanul állt meg a konyhában,
hogy bemenjen-e? Végre benyitott.
A fiú ijedten ugrott föl az ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Lina
mozdulatlanul hevert az ágyon, s az arca félig el volt takarva. Az ablak
nyitva volt, s a Stirling-ház minden hangjai s bűzei beszálltak. A fiú
merev szemekkel bámult a tanárra, mintha nem is ismerné; szemei szárazok
voltak.
Timár egyszerre megértette a helyzetet.
– Mikor történt? – kérdezte halk hangon.
– Ma… délután… – felelt a fiú. Timár egy pillanatig hallgatott és
gondolkozott, mit szokás ilyenkor kérdezni.
– Ki volt mellette?
– Wittmanné… a szomszédasszony…
– És most magad vagy? Hova ment Wittmanné?
– Nem tudom… Mindjárt jön.
Hallgattak. Mindkettőjüket feszélyezte a halott jelenléte. Timár végre
kiintette a fiút a konyhába. Pista engedelmesen ment utána.
– Sokat szenvedett? – kérdezte még Timár.
– Nem. Nem volt magánál.
Szótalan álltak sokáig a hideg köveken. Egyik sem nézett a másikra.
Végre a tanár habozva megszólalt:
– És most ki fog terád gondot viselni?
Pista közömbösen felelt, mintha a kérdés nem is érdekelné.
– Nem tudom.
– Nincs senki rokonotok?
– Nem tudom.
Timár eltünődött. Lina azt mondta, hogy írt a fiú apjának… Nem tudta,
hogyan beszélni erről Pista előtt.
– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon
valamit.
A fiúnak könny jött a szemébe.
– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra
(amelyben Pista szokott most aludni).
Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész
helyzet: hogy _történik_ vele valami, hogy köze van másnak életéhez,
szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis
büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A
macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan
simogatta a szőrét.
Végre a pap kirázta magát a kábultságából.
– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban,
összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi
fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem
is sírt még.
Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire
Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a
temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent
elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a
könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a
házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva,
Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal
való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos
képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.
Már késő este volt.
– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.
– Nem tudom – felelt Pista.
Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta
venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a
tanítványára.
– Ad neked a Wittmanné vacsorát?
– Nem tudom.
Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami
harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de
engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott
marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a
piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia,
undorral hőkölt vissza.
– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez
éjjelre.