tanítóink. A kemény talaj s a négy hónapi hó az északi földöv lakóját
bölcsebbé és ügyesebbé teszi, mint amilyen bölcs az az embertársa, aki a
trópusok állandó mosolyát élvezi. A délszigetlakó akár egész nap
csavaroghat. Éjszaka egy szál gyékényen alhat a holdfénynél, s amig csak
egy vad datolyafa nő, a természet kéretlenül is ellátja reggelivel. Az
északibb lakó kénytelen takarékoskodni, gazdaságot vinni: főzni, sütni,
besózni, konzerválni eledelét, fát és szenet termelni. Minthogy azonban
a munkát egyetlen rovással sem lehet szaporítani, anélkül, hogy ne
ismerkednénk meg valamely új oldalról a természettel, s minthogy a
természet kimeríthetetlen a jelentéseiben: ezeknek az éghajlatoknak
lakói mindenkor erősebbek voltak testi-lelki erőre, mint a déliek. S
ezeknek a dolgoknak olyan nagy az értékük, hogy az, aki máshoz is ért,
nem tudhat sohasem eleget ezekből. Csak hadd élesítse
észrevevő-képességét. Hadd fogja meg a dolgokat, ha van keze; ha van
szerve, hadd mérjen és különböztessen; hadd tanuljon meg és raktározzon
el minden vegytani, természetrajzi, gazdasági tényt; mentől több tudást
szerez felőlük, annál kevesebbet akar majd nélkülözni. S az idő mindig
hoz alkalmat, amely fölfedi ennek a tudásnak az értékét. Valami
bölcseség mindig származik minden természetes és ártatlan, igénytelen
cselekedetből. Az otthonülő ember, akinek nincs szebb muzsika az ő
konyhai faliórájánál és szebb melódia a tűzhelyen égő fahasábok
duruzsolásánál, olyan vigasztaló szerekkel rendelkezik, mikről mások nem
is álmodnak.
Az eszközöknek helyes alkalmazása a célokra a gazdaságban és üzletben
épúgy biztosítja a győzelmet és a diadalmi éneket, mint a politikai vagy
hadi taktikában. A jó házigazda époly sikeres módszereket talál ki a
tüzelőfa vagy a gyümölcs elrakására nézve a pincében, mint másvalaki a
haditervekre vagy állami lajtsromokra nézve. Esős napon esztergapadhoz
telepedik vagy szerszámládájával hátraül a szín valamely zugába és
körülveszi magát szegekkel, kalapácscsal, fogókkal, srófhúzóval,
vésővel. Élvezi a gyermek- és ifjúkor ősi örömét: a padláskamrák,
borsajtók, gabonapajták macskaszerű szeretetét, s a régi háztartás egyéb
kényelmi berendezéseit. Baromfiudvara sok kedves történetet mesél neki.
Sok érvet lehetne meríteni az optimizmusra minden külvárosban és
periférián ebből a túláradó édes elemből. Több a különbség élvezeteink
minőségében, mint tömegében.
Másrészt, a természet megtorolja a gyakorlati okosság minden
elhanyagolását. Ha az érzékeket tartod végcélnak, engedelmeskedj
törvényeiknek. Ha azonban hiszesz a lélekben, ne keresd az érzéki
édességet, mielőtt az nem érik meg az ok és okozat lassú fáján.
Laza és tökéletlen felfogóképességű emberekkel érintkezni: ecet a
szemnek. Dr. Johnsontól idézik ezt a mondást: «Ha egy gyermek azt
mondja, hogy ezen az ablakon nézett ki, pedig azon nézett ki, adj neki
virgácsot!» Amerikai nemzeti jellemünk kitüntető vonása, hogy az
átlagosnál nagyobb örömet találunk a pontos észrevevésben, amelyet
jellemez ez a közkeletű kifejezés: «Tévedés kizárva» («No mistake»).
Azonban az a kényelmetlen érzés, melyet bennünk a pontatlanság, a
ténybeli gondolatzavar, a legközelebbi jövő szükségleteinek
elhanyagolása fölidéz, nincs nemzethez kötve. Az idő és tér szép
törvényei, ha ügyetlenségünk egyszer megzavarta őket, csak lyukakká és
barlangokká válnak. Ha hirtelen és balga kézzel föllökjük a kaptárt, méz
helyett méhet bocsát reánk. Szavainknak, tetteinknek, ha szépek akarnak
lenni, időszerűeknek is kell lenniök. A kasza köszörülése kedves hang
júniusi reggeleken, de van-e szomorúbb és sivárabb, mint ugyanez a hang,
ha az évszak már túlkésői a szénakaszáláshoz? Zagyvafejű emberek és Pató
Pálok még sokkal többet rontanak a dolgukon azzal, hogy elrontják
azoknak a kedvét is, akikkel dolguk van.
Olvastam egy bírálatot festményekről, ami e szembe jut, valahányszor
céltalan, ügyetlen embereket látok, akik nem hűek az érzékeikhez. A
weimari nagyherceg, aki nagyon okos ember volt, mondá: «Olykor nagy
műremekeken, s különösen most Drezdában megfigyeltem, mennyire
hozzájárul bizonyos tulajdonság a hatáshoz, amely az alakoknak életet s
az életnek ellenállhatatlan igazságot ad. Ez a sajátság az, hogy a
rajzolt alakoknál eltaláljuk a helyes súlypontjukat. Úgy értem, hogy az
alakokat szilárdan lábukra kell állítanunk; a kezeknek fogni kell tudni,
a szemeket oda kell irányozni, ahová nézniök kell. Még az élettelen
tárgyak is, mint hajók és székek, bármily jól vannak egyébként
megrajzolva, minden hatásukat elvesztik, mihelyt nem nyugszanak
nehézkedési középpontjukon s elmosódó és imbolygó hatást gyakorolnak. A
drezdai képtár Raphaelje, – az egyedüli valóban szívhezszóló festmény,
amelyet láttam – a legnyugodtabb és legszenvedélytelenebb kép, amelyet
el lehet képzelni: egy pár szent a boldogságos szűzet és a gyermek
Jézust imádván. Mindazonáltal mélyebb benyomást kelt, mint tíz
keresztrefeszített vértanú torzalakja, mert a forma minden
ellentállhatatlan szépsége mellett a legmagasabb fokban megvan rajta
minden alak perpendicularitása.» Ezt a perpendicularitást kívánjuk mi
meg az élet festményének minden alakjától is. Álljanak szilárdan a
lábukon, ne ingadozzanak, ne himbálódzanak. Hadd tudjuk, hol találhatjuk
őket. Hadd tegyenek különbséget aközt, amire emlékeznek és aközt, amit
álmodtak; nevezzék a gyermeket a nevén; adjanak tényeket és tiszteljék
meg tulajdon érzékeiket azzal, hogy bízni lehessen bennök.
De ki merné joggal embertársát oktalansággal vádolni? Ki hát az okos?
Igazi nagyjaink fölötte ritkák ezen a világon. A természethez való
viszonyunkban végzetes eltévelyedés állt be, eltorzítván életmódunkat,
minden törvényét ellenségünkké tévén, úgy hogy ez végre a világ minden
elmés és derék emberében a reform gondolatát ébresztette.
A legfőbb bölcseségtől kell tanácsot kérnünk és kérdeznünk, miért kell
most az egészségnek és szépségnek kivételnek lennie, semhogy az emberi
természet szabálya lenne? Nem ismerjük a növények és állatok, a
természet törvényeit a velük való rokonszenv révén. De ez bizonyosan
mindig a költők álma marad. A költészetnek és az életbölcseségnek össze
kell találkozniok. Költők legyenek törvényhozók: azaz legmerészebb röptű
lírai ihletnek sem szabad szidnia és megsértenie, hanem hirdetnie és
vezetnie kell a polgári élet törvénykönyvét és mindennapi dolgait. Ez
idő szerint azonban, sajnos, úgylátszik, ez a kettő még
kibékíthetetlenül külön utakon halad. Törvényt törvény után sértettünk
meg, mígnem romok közt állunk, s egészen meglep, ha véletlenül
összetalálkozást látunk ok és jelenség közt. Úgy kellene lenni, hogy
szépség legyen minden férfi és nő egyforma hozománya, épúgy, mint az
érzékek; de ez csak ritkán esik meg. Az egészséges szervezetnek
általánosnak kellene lennie. A lángész gyermeke megint lángész legyen, s
legyen minden gyermek ihletett, de most ezt nem lehet egy gyermekről sem
előre megmondani, s tisztán seholsem találkozunk ezzel. Udvariasságból
részleges fél-fényességeket is lángésznek hívunk, olyan tehetségeket,
akik aprópénzre váltják azt, megszerzik vele a kenyerüket és holnapi
álmukat. S a társadalmat részemberek vezetik, nem isteni férfiak. Ezek
tehetségüket csak arra használják, hogy a fényűzést még raffináltabbá
tegyék s nem arra, hogy véget vessenek neki. A lángész, a jámborság, a
szeretet mindig aszkéta-természetű. A mohó étvágy a finomabb lelkek
szemében szinte betegség s szépnek találják a szertartásokat, amelyek
békóba verik.
Ravasz neveket találunk ki, hogy elleplezzük érzékiségünket, de
semmiféle mesterkedés nem kölcsönözhet méltóságot a mértéktelenségnek. A
tehetséges ember úgy tesz, mintha az érzékiség törvényeinek túlhágásait
jelentéktelen eseteknek tartaná, amelyek számba sem jönnek azzal a
odaadással szemben, amellyel ő művészetét szolgálja. De hát művészete
nem tanította őt léhaságra, sem a bor szeretetére, sem arra, hogy aratni
akarjon ott, ahol nem vetett. Művészete fokról-fokra sülyed mindazzal,
amit szentségéből és józan eszéből veszít. Rajta, aki azzal dicsekedett,
hogy lenézte a világot, viszont a lenézett világ áll bosszút. Ő, aki
megvetette az apróságokat, éppen apróságokon fog tönkremenni. Goethe
«Tasso»-ja egyaránt szép történelmi arckép és igaz tragédia. Ha III.
Richárd, a zsarnok, egy sereg ártatlan embert elnyom és lemészárol, ezt
nem érzem oly igazán mély keservnek, mintha Antonio és Tasso, akik
mindketten jogukban látszanak lenni, igaztalanok egymással szemben. Az
egyik a világ életszabályai szerint él, állhatatosan és őszintén
ragaszkodik hozzájuk, a másikban isteni érzések lobognak, de a földi
gyönyörök után is nyúl, anélkül, hogy alávetné magát törvényeiknek. Ezt
a fájó kettősséget mindnyájan érezzük; ez az a csomó, melyet nem tudunk
megoldani. Tasso nem ritka eset a modern életrajzokban. A genialis,
lángoló szenvedélyű ember, aki megveti a természet törvényeit, s aki ezt
maga bocsátja meg önmagának, hamar szerencsétlen, civódó, «kellemetlen
alak» lesz; szálka a maga és a mások szemében.
A tudós elszégyenít kettős életével. Ahol valami magasabb régióról van
szó, mint a gyakorlati életbölcseség rendes működési köréről: ő
csodálatraméltó; de mihelyt csak közönséges józan ész kívántatik meg:
mindjárt nyűggé válik. Tegnap Cæsar sem volt oly nagy, mint ő; ma pedig
az akasztófavirág a bitó lábánál sem nyomorultabb, mint ő. Tegnap, az ő
eszményi világa glóriájában az első emberként ragyogott, s íme lesujtva
görnyed szükségtől és betegségtől, amiket önmagának köszönhet. Hasonló a
nyomorult hóbortosokhoz, akik – az utazók leírása szerint –
Konstantinápoly bazárai előtt ténferegnek naphosszat, sárgán,
kiaszottan, rongyosan meglapulva; este pedig, amikor a bazárokat
kinyitják, besurrannak az ópium-mérésekbe, mohón nyeldesik adagukat és
íme nyugodtlelkű és dicsőített prófétákká válnak. S vajjon ki nem látta
az oktalan lángész tragédiáját, aki évekig küzd szegényes anyagi
bajokkal s utoljára megdermedve, kiszipolyozva, meddőn rogy össze, mint
valami gombostűkkel agyonszurkált óriás.
Nem jobb-e, ha az ember az efféle első szenvedéseket és kínzásokat,
mikkel a természet mihamar meglátogatja, annak intőjeleiűl fogadja, hogy
nem várhat más jót, mint ami saját munkájának és önmegtartóztatásának a
gyümölcse? Egészség, kenyér, éghajlat, társadalmi helyzet: mindezeknek
megvan a maguk fontosságuk, s kell, hogy megadjuk nekik, ami az övék. Az
ember becsülje a Természetet örökös tanácsadójaként és mérje ennek a
tökéletességén a maga eltévelyedéseit. Hagyja az éjszakát éjszakának s a
nappalt nappalnak. Ellenőrizze rendesen kiadásait. Lássa be, hogy
ugyanannyi bölcseség kell egy magángazdaság, mint egy birodalom
kormányzására, s egyikből ugyanannyi tanulságot szűrhet le, mint a
másikból. A világ törvényei írva vannak számára minden pénzdarabon,
amely kezébe kerül. Minden gyarapíthatja tudását, s ha az nem is egyéb,
mint akármelyik szegény ember bölcsesége, vagy az az útszéli bölcseség,
hogy holdanként kell venni s ölenként eladni, vagy a földmívelő
ügyessége, hogy olykor-olykor fát kell ültetni, mert az azalatt is nő,
hogy ő alszik; vagy a háztartás okossága, amellyel aprólékosan beoszt
minden kalapácsütést, időt, tőkécskét és kis nyereséget.
Az életbölcseség sohase húnyja le szemét. A vas megrozsdásodik, ha
raktáron marad. A sör megsavanyodik, ha nem főzik a megfelelő
athmoszfériában. A hajófa elrothad a tengervízben, ha pedig nagyon
szárazon, magas halomba rakják, kiszárad, megvetemedik, összehúzódik,
görcsössé válik. A pénz, ha magunknál tartjuk, nem hoz kamatot s ki van
téve az elveszésnek. Ha pedig befektetjük, könnyen értékét vesztheti az
illető részvények elértéktelenedésével. Addig üsd a vasat, amig meleg, –
mondja a kovács; tartsd a gereblyét olyan közel a kaszához, s tartsd a
szekeret olyan közel a gereblyéhez, amennyire csak lehet, – mondja a
szénagyüjtő.[3] Yankee-kereskedelmünk híres arról, hogy végletekig viszi
ezt a bölcseséget. Fölszív minden bankjegyet, jót, rosszat, épet,
rongyosat egyaránt és szárazra viszi a nyereségét a gyorsaság révén,
amellyel megint túlad rajtuk. A vas meg nem rozsdásodhatik, a sör meg
nem savanyodhatik, a hajófa meg nem rothadhat, a kalikó nem múlhatja
pivatját, a részvény el nem vesztheti értékét az alatt a röpke pár perc
alatt, amig a yankee megtűri a birtokában. Ha vékony jégen
korcsolyázunk, csak gyorsaságunk adja meg biztonságunkat.
Vajha megtanulná a magasabbrendű életbölcseséget is. Tanulja meg, hogy a
természet minden dolgát, még a porszemet és pihét is törvények
kormányozzák s nem vakeset, s hogy amint vet, úgy arat. Szorgalommal,
önfegyelemmel szerezze meg a maga mindennapi betevő falatját, hogy ne
kerüljön ádáz és hazug viszonyba embertársaival, mert legjobb vagyon a
függetlenség. Gyakorolja a kisebb erényeket is. Mennyi emberi élet
fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát. Mennyi
beszéd és igéret csak üres szófia: legyen szava szilárd, mint a végzeté.
Ha látja, hogy egy összehajtott és lepecsételt papirlap mint úszkálja be
a föld kerekségét egy fenyőfatokban, s mint éri el épen az ide-oda
hullámzó népek közt a címzettet: érezze ő is az intést, hogy össze kell
tartania lényét minden széthúzó erővel szemben is, s fenn kell tartania
szerény adott szavát viharok, távolságok, minket ide-oda hányó-vető
viszontagságok közepette is, hogy az ember zsenge ereje
állhatatosságával megint fölszínre bukkanjon hónapok, évek múlva, a
legtávolibb földöveken is, beváltandó a kötelességét.
Szomszédok közti ízetlenségek alkalmával könnyen félelem szállja meg a
szívet és túlozza a másik fél jelentőségét. Ámde a félsz rossz
tanácsadó. Minden ember gyenge: valójában, de erős: látszólag. Önmagát
gyengének látja, de mások szemében félelmetes. Féltek X. Y-tól, de X. Y.
is fél tőletek. A legsilányabb ember jóakaratára is pályáztok, s bánt,
ha rosszakaratát tapasztaljátok. Pedig még békétek legmakacsabb
háborgatója is, ha nekimégy az ő követeléseinek, ugyanoly kicsiny és
félős lesz, mint bárki. A társadalom békéje gyakran csak azért marad
fenn, mert, amint a gyermekek mondani szokták, az egyik szurkol, a másik
meg nem mer. Messziről az emberek fölfújják magukat, szájaskodnak,
fenyegetőznek; de ha szembekerülnek, mindnyájan gyenge legények.
Azt tartja a közmondás: a szívesség ingyen van; de lehet, hogy a számító
még a szeretet kamatját is fölbecsüli. Azt mondják, hogy a szeretet vak;
pedig a szeretet egyenesen szükséges az éleslátásra: nem a szem
elfödője, hanem erősítő-vize. Ha felekezeti elfogultságban leledző, vagy
ellenséges érzésű ellenféllel kerülsz szembe, sohase ismerd el
választófalaitokat; hanem keress bármely köztetek közös alapot s még ha
az nem is volna egyéb, mint hogy a nap mindkettőtökre süt, az eső
mindkettőtökre esik. A síkság csakhamar tágulni fog előttetek, s a
határhegyek, amelyeket magatok közt láttatok, légbuborékként fognak
eloszlani. Míg ha nem iparkodtok megegyezni, még Szent Pál is hazudni
fog, s még Szent János is gyűlöletet fog tüzelni szátok által. Mily
alacsony, nyomorult képmutató embereket csinál a vallási vita a tiszta
és választott lelkekből. Ármányt szőnek, rikácsolnak, kígyóként
csavarodnak, tettetik magukat, úgy tesznek, mintha itt elismernének
valamit, de csak azért, hogy diadalmaskodva, annál többet
elragadhassanak amott: s végül egyik fél sem gazdagodott egyetlen
gondolattal, s a bátorság, szerénység vagy remény meg sem rezdült
bennük.
Sohase hozd magad hamis helyzetbe kortársaiddal szemben azzal, hogy
engedsz az ellenségeskedés és keserűség hajlamainak. Bármily szöges
ellentétben álljanak is nézeteid az övékkel, vedd föl érzéstek
azonosságát; vedd föl, hogy ugyanazt mondod, amit ők is gondolnak, s az
ész és szeretet hullámaiban ródd paradoxonaidat szilárd oszloppá, nem
gyöngítvén azt kétségeskedéssel. Így legalább eléred egyenrangú
megnyilatkozásodat. A lélek természetes megmozdulása annyival jobb, mint
a szántszándékos, hogy sohasem fogsz vitában igazságot szolgáltatni
magadnak. A szöget nem fogod fején találni, gondolatod nem fog
arányosan, igazi horderejével mutatkozni, hanem kicsavartan, rekedten,
fél-igazsággal. Ha ellenben akármi megegyezést veszesz föl, mindjárt
elfogadják az eszméd, mert az emberek valójában, minden külső
különbségeik ellenére is, egy szív, egy lélek.
Az életbölcseség sohasem fogja tűrni, hogy bárkivel és bárkikkel
hadilábon éljünk. Sokszor megtagadjuk a rokonszenvet és bizalmasságot
emberektől, mintha arra várnánk, hogy jönnek majd olyanok, akik
méltóbbak rokonszenvünkre és bizalmasságunkra. De honnan és mikor
jönnének? A holnap ugyanolyan lesz, mint a ma, s az élet, múlik miközben
még mindig csak készülődünk az életre. Barátaink, bajtársaink kidőlnek
mellőlünk, s alig mondhatjuk, hogy új férfiak, új nők közelednek hozzánk
helyettük. Túlöregek vagyunk, semhogy a «náj módi»-hoz igazodjunk,
túlöregek, semhogy valami nagy és hatalmas ember védőszárnyai alá
bújjunk. Szívjuk be hát a mézét azoknak az érzelmeknek és
megszokásoknak, amelyek körülvesznek. Ezek az ócska cipők kényelmesek a
lábunknak. Bizonyos, hogy könnyen kipécézhetünk hibákat társaságunkban,
susoghatunk hangzatosabb nevekről is, amelyek jobban hízelegnek
fantáziánknak. Minden ember elképzel magának eszményi barátokat, s az
élet valóban drágább volna előttünk, ha ilyen társaink volnának. De ha
nem tudod őket kölcsönös jó alapon megszerezni, egyáltalában nem tudod
őket megszerezni. Ha nem az istenség, hanem nagyravágyásunk alakítja és
nyirbálja új viszonyainkat, a javuk elszáll, mint ahogy az erdei
szamóca, kertbe helyezve, elveszti a zamatját.
Nem kell azzal próbálkoznunk, hogy egyetlen erény egyoldalú törvényeit
szedjük össze. Az emberi természet nem szereti az ellentmondásokat,
hanem csak az arányosságot. Nem kell az emberek egy csoportjának csak
arra az életbölcsességre törekedniök, amely csupán külső jólétet
biztosít, s egy másiknak csak hősiességre és szentségre, mert ezek mind
összeegyeztethetők. Az életbölcseség felöleli a jelen időt, személyeket,
vagyont, dolgokat és létező formákat. Minthogy azonban minden tény a
lélekben gyökerezik, úgy, hogy ha a lélek változik, az a dolog is
megszűnik, vagy megszűnik az lenni, ami volt: a külső dolgok
irányzásának is mindig okaik és eredetük szemmeltartásával kell
történniök: azaz a jó ember lesz a bölcs és nagyszívű és politikus ember
is. Az igazságnak minden megsértése nemcsak a hazug öngyilkossága, hanem
az emberi társadalom egészségén ejtett seb is. A legnagyobb hasznot
hajtó hazugságon is hamar megsemmisítő vámot vesz a dolgok folyása, míg
a nyiltság nyiltságra hív föl, kellemes viszonyt sző a felek közt és
üzletüket barátsággá változtatja. Bízz az emberekben s igazak lesznek
hozzád; bánj velük nagylelkűen, s ők is nagylelkűeknek fognak
mutatkozni, ha talán ezzel a kedvedért kivételt is tesznek rendes üzleti
szabályaik alól.
A kellemetlen és félelmetes dolgokkal szemben az életbölcseség nem
elfutásban, megugrásban áll, hanem bátorságban. Aki lelki nyugalommal s
békén akar élni, annak össze kell magát szednie erős elhatározásokra.
Szembe kell néznie legrosszabb szorongása tárgyával s férfias
szilárdsága a legtöbbször alaptalanná teszi majd a félelmét. A latin
közmondás azt tarja, hogy a csatában a szemet győzik le leghamarább.
Teljes önuralom az ütközetet olyanná teheti, hogy nem sokkal érzik
életveszélyesebbnek, mint valami vívó- vagy rúgólabdaverseny. Katonák
példákat hoznak föl, bátor társaikról, akik magukra irányozva s elsülni
látták az ellenséges ágyúk csövét, s akik egyszerűen félreléptek, ha a
golyó feléjük repült. A tengeri orkán többnyire csak a szalónból s a
kabinból borzasztó. A kormányos, a tengerész naponta dacol vele és
egészségök és érverésük úgy erősödik a jégviharban, mint a júniusi nap
sugaraitól.
Im-ígyen az igazság, nyíltság, bátorság, szeretet, alázatosság s minden
egyéb derék erény odasorakozik az életbölcseség, vagyis a jelen jólét
biztosításának művészete mellé. Nem tudom, fölfedezik-e valamikor, hogy
minden anyag egyetlen elemből, mint pl. oxigénből vagy hidrogénből
képződik, de azt tudom, hogy az emberi szokások és cselekedetek világa
egy anyagból szövődött, s fogjunk hozzá ott, ahol akarjuk, rövid időn
belül bizonyosan azon vesszük észre magunkat, hogy a tíz
parancsolatunkat mürmögjük.
JÓ MODOR.
Azt mondják, a világ fele nem tudja, hogy él a másik fele. Egyik
fölfedező expediciónk a Fidzsi-szigetek lakóit emberhús-lakomáknál
találta, s azt mondják róluk, hogy tulajdon feleségeiket és gyermekeiket
is megeszik. A régi Thebai mai helyén lévő Gurnu lakói szinte
filozófus-háztartást visznek. Nem kell hozzá egyéb, mint két-három
agyagedény, egy őrlőkő s egy ágyúl szolgáló gyékény. A ház, vagyis
sírgödör rendelkezésre áll bér és adók nélkül. A gyeptetőn nem hatol be
eső; ajtó nincs, mert nincs rá szükség, ahol nincs mit elvinni. Ha a ház
nem tetszik már, otthagyják és másba költöznek, mert akár több száz is
rendelkezésükre áll. «Kicsit furcsa» – írja Belzoni, akinek ezt a
leírást köszönjük – «ha boldogságról beszélünk egy népnél, amely
sírgödrökben él egy hajdani nemzet csontjai közt, amelyről mit sem tud.»
Borgú sivatagaiban a sziklalakó tibbu-k barlangokban laknak, mint a
szirti fecskék, s e feketék nyelvét szomszédaik a denevérek vijjogásához
és a madárcsiripeléshez hasonlítják. A burnúknak nincsenek
tulajdonneveik; az egyes embereket magasságukról, kövérségükről s más
esetleges tulajdonságaikról nevezik el s csupán gúnynevekkel. S a só, a
datolya, az elefántcsont, az arany, amikért ezeket a borzasztó vidékeket
fölkeresik, olyan országokba vándorolnak, ahol a vevő és fogyasztó
aligha sorozható egy fajba ezekkel az emberevőkkel; olyan országokba,
ahol az ember fémeket, fát, követ, üveget, gumit, selymet, bársonyt,
gyapjút használ; épületeket emel a maga dicsőségére; törvényt hoz és
kikényszeríti, hogy akaratát sok nemzet keze hajtsa végre s különösen
megalapít egy válogatott társadalmat, amely szálaival a művelt emberek
minden országát átfogja, egy önalkotta arisztokráciát, vagyis a
legjobbak testvéresülését, amely írott törvények s pontos szokásjog
nélkül is megörökíti önmagát, benépesít minden új szigetgyarmatot, a
magáévá tesz minden egyéni szépséget és eredeti tehetséget, bárhol
bukkan is föl.
Van-e a modern történelemnek jelentősebb ténye, mint a «gentleman»
megteremtése? A lovagság (chivalry) is az, a loyalitás is az s az
angoloknál a dráma- és regényirodalom fele ennek megtestesülését festi
Sir Philip Sidney-től Sir Walter Scott-ig. A «gentleman» szó, amely mint
a «keresztény»-nevezet, a neki tulajdonított fontosságnál fogva
szükségkép jellemző szava a jelenkornak s néhány megelőző századnak:
hódolat bizonyos személyes és átruházhatatlan kiváló sajátság iránt.
Léha és fantasztikus tódításokat is fűztek ugyanehhez a névhez, ámde az
állandó érdeklődés, amellyel az emberiség iránta viseltetik, csakis a
vele megjelölt értékes tulajdonságoknak tudható be. Oly elem az, amely
minden ország legerősebb egyéneit egyesíti; észrevéteti, megkedvelteti
őket egymással, s oly pontos jegy, mint a szabadkőműves-jel, amelynek
hiánya rögtön megérződik. Így hát nem lehet valami esetleges termék,
hanem csakis az emberi jellem és tehetségek egyetemes lényegének
valamely átlagos eredője. Nyilván: állandó eredője, amint a levegő is
állandó vegyület, míg egyéb gázok csak azért tevődnek össze, hogy megint
szétbomboljanak. A francia a jó társaságot «comme il faut»-nak mondja,
«aminőnek lenni kell; lenni illik». Egy olyan osztály tehetségeinek és
érzéseinek gyümölcse, amelynek legnagyobb az ereje, amely vezére a
jelenkori világnak és ámbár távolról sem éri el a legtisztább és
legvidámabb emberi érzés eszményi magaslatait, oly jó, aminőnek csak
lenni engedi a kor egész társadalma. Nem annyira az emberi tehetség,
mint közszellem alakítja, s olyan keverék, amelynek alkotó része minden
nagy erő: erény, szellem, szépség, gazdagság, hatalom.