talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó
osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és
bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes
képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az
emberek egyesítésére irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a
középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy
arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő,
tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod,
hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy
csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az
érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A
társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos
tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén,
szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t,
megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami
akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és
helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános
tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és
a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és
magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes
egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint
legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó
viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában
véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen
ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az
legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.
Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban
mérsékeltnek kell lennie, mert különben bántja a szemet. A pontosság a
szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé.
Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és
szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell
hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti
a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és
jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a
kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és
nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl
szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és
kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek
homlokára és elfulasztják a hangját.
Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül,
amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől
egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó
természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden
fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen
a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk,
különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az
ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és
rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű
szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül
fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden
fordulatában egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója
számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí,
olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme,
akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a
társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár
lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár
csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag
gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ
kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú
társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A
parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a
Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra
olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre
indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg
kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz
guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s
követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel
Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl,
nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is
átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a
kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal:
«Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell».
Mint a szabadság, az indusok, az afrikai rabszolgák barátja, nagy
személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi
látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet
fogja elfoglalni a Tuilleriákban».
Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben
annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött
fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem
arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes
intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a
szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles
ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az
igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem
egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és
fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak
kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem
közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az
orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a
legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel
a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak
bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.
Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az
elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság,
szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő
urakra és hölgyekre. Ezek a finom és udvarias urak, nem fejedelmek és
hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát
és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb
mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a
lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni
tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek,
mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a
Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg
Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az
Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő
tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr.
Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró
földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco,
aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt,
Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a
holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s
holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben
a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a
pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a
hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni
minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben
fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan
odahaza lévén minden életrajzban, a politikában, s az öltözők
történetkéiben.
De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a
templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a
hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind
túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző
emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az
álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman
úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind
kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi
teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem
francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni,
hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse
meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout
sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:
«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte
szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit
szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem
hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s
akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»
Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos
emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a
fuldoklót kimentsék; még mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói,
szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai;
philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek,
mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző
jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak;
ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül
másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez
a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői,
amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás
nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és
apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta
és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.
A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori
arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi
energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége
az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom
elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már
messziről meglátja eljöttüket.
A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb
kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának
virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső,
császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó
testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, akikben velökszületett
hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a
tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat
az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az
oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre,
úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók
meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert
ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a
részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi
előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a
jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan
minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba
vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy
maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly
ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily
hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos,
hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal
csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók
szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős
kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de
párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik:
nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek
és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen folyó, s így annyi
címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység
legjobb nevelésű férfia.[6]
Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly
férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem
akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb,
mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb
élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek
legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a
viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni
minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni
a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az
elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a
társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és
boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az
ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új
formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés
szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de
egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész
farkasszemet nézni milliókkal.
A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek,
ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját vagy
legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti
ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy
gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a
nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a
szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.
Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám
fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A
«nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának
bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg
törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt,
mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a
nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja
nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás
nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s
igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és
szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és
legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen
az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben
helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e
olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és
rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik
minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi
beszélünk? Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk,
miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak
és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik
gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk:
fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s
verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a
regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa
Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn
nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt
és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt
Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a
levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer
meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs
jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly
nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy
nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki
túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem
tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a
Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege
nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke,
hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket
érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel nemesen
bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.
Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa,
amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós
vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán.
Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a
nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve
lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és
fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos
nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra
tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha
bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik
hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak
orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden
esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök,
amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan
elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen
a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban,
az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy
tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény
égi birodalmában.
Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek
és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk jelzett
dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak
nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és
kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez
az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban
hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak
közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a
gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég
gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az
elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai
fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az
angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra
kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a
hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te
jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség
közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben
fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem
az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?
Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel
szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag
szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta
elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt
tanyázott. Ozmánban olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy
bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist
megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős,
nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült
volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos
menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy
minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden
őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az
ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?
Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom
az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek.
Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és
előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van
azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak
szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük
valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy
hagyományát, a Siilenus szavat:
«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az
nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van
tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt
válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a
furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról,
akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak
látszanak; ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük
ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még
inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve
milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»
KIEGYENLÍTŐDÉS.
Már mint gyermekifjúban fölébredt bennem a vágy, hogy értekezést írjak a
kiegyenlítődésről, mert már igen korán úgy láttam, hogy erészt az élet
magasabban áll, mint a közkeletű tanítás.
Ezenfelül a bizonyítékok is, miből az elméletet le kell vonni,
elbűvölték képzeletemet végtelen változatosságukkal s mindig előttem
lebegtek, még álmomban is, mert ezek: kézi szerszámaink, a kenyér a
kosárban, az utcai forgalom, a major, a lakóház, üdvözlések, rokonság,
követelések és tartozások, a jellem befolyásai, a természet és minden
ember tehetsége. Továbbá úgy láttam, mintha ebben az ember számára az
istenség egy sugara nyilvánúlna meg, a világszellem jelen tevékenysége,
menten a hagyomány minden nyomától, miért is az ember szíve az örök
szeretet árjába fürödhetnék, bensőleg érintkezhetnék azzal, amiről
tudja, hogy örökké volt, s örökké lesz, mivelhogy most igazán megvan.
Sőt, mi több, úgy hittem, hogy ha ezt a tant sikerülne csak némileg
hasonlóan világos szavakba foglalni, mint aminő világos intuicióval
lepleződik le előttünk koronkint ez az igazság: sok sötét óránkban és
ösvényen vezérlőcsillagunk lenne, amely nem engedné, hogy eltévesszük az
utunkat.
A következőkben megkisérlem néhány tény fölsorolását, amelyek mind a
kiegyenlítődés törvényének útjait példázzák. Várakozásomon fölül boldog
leszek, ha ennek a körnek csak legcsekélyebb ívét is híven
megrajzolhatom.[7]
*
«Polaritás»-sal, azaz hatás- és visszahatással a természet minden
birodalmában találkozunk, minek példái: sötétség és világosság; meleg és
hideg; apály és dagály; hím és nőstény; a növények és állatok ki- és
belélegzése; az állati test nedvmennyiségének és minőségének egyensúlya;
a vér benyomúlása és kilökődése a szívben; a folyadék és hang
hullámzása; a centrifugális és centripetális erő; a villamosság,
galvanizmus; a vegyrokonság. Ha a tű egyik végével mágnességet közlünk,
az ellenkező mágnesség helyezkedik el a másik végén. Ha az északi sark
vonz, a déli sark taszít. Kényszerű dualizmus metszi szét a természetet,
úgy hogy minden dolog csak fél, s egy másik dolgot követel meg, hogy
vele eggyé egészüljön ki, pl. szellem – anyag; férfi – nő; egyenes –
görbe; szubjektív – objektív; bent – künn; felűl – alúl; mozgás –
nyugalom; igen – nem.
Amint a világegyetem dualisztikus.[8] úgy az minden része is. A dolgok
egész rendszere képviselődik minden részecskében. Minden fenyőtűben,
búzamagban, minden állatfajta egyénében van valami, ami hasonlít a
tenger apályához és dagályához, a nappalhoz és éjjelhez, a férfihez és
nőhöz. A visszahatás, amely oly hatalmasan nyilvánúl az elemekben,
megismétlődik ezek közt a szűk korlátok közt is. Így pl. a fiziológus
megfigyelte, hogy az állatországban nincs kegyenc, mert a természet
minden adományt és hiányosságot ellensúlyoz. Ugyanaz a lény valamely
része túlságáért megfizet más valamely része megrövidítésével. Ha feje,
nyaka megnyúlik, törzse és végtagjai megrövidűlnek.
A mechanikai erők elmélete a másik példa. Amit nyerünk erőben,
elveszítjük időben s viszont. Más bizonyságok: a bolygók időszakos vagy
kiegyenlítődő eltérései; az éghajlat és talaj befolyásai a politikai
történetben. A hideg éghajlat erősít. A száraz talaj nem szűl lázt,
krokodilust, tigrist, skorpiót.