mindenike szinonyma, de nem egészen világos, mert a megjelölendő
mennyiségek hullámzók és érzékeink az utolsó okozatot, jelenséget egynek
veszik az okkal. A «gentleman» szónak a milyenség kifejezésére nincs
megfelelő elvont szó-párja. «Gentility» gyönge; «gentilesse» elavult.
Ámde már eleve élesen meg kell különböztetnünk a «fashion»,
(«elegáncia», «előkelő divat») szót, ezt az alacsony és sokszor
baljóslatú jelentésű szót, a «gentleman» heroikus jellemétől.
Mindamellett ragaszkodnunk kell a közkeletű kifejezésekhez, mert, mint
látni fogjuk, bennük gyökerezik az egész théma lényege. Mindezeknek a
neveknek csoportja, mint «courtesy» («udvariasság», «ildom»), «chivalry»
(«lovagiasság»), «fashion» («elegáncia», «előkelő divat») stb., mint a
fa virágja és gyümölcse, s nem mint magja jő tekintetbe. Szépség jő itt
számba, nem érték; az eredmény, nem pedig az ok, ámbár szavaink eléggé
kifejezik a közérzést, hogy a jelenség föltételezi a benne megnyilvánuló
lényeget, tartalmat.
A «gentleman» az igazság embere, saját tettei ura, aki úr-voltát
viselkedésében fejezi ki, aki semmi részt nem függő és alázatos sem
személyekkel, sem véleményekkel, sem vagyonnal szemben. Az igazság és
valódi erő e tényein kívül a szó kifejezi a jólelket, jóakaratot is:
először a férfiasságot, azután a nemes lelket. Bizonyos, hogy a
közkeletű értelmezésekhez még hozzáadja a jólét, jómód föltételét is, de
az már a személyes erő és szeretet természetes eredménye, hogy ezeknek
jut a világ javainak birtoka és elosztásuk joga.[5] Viharos korszakokban
minden ember számára szükségképen sok alkalom nyílik, hogy kipróbálja
szilárdságát és értékét; ennélfogva minden férfi neve, amely a lovag- és
hűbérúri korszak tömegéből egyáltalában fölszínre emelkedett,
harsonahangként hatol fülünkbe. S a személyes erő sohasem múlja
divatját. Ma is első szerepet játszik s a jó társaság sokadalmában az
erő és realitás embere mindenkinek ismeretes, s elfoglalja természetes
helyét. A verseny színtere ugyan most már nem a harcmező, hanem a
politika és gazdasági élet, de a személyes erő elég gyorsan érvényesül
ezeken az új küzdőtereken is.
Erőhatalom! Enélkül nincs vezető osztály. A politikai és gazdasági
életben az öklelőzőknek és kalózoknak több a kilátásuk, mint a jó
szónokoknak és írástudóknak. Tudj’ Isten mi minden kopogtat az ajtónkon
a «gentleman»-ség köntösében, de amikor csak a szó szoros értelmében s
hangsúllyal használják, a szó mindig eredeti energiát fog jelölni s oly
embert jelent, aki tulajdon jogán van, s tulajdon, nem tanult
módszerekkel él. Egy jó, igazi «úr»-ban először is jó, egészséges
«állat»-nak kell lakoznia, legalább is annyira, hogy az állati eleven
erő páratlan előnyét biztosítsa neki. A vezető osztályban többnek is
kell lenni, mint ennek, de ennek is meg kell lenni benne, hogy minden
környezetben megadja az erő, a hatalom érzését, amely könnyűvé teszi
olyan dolgok megcselekvését, miktől a filozófus visszahőköl. Az
energikus, vezérlő osztály baráti összejövetelei, vigasságai a bátorság,
merészség olyan teljességét mutatják, amelyek megfélemlítik a sápadt
szobatudóst. A társaságbeli leányok mersze, visszavágó ereje olyan, mint
az utcai verekedőké vagy a tengeren csatázóké. Az eszes ember abban
bízik, hogy tudása, emlékezete segítségével száll majd szembe ezekkel a
rögtönzött svadronokkal. De a tudás és emlékezet hitvány koldústarisznya
a lélekjelenlét e mestereivel szemben.
A társadalom vezéreinek a világ minden dolgára kell ráteremnie; meg kell
felelniök legforgandóbb feladataiknak: valódi Caesar-szabásúaknak, a
vegyrokonság nagy fokával megáldottaknak kell lenniök. Távolról sem
osztom Lord Falkland félénk elvét, hogy t. i. a szertartásmesterségre
két ember kell, «mert egy vakmerő fickó túlteheti magát a
legkicirkalmazottabb formákon is» – sőt egyenesen azt tartom, hogy a
gentleman az a vakmerő fickó, akinek formái nem törhetők át s hogy csak
ez a teljes és gazdag természet lehet az igazi, jogszerinti
szertartásmester, mert ő kiegészítője mindenkinek, aki vele érintkezésbe
kerül. Genleman-em diktálja a szabályt, bárhol van is; túlimádkozza a
kápolnában a legszentebb embert is; túlparancsnokolja a harcmező minden
tábornokát; túlragyogja a terem minden udvariasságát. Jó társaság a
tengeri rablóknak, jó társaság akadémikusoknak; úgyhogy hasztalan emelsz
ellene védősáncokat, szabad és titkos bejárása van minden lélekhez s
époly nehéz volna önmagam kizárnom, mint őt. Ázsia és Európa minden
híres gentleman-je ebből az erős tipusból való volt: Szaladin, Szapor, a
Cid, Julius Caesar, Scipio, Nagy Sándor, Perikles s a többi legurabb úr.
Fölötte gondtalanul ültek trónszékeikben és sokkal kiválóbbak voltak,
semhogy sokba vettek volna bármely külső körülményt.
A közkeletű fölfogás szerint e világfi kiegészítéséhez derekas vagyon,
tehetősség is szükséges, mint anyagi kísérője pályájának. A pénz nem
lényeges, ellenben igenis az a tágkörű vegyrokonság, amely túllépi a
klikkek és kasztok szokásait és érezteti a hatását mindenfajta
osztállyal. Ha az arisztokrata csak előkelő körökben érvényesül,
zsákhordó munkások közt pedig nem, sohasem lesz az előkelőség vezére. S
ha a nép embere nem tud egyenrangúan beszélni a gentleman-nel, úgy hogy
ez ne érezze, hogy az már az ő tulajdon rendjéhez tartozik, akkor nincs
is tőle mit tartania. Diogenes, Sokrates, Epaninondas valóságos kékvérű
gentleman-ek, akik azonban a szegénységet választották, holott a vagyon
útja is nyitva volt számukra. A hajdankor neveit használom, jóllehet az
emberek, akikről tulajdonkép beszélek, kortársaim.
A jó szerencse nem minden nemzedék közt támaszt ilyen tizenhárompróbás
lovagokat, ámde az emberek minden nagyobb közülete szolgál ez osztály
példáival, s országunk politikáját, minden város gazdaságát ezek a
markos és felelőtlen tett-emberek irányítják, akiknek van elég
leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi
viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.
Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan
figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás
között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, kölcsönösen kellemes és
ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik,
elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden
bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a
műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának
eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő
lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek
tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé
zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.
A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az
ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik
érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást,
amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a
merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a
tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál,
mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő,
hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább,
legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs
épúgy hiába küzd, mint az erőszak.
Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv,
kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S
a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az
előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele.
Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem
szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy
érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint
ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények
képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés.
Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának:
a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen
fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a
csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot
gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága
aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés
kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget
és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a
legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A
hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják,
hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség
tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko,
Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan
dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve.
Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes
folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek
átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a
vidékből rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim
uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt,
pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást
új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt
bevándorolt falu.
Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a
társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha
fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers
erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént
felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad
a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos
harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike
lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt,
Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is
semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az
államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél
jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra
terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.
Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt
állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük,
hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt
hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza
és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az
évről-évre Boston vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb
támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak
élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai
fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői
gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban,
szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a
résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége
a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak
többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a
porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.
Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs
is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes,
sohasem frivol vagy esetleges.
Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól
függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága
közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő
természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a
természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a
legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség
megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű
fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad
törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával
kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel.
Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján
mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi
le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről
megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell
ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és
legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a
tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.
Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és
arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg
előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja,
feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet,
hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos
fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s
szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.
A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a
viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka
első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott
valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden
mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb
megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga
teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába,
vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik vagy tótágast áll
a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon.
Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az
előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A
tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága
volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.
Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki.
Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét
megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem
kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az
legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy
hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő
alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.
Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai
egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is
meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való
reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és
megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.
A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak,
hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a
világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek
komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő jeléül s
hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak
fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék
osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is
értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan
körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte
hivatalosan rostálják az embereket.
Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom
minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk
be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr
itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak,
hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy
kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a
másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele
találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit
keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem
kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi
háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy
gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom
ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának
alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is
találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel
találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon
természetes pontja volt a feudális etikettenek, hogy a nemes, aki
látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is
vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül
mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna
is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden
ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel,
télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha
spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata,
mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem
átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom,
kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen
eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi
vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel,
mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk
visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik
háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk
kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az
édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete
ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos
élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy,
hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy
szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát
és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael révén mindenki
tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést
eltüntetett arcáról.
De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a
jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti
méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első
szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés
ezen kezdi.
Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem
gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely
önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely
helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy,
látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy
tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a
házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és
fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.
Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának
kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább.
Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha
valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a
pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező
tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne
ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső
lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út,
hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente
úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután
együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint
idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt
sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk
hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A
szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez
a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg
kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek
egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös
tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és
mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a
«lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik
egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy
valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik
nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével.
Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy
kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a
másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki,
kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne
tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki.
Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és
megtartóztatás által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden
köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe
kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.
Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni
és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális
tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia
az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom
észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van
faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke
lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól
föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is
neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés
bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább
tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az
igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes
emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid
távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki
módon.