azok szemében, akik csak a jelennek élnek. Ennélfogva mulatságos olvasni
a jámbor Riemernél, a Goethéről írt emlékirataiban, mint szedte
lajstromba Goethe adományait és jótéteit, mint pl. hogy ennyi meg ennyi
száz tallért adott Stillingnek, Hegelnek, Tischbeinnek; jó jövedelmű
állást szerzett Voss professornak, s a nagyhercegnél Herdernek,
nyugdíjat Meyernek, két tanárt ajánlott külföldi egyetemre stb. A
jótétemények még oly hosszú fölsorolása is nagyon rövidnek tünnék föl.
Koldús teremtés volna az ember, ha csak ezen lehetne mérni. Mert
mindezek kivételekként hangzanak, pedig a jó ember szabálya és
mindennapi élete a jótevés. Goethe igazi jótékonysága kiolvasható abból
a beszámolóból, amelyet dr. Eckermannak adott vagyona hovafordításáról:
«Minden ‚bon-mot‘-m egy erszény aranyamba került. Félmilliót a magam
pénzemből, örökségemet, fizetésemet, írásaimnak ötven év alatt befolyó
jövedelmét költöttem arra, hogy megtanuljam mindazt, amit ma tudok.
Ezenkívül…» stb.
De megvallom, hogy csak üres beszéd és szófia, ha az ilyen egyszerű és
gyorshatású erőnek vonásait föl akarjuk sorolni; olyan, mintha a
villámot szénnel akarnók lefesteni. De ezeken a hosszú estéken, ezekben
az üres órákban szeretem magam vele vigasztalni. Nem tudja annak mását
adni, csak maga. Egyetlen, szívből jövő meleg szó gazdaggá tesz. Megadom
magam életre-halálra. Mily halálosan hideg még a költői géniusz is az
életnek ezzel a tüzével szemben. Érintésétől újraéled elernyedt lelkem s
élessé teszi szemem, hogy behatolhasson a Természet sötétségeibe.
Rájövök, hogy amiben szegénynek gondoltam magam, éppen abban vagyok a
leggazdagabb. Ebből új értelmi lendület származik, amelyet viszont ismét
a személyiség valamely újabb nyilvánulása szorít háttérbe. Mily különös
váltakozása a vonzásnak és taszításnak! A személyiség, a jellem
elutasítja az intelligentiát, de föltüzeli, a személyiség gondolatba
megy át, így is nyilvánúl, de azután megint megszégyenítve enged az
erkölcsi érték új fölvillanása elől.
A személyiség a Természet legmagasabb formája. Hasztalan majmolják,
hasztalan tusakodnak ellene. Olyan mértékű szívósság, ellentálló és
teremtő erő van benne, hogy meghiusít minden vetélkedést.
S ez a mestermű akkor sikerül a legjobban, ha csupán a Természet keze
dolgozott rajta. Gondoskodott róla, hogy a nagyrahivatottak árnyékban
suhanjanak az életbe, hogy ezerszemű Athenæ ne lesse az ifjú geniusz
minden új gondolatát és elpiruló mozdulatát s ne kürtölje világgá.
Múltkoriban a leghatalmasabb istenség két igen fiatal gyermeke ejtett
gondolkozóba. Amidőn kutattam szentségük forrását, s a bűbájt, melyet a
fantáziára gyakoroltak, mintha mindenikük ezt felelte volna: «Ezt a
nonconformista voltomnak köszönhetem; sohasem hallgattam arra, amit a
nép törvényének nevezett; nem töltöttem vele időmet. Megelégedtem a
magam falusi szegénységével: innen ered a szelidségem; művem nem
emlékeztet arra, mentes attól.» És a Természet ilyen személyiségek által
adja tudtomra, hogy még a demokratikus Amerikában sem engedi magát
demokratizálni. Mily kolostori elzárkózottságban, szorgosan megőrizve a
piactól és lármájától neveli fel őket! – Éppen ma reggel küldtem el
ezeknek az erdei isteneknek néhány vadvirág-írását. Hogy kiemelkednek az
irodalomból a gondolat és érzés forrásaiból fakadt üde termékek, mintha
a pallérozottság és kritikai szellem e korában a nemzeti költészet első
sorait olvasnók! Mily megragadó mély tiszteletük kedvenc könyveik, egy
Aischylos, Dante, Shakespeare, Scott iránt, mintha úgy éreznék, hogy
nekik is részük van abban a könyvben, s aki azt bántja, őket bántja; s
különösen milyen megragadó ez a teljes elzárkózásuk minden kritika elől,
ez a gondolat Pathmosa, ahonnan írnak, teljesen annak tudata nélkül,
mily szemek fogják valaha is olvasni írásaikat! Bárcsak tovább is így
álmodhatnának, mint az angyalok, s ne ébrednének összehasonlításokra és
hizelgésekre! S mégis, vannak természetek, amelyek túljók arra, semhogy
a dicséret megronthatná őket s ahol a gondolat ere egészen mélyről hatol
föl, ott a hiúság nem veszedelem. Nagyképű barátaik ugyan óva intik majd
őket, hogy fejüket ne csavartassák el harsonahangokkal, de ők erre csak
mosolyoghatnak. Emlékszem, mint méltatlankodott egy ékesszavú methodista
egy theologus intelmeire: «Barátom! Az igazi férfiút nem lehet sem
dícsérni, sem szidalmazni.»
Mint már megmondtam, a Természet maga vette kezébe ezeket a szuverén
személyiségeket és bármily ügyesen kívánja meg belőle részét a szószék
és iskola, azt tanítván, hogy a törvények képzik a polgárt: a Természet
tovább járja a maga útjait s meghazudtolja akár a legbölcsebb embert is.
Van az embereknek, egyéneknek egy bizonyos osztálya, akik hosszú
időközökben jelennek meg, s akik a belátás és erény oly fokával vannak
megáldva, hogy az emberek egyhangúlag istenieknek üdvözlik őket, s akik
úgyszólván fölhalmozódásai annak az erőnek, amelyről szemlélődünk. Az
isteni személyek született személyiségek, vagy – Napoleonnal szólván –
megszervezett győzelmek. Rendesen rosszindulat fogadja őket, mert új
tünemények, s mert végét vetik annak a túlzásnak, amelyet a legutóbbi
isteni személyiséggel űztek az emberek. A Természet sohasem kovácsol
rímet egyik fiáról a másikra; nem csinál kettőt egyformára. Ha nagy
férfiút látunk, hasonlónak képzeljük valamely történeti egyéniséghez s
megjósoljuk a jövőt, amely jelleméből és sorsából következik, – s
biztos, hogy jövendölésük nem válik be. Egyikük sem fogja személyisége
problémáját a mi előitéletünk szerint regulázni, hanem csak a maga,
előzmény és minta nélkül való magas útján. A személyiségnek tág térre
van szüksége; nem tűri, hogy tömeg zsúfolja körül, sem azt, hogy futó
szempillantásokkal, bokros teendők közt, alkalmilag itéljék meg.
Perspektívára van szüksége, csakúgy, mint a hatalmas épületnek. Lehet,
sőt bizonyos, hogy nem lép oly gyakran az emberi viszonylatokba s nem is
kívánhatjuk tőle tevékenysége, hatása gyors kifejlését sem a népies
erkölcstan, sem a magunk erkölcstana szerint.
A Szobrászatot ugyanúgy nézem, mint a Történelmet. Nem tartom
lehetetlennek, hogy Apollo és Zeus hússá, vérré váljék. A művész minden
vonást, melyet kőben megörökít, már látott az életben, még pedig jobban,
mint ahogy másolja. Már sok utánzattal volt dolgunk s mégis született
hivői vagyunk a nagy embereknek. Mily gyönyörűséggel olvassuk a régi
könyvekben, amikor még az ember kevés volt, a patriarkhák legkisebb
cselekedetét is. Szinte megköveteljük, hogy a nagy ember ilyen hatalmas
és oszlopos jelenség legyen a tájképen; hogy megérdemelje a krónikás
beszámolóját még arról is, mint kelt föl, mint övezte lágyékját és ment
el ide vagy oda. A hitelt legjobban megérdemlő festményeknek azokat
tartjuk, amelyek olyan fenséges férfiakról szólnak, hogy fenségük már a
küszöbön győzött és lebírta érzékeinket; amint ez a keleti mágussal
megesett, akit Zoroaster érdemeinek megvizsgálására küldöttek ki. Amikor
ez a Yunani-bölcs Balkhba érkezett, – a perzsa írók így beszélik el –
Gushtasp napot határozott, amelyen minden vidék mobed-ei összegyűljenek,
s e gyülekezet körében aranyszéket jelöltek ki a Yunani-bölcsnek. Akkor
Yezdam-ból való kedvencük, Zoroaster próféta belépett a gyülekezet
körébe. Amidőn ezt a főnököt meglátta a Yunani-bölcs, így szólt: «Ez az
alak, ez a járás nem hazudhat; csupán színigazság fakadhat belőle.» –
Plato azt mondja, hogy lehetetlen az isten fiaiban nem hinni, «mégha
bizonyító és kényszerítő erejű érvek nélkül beszélnek is.» – Nagyon
szerencsétlennek érezném magam embertársaim között, ha nem tudnék hinni
a Történelem legjavában. «John Bradsham – mondja Milton – olyan konzul
színében tünik föl, akitől a vesszőnyalábot («fasces») nem veszik el az
év végén, úgyhogy nemcsak hivataloskodása színhelyén, hanem egész életén
át úgy látod, amint törvényt ül királyok fölött.» – Hihetőbbnek tartom –
mert apriori tudásból folyhat – hogy egy ember ismerje a mennyet – mint
a khinaiak mondják – mint hogy oly sok ember ismerje a világot. «Az
erényes fejedelem félelem nélkül lép az istenek színe elé is. Elvár
évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne. S az, aki
félelem nélkül lép az istenek színe elé, az ismeri a mennyet; s az, aki
elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne, az
ismeri az embereket. Imigyen járdal az erényes fejedelem és évszázadokra
kijelöli birodalma útjait.»
De minek keressünk ilyen távoli példákat. Együgyű megfigyelő az, akit
saját tapasztalata nem tanított meg a magikus dolgok valóságára és
erejére, épúgy mint a khémiára. A leghidegebb és legszabatosabb számító
sem teheti ki a lábát otthonról, hogy ne találkozzék megmagyarázhatatlan
befolyásokkal. Valaki rászegzi szemét és: emlékezete sírjai megnyílnak
és fölküldik halottaikat; titkait, amelyek rejtve-felfedve egyaránt
nyomorítják, kénytelen elárulni, – ránéz egy másik, s ő nem tud beszélni
s teste tagjai mintha kificamodtak volna; majd jő egy barátja, s ez
kellemessé, merésszé, ékesszavúvá teszi őt. S vannak emberek, akikre
kénytelen emlékezni, akik gondolatának transcendens terjeszkedést adnak
s keblében új élet tüzét szítják.
Van-e valami kitünőbb, mint az ilyen szoros baráti viszony, ha ilyen
mély gyökerekből fakad? Nincs annál döntőbb felelet a skeptikus számára,
aki kétségbevonja az ember hatalmát es képességeit, mint az
embertársainkkal való örömteljes közlekedés, ami minden okos ember
hitének és gyakorlati tevékenységének alapja. Nem ismerek semmit, ami az
életben olyan kielégülést szerezne, mint ez a mély jó megértés, amely,
sok kölcsönös szívesség után, két erényes ember közt fennáll, amidőn
mindegyikük biztos maga felől és biztos a másik felől. Ez a boldogság
háttérbe szorít minden más gyönyört, politikát, kereskedelmet. Mert ha
az emberek úgy érintkeznek, ahogyan kellene, azaz mindegyikük mint
jótévő, csillagnéző, eszmékkel, tettekkel, beteljesítésekkel
fölruházott: ez a természet örömét hirdető ünnepnapja volna. Az ilyen
barátságnak a nemi szerelem az első jelképe, amint minden más dolog a
szerelem jelképe. A legjobb embereket összefűző ilyen barátság, amelyet
egykor csak ifjúságunk romantikájának tartottunk, a személyiség
kifejlésével a legszilárdabb, legigazabb gyönyör forrásává válik.[2]
Hisz bár lenne lehetséges az emberekkel helyes viszonyban élnünk! Vajha
tudnánk tartózkodni attól, hogy bármit is követeljünk tőlük, akár
dicséretet, akár segítséget vagy szánalmat és megelégednénk azzal, hogy
a legősibb törvények révén hassunk reájuk? Avagy nem tudnánk néhány
emberrel – csak egyetlenegy emberrel is – írásba nem foglalt
alapszabályok szerint közlekedni s kipróbálni ható erejüket? Nem
állíthatnók ki barátunknak az igazság, hallgatagság és türelem
bizonyítványát? Olyan mohón kell-e utánajárnunk? Hisz ha rokonok
vagyunk, úgyis találkozunk. A Régiség hite volt, hogy semmiféle
elváltozás nem rejthet el egy istent a másik elől s egy görög vers azt
mondja: «Az istenek nem ismeretlenek egymásnak.» S a barátok is az
isteni kényszerűség törvényeit követik; a nehézkedés törvénye
ellenállhatatlanul hajtja őket egymáshoz, «s bár távol kell lenniök
egymástól, csak szaporítják az egymásnak okozott gyönyörűséget».
Rokonságuk nem mesterkélt, hanem a Természettől engedélyezett. Az
isteneknek a mi Olympusunkon hopmester nélkül kell leülniök s ők isteni
rangsor szerint rendezkednek be. Minden társaság meg van rontva, ha
erőlködve hozzák össze egy mérföldnyi távolságból. S ha nem jön létre
igazi társaság, akkor csak bosszantó, alacsony színvonalú, lealacsonyító
fecsegés jön létre, még ha a legelőkelőbbekből áll is. Minden egyesnek
nagysága háttérbe szorúl, minden gyöngeségük kínos tevékenységet fejt
ki, mintha az olympusiak azért jöttek volna össze, hogy tubákot
kínálgassanak egymásnak.
Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz,
hajt valami félelem, kisértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk s
most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre,
birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből
fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a
pillanat minden.
Az isteni ember a lélek jóslata; a barát a szív reménysége. Boldogságunk
arra vár, hogy ez a kettő egy személyben teljesedjék be. Az évszázadok
még csak most nyitják meg ezt az erkölcsi erőt. Minden erő ennek
árnyéka, jelképe. A költészet gyönyörűséges és erős hatású, ha ihletét
innen meríti. A nagy férfiak aszerint vésik bele a nevüket a világba,
amint ezzel vannak telve. A Történelem eleddig ösztövér; nemzeteink
alacsony tömeg voltak, nem láttunk még igazi férfiút: az isteni alakot
valójában még nem láttuk, csak mintegy álomképüket és jóslatukat; nem
ismertük még meg fenséges magatartását, amely egyaránt megnyugtatja s
hozza önkívületbe a szemlélőt. Egy szép napon rá kell jönnünk, hogy a
titkosabb eleven erő a legnyilvánosabb is, hogy a minőség pótolja a
mennyiséget, hogy a jellem, a személyiség nagysága a sötétben
munkálkodik és segítségére van olyanoknak is, akik színről-színre
sohasem látták. Ami emberi nagyság eleddig fölbukkant, az kezdet és
bátorítás ebben az irányban. Az istenek és szentek története, amelyet a
világ eddigelé megírt és tisztelt, a személyiség megannyi dokumentuma.
Évszázadok ujonganak egy ifjú viselkedésén, aki semmit sem köszönhetett
a jószerencsének, s akit nemzete keresztre feszített, aki lelki
tisztasága révén eposi fényt sugárzott halálára, s aki minden részletet
egyetemes jelképpé istenített az emberiség szemének. Ez a nagy
kiszenvedés azóta legnagyobb tényünk. Lelkünk győzelmet követel
érzékeink fölött; a jellem olyan erejét követeli meg, amely megtérít
bírót, esküdtszéket, katonát, királyt; amely uralma alá hajtja az állati
s ásványi erőket és egybevegyül a növények nedveivel, a folyók, szelek,
csillagok futásával és az erkölcsi ható erőkkel.
S ha nem is tudunk egy ugrásra az ilyen nagyságokig fölemelkedni,
legalább nézzünk föl hódolattal hozzájuk. Ezek a nagy tulajdonságok a
társadalomban nagy előnyt jelentenek azoknak, akikben megvannak, de nagy
hátrányt is. Magánértékeléseinkben a legnagyobb óvatosságot kívánják
meg. Nem tudom barátaimnak megbocsátani, ha nem ismernek föl egy-egy
ilyen finom személyiséget s nem bánnak vele hálás vendégszeretettel.
Mert, ha végre eljön az, akire mindig vágyódtunk és ránkragyog a távoli
mennyek országának verőfényes sugaraival: s mi durvák, kritikusok
vagyunk vendégünkkel szemben és az utca aljasságával és gyanakodásával
bánunk vele, ez olyan közönséges lélekre vall, amely szinte becsapni
látszik az Ég kapuit. A lélek zűrzavarát, igazi őrületét jelenti, ha már
önmagára sem ismer, ha már nem tudja, hol kell adóznia hódolatával,
vallásos tiszteletével. Van-e egyéb igazi mély tisztelet is, mint azt
tudni, hogy a világ tágas pusztaságán bárhol fakadt virágba a szent
érzés, amelyet szeretünk, ez számunkra nyílott ki? S ha senki más nem
látja, én látom; én látom a jelenség nagyságát és ha egyedül is látom.
Valamíg virágzik, ünnepet szentelek és addig szegre akasztom lelkem
borúját, őrültségemet és léha tréfáimat. A Természet is ellágyúl vendége
jelenlététől. Sok embernek van szemük a bölcs és házias erények számára;
van szemük megismerni a géniuszt csillagpályáján, bár a tömeg erre is
képtelen. Ámde ha utcáinkba, házainkba látogat a Szeretet, amely mindent
elszenved, magától mindent megtagad, mindent remél, s amely megfogadta
magának, hogy inkább lesz koldus és bolond világéletében, semhogy fehér
kezét a legkisebb engedménnyel bemocskolja: ennek az arcát csupán a
tiszta lelkű és reményű ismerheti meg, s egyedül azzal tanusíthatja
iránta hódolatát, hogy tulajdonáúl a lelkébe olvasztja!
ÉLETBÖLCSESÉG.
Mi jogon írhatok én az életbölcseségről, amelyből oly kevéssel
rendelkezem s az is negativ természetű? Bölcseségem elkerülésből,
kitérésből, lemondásból áll, nem utak és módok kieszeléséből, ügyes
kormányzásból, nemes jóvátételből. Nem nagyon tudok a pénz helyes
kiköltéséhez, nem vagyok takarékossági, gazdálkodó genie, s aki csak
kertemet látja, úgy tartja, hogy bizonyosan van még egy másik kertem is.
Mindazonáltal szeretem a realitást, a tényeket; gyűlölöm az ingadozókat
és az élesen nem látókat. S azután: annyi jogcímen írok az
életbölcseségről, mint amennyivel a költészetről és a szentségről írtam.
Nemcsak tapasztalatból írunk, hanem vágytól és ellentétességünktől
hajtva is. Olyan tulajdonságokat festünk, amelyek híjával vagyunk. A
költő csodálja az energikus és taktikus férfiút; a kereskedő pappá vagy
ügyvéddé neveli a fiát; s ha valaki nem hiú és önző ember, abból, hogy
mit dicsér, meg fogod tudni, mi hiányzik belőle. S végül: nem volna szép
tőlem, ha a szerelemről és a barátságról szóló finom lírát nem
ellensúlyoznám érdesebb hangokkal, s ha én, aki erősen és állandóan
érzem, mivel tartozom érzékeimnek, nem tennék erről legalább futólagos
vallomást.
Az életbölcseség az érzékek erénye, derekassága. A jelenségek tudománya.
A belső élet külsőleg megnyilvánuló tevékenysége: az Isten, aki
gondolatokat fog jármába. Az anyagot az anyag törvényei szerint
mozgatja. Beéri azzal, hogy a test egészségét keresi a fizikai
föltételekhez való alkalmazkodás által, s a lélek egészségét az
intellektuális föltételekhez való alkalmazkodás által.
Az érzékek világa a megnyilvánulás, a jelenségek világa. Nem önmagáért
van, hanem jelképies jellegű. S a valódi bölcseség, vagyis a jelenségek
törvényei fölismerik, hogy ugyanakkor léteznek még más törvények is, s
hogy saját tiszte csak alárendelt; hogy ők csak a felszínen működnek,
nem a dolgok középpontjában. Az életbölcseség magában véve,
elszigetelten hamis valami. De teljes jogú, ha a testet öltött lélek
természetrajza; ha kifejti a törvények szépségét az érzékek szűk mezején
belül is.
A világ ismeretének több eredményes foka van. Jelen célunkra elegendő,
ha hármat jelzünk. Az emberek egy csoportja a szimbolum hasznosságának
él; végső jónak s célnak az egészséget és vagyont tartja. Egy másik
csoport ezek szintjén fölül a szimbolum szépségének él: pl. a költő, a
művész, a természetbúvár, a tudós. Egy harmadik csoport fölülemelkedve
még a szimbolum szépségén is magának a jelképezett dolog, lényeg
szépségének él: ezek a bölcsek. Az első csoportban fő a józan ész; a
másodikban a jó ízlés; a harmadikban a lelki észrevevés és fölfogás
képessége. Hosszú világéletében az ember egyszer végigfutja az egész
skálát: látja és élvezi a jelképet reálisan megtestesülve; majd szeme
előtt világosan megnyilvánul a szimbolum szépsége, végül, amidőn sátrát
a természet e szentelt, vulkanikus szigetén üti föl, nem kíván ott
házakat és pajtákat építeni, hanem áhítatosan térdet hajt az Isten
ragyogó fényességének, amelyet minden résen és redőn kiáradni lát.
A világ tele van egy alacsonyrendű okosság közmondásaival, tetteivel,
intéseivel. Ez az okosság odaadó hódolat az anyag iránt, mintha bizony
nem volnának más képességeink, mint az inyünk, orrunk, tapintásunk,
szemünk, fülünk érzékei, – imádja a hármasszabályt; sohasem ír alá
semmit, sohasem ajándékoz semmit fölötte ritkán kölcsönöz s minden terve
csak azt kérdi: «Hoz valamit a konyhára?» Ez olyan betegség, mint mikor
a bőr egyre vastagodik, míg az életszerveket tönkreteszi. Ám a kultura,
amely fölfedi a jelenségek világának magas eredetét és az ember és végső
célja értelmét tökéletesítésében találja, minden egyebet, így az
egészséget és a testi életet is csak eszközzé fokozza le. Az
életbölcseséget nem tekinti különálló tehetségnek, hanem a testet és
szükségleteit is tekintetbe vévő bölcs belátás és erény összeségének. Az
igazán művelt ember mindig úgy érzi és tartja, hogy a nagy vagyon, a
polgári vagy társadalmi rendszabályok végrehajtása, a nagy személyes
befolyás, a kellemes és lebilincselő beszéd csak mint a szellem
energiájának bizonyítéka értékes. Ha valaki elveszti az egyensúlyát és
belemerül akár üzletbe, akár élvezetbe, magáért az üzletért, vagy
magáért az élvezetért, az lehet jól forgó kerék, de nem művelt ember.
Ez az álbölcseség, amely az érzékeket végcélnak tekinti, a balgák és
gyávák istene s minden komédia tárgya. A természet tréfája, tehát az
irodalom céltáblája is. Az igazi okosság korlátokat szab ennek az érzéki
felfogásnak, amidőn betekintést enged egy belső és reális világba. Ha
egyszer eljutottunk erre a megismerésre és a világrendet, a dolgok és
idők megoszlását alárendelt helyzetük egyidejű szemmeltartásával
tanulmányoztuk, ez meg fogja jutalmazni minden, erre fordított
fáradságunkat. Létünk oly nyilván annyira hozzáfűződik a természetben a
nap és hold járásához és fázisaihoz, annyira az éghajlat és talaj
befolyása alatt áll, annyira fogékony a közfelfogás szerinti jó és rossz
iránt, annyira szereti a fényt, oly érzékeny hideggel, meleggel szemben:
hogy csak természetes, ha elemi leckéit ezekből a könyvekből tanulja.
Az életbölcseség nem kullog a természet után s nem kérdi, honnan is ered
ő. Az emberi élet feltételeit tevő világtörvényeket elfogadja, ahogyan
vannak és a saját örömére fordítja a bennök rejlő jót. Megadja a magáét
a helynek, időnek, éghajlatnak, szükségleteknek, alvásnak, a polaritás
törvényének, a növekedésnek, a halálnak. Az ember létének korlátokat és
időbeosztást adnak a nap és hold, az ég nagy formálói. Itt van a
csökönyös anyag, amely nem enged kijárt vegyi útjaiból. Itt van a
földgolyó, körülövezve, áthatva természettörvényektől és külsőleg
bekerítve, beosztva polgári jogokkal és kötelességekkel, amelyek új
korlátok közé szorítják a lakóját.
Azt a kenyeret esszük, amely a mezőn nő. Abból a levegőből élünk, amely
körülöttünk fujdogál s megmérgeződünk tőle, ha túlhideg vagy túlmeleg,
túlszáraz vagy túlnedves. Az idő, amely oly testetlen, osztatlan és
isteni jelenségnek látszik, apró részekre forgácsolódik, fecsérlődik.
Most ajtót kell festeni; zárat kell javítani. Fára, olajra, húsra, sóra
van szükségem; a ház füstöl; a fejem fáj; adót kell fizetni; tárgyalnom
kell szívtelen és bárgyú emberekkel; fájdalmas emlékeim vannak sértő,
nagyon furcsa szavakról: – mindez csak úgy falja az órákat. Bármit
teszünk: a nyárnak meglesznek a legyei; ha az erdőbe sétálunk, vérünkkel
kell táplálnunk a szúnyogokat; ha halászgatunk, számolnunk kell azzal,
hogy a ruhánk átnedvesedik. S az éghajlat is nagy akadály a lustább
embernek; sokszor elhatározzuk, hogy nem törődünk az idővel, s mégis
folyton a felhőket s az esőt nézzük.