művészetének haladását a tudomány diadalai közé számítjuk, s íme
Napoleon Európát a «bivouac» által hódította meg, ami csak abban állott,
hogy visszatért a személyes bátorságra s megfosztotta, tehermentesítette
minden segédeszközétől. A császár lehetetlennek tartotta a tökéletes
sereg szervezését – írja Las Casas – «anélkül, hogy el ne törülje
szertárainkat, raktárainkat, biztosságainkat, kocsiparkjainkat, egészen
addig, míg a katona – római példára – kézhez nem kapja gabonaporcióját,
meg nem őrli kézi malmán s maga nem süti a kenyerét.»
A társadalom hullám. A hullám előrehalad, de a víz, amelyen képződik,
nem mozog előre. Nem ugyanaz a vízcsöpp emelkedik a hullámvölgytől a
hullámhegyre. Egysége csak látszólagos jelenség. A személyek, akik ma a
nemzetet alkotják, jövő évben esetleg meghalnak s tapasztalatuk velük
száll sírba.
S így a tulajdonba vetett bizodalom is csak az önbizalom hiányára vall.
Az emberek oly soká fordították el tekintetüket önmaguktól külső dolgok
felé, hogy a vallásos, tudományos, s polgári közintézményeket egyszerűen
a tulajdon őreinek szeretik tekinteni, s az azok ellen intézett
támadásokat azért kárhoztatják s ítélik el, mert úgy érzik, hogy a
tulajdonuk ellen intézett támadások. Egymást nem azért becsülik, hogy ki
mit ér, hanem, hogy kinek mije van. Az igazán művelt ember azonban nem
büszkélkedik a vagyonával, mert sokkal többre becsüli egyéniségét. Sőt
szinte szégyeli vagyonát, ha azt esetlegesnek, rászármazottnak látja, ha
örökség, hozomány vagy tiltott út révén jutott hozzá; mert érzi, hogy az
nem igazi birtoka, nem az övé, nincs gyökere ő benne, s csak azért van
meg, mert forradalom vagy rabló nem fosztotta meg tőle. Ellenben az
ember minden igazi értékét szükségszerűen s mindig maga szerzi, s amit
az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó hatalom,
a tömeg, a forradalmak kénye-kedvétől, a tűz, vihar, bankbukások
veszélyétől, hanem örökké megujhodik az ember végső lehelletéig.
Azt mondja Ali kalifa: «Osztályrészed az életből keres téged; ezért
maradj nyugton s ne keresd te.»
Az idegen javaktól való függőségünk vezet a számok rabszolgai
tiszteletére is. A politikai pártok igen számos gyülekezetekben jönnek
össze, s mentől népesebb a gyülekezet, annál hangosabb az üdvözlés.
«Essex küldöttsége!» «New Hampshire demokratái!» «Maine whig-ei!» – s az
ifjú hazafi ezer szemmel és karral érzi magát erősebbnek, mint azelőtt.
Épígy reformereink is gyülekezeteket hívnak össze s tömegben
határoztatnak, szavaztatnak róluk.
Ámde, kedves barátaim, az Isten kegye nem így hatol belétek s nem így
vesz bennetek szállást, hanem éppen az ellenkező úton. Csak ha az ember
minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt
erősnek és diadalmasnak. Ő gyengül minden emberrel, aki zászlója alá
szegődik. Nem ér-e többet egy ember, mint egy egész város.
Ne követelj senkitől semmit, s a végtelen változásban majd azt látod,
hogy magad vagy az egyedüli szilárd oszlopa és fenntartója mindennek,
ami környez. Aki megismeri, hogy az erő veleszületett, hogy azért
gyönge, mert a jót magán kívül, másutt kereste, – s aki ezután a
megismerés után habozás nélkül a maga lelkére veti magát: mindjárt
kihúzza magát, kiegyenesedik, ura lesz tagjainak s csodákat mível;
valamint a lábára álló ember erősebb, mint a fején tótágast álló.
Így élj mindazzal, amit szerencsének neveznek. A legtöbb ember csak
játszik vele s majd mindent megnyer, majd mindent elveszít, aszerint,
amint kereke forog. Te azonban vesd meg, mint törvénytelent, az ilyen
nyereséget, s dolgozz az Ok és Okozat eszközeivel, az Isten
kancellárjaival.
Akaratod dolgozzon és szerezzen s íme megkötöd a Sors kerekét, s nem
kell félned többé a forgandóságát.
Politikai győzelem, az árfolyamok felszökése, beteged felgyógyulása,
barátod visszatérése vagy más kedvező esemény fölhangol téged, s azt
hiszed, hogy most már jó napok várnak reád. Ne hidd ezt! Semmi sem
adhatja meg neked a békességet, csupán önmagad. Semmi sem adhatja meg
neked a békességet, mint az alapelvek diadala.
SZEMÉLYISÉG.
Olvastam, hogy lord Chatham hallgatósága mindig érezte, hogy ebben a
férfiúban van még valami magasabbrendű, mint ami beszédében kifejezésre
jutott. A francia forradalommal foglalkozó legjobb angol történetírónk
művéből kiderül, hogy hiába sorolja föl összes adatait Mirabeauról, azok
nem igazolják lángesze becsülésének fokát. Sem a Gracchusok, sem Agis,
Cleomenes, sem Plutarchos egyéb hősei nem érik föl tetteikkel
hírnevüket. Sir Philip Sidney, Essex gróf, Sir Walter Raleigh mind nagy
emberek, pedig keveset tettek. Washington egyénisége súlyának csak igen
kis részét leljük meg vállalkozásai elbeszélésében. Schiller nevének
tekintélye túlnagy könyveihez mérten. A hírnév és művek, tények
aránytalan viszonyát nem lehet egyszerűen afféle szólamokkal elintézni,
hogy a visszhang továbbhat, mint a menydörgés. Ezekben az emberekben
mindig marad valami leülepedve, amely minden átalakulásukat felülmúló
várakozást kelt. Hatalmuk, erejük túlnyomó része lappang.
S ez az, amit jellemnek, személyiségnek hívunk; olyan tartalékerő, amely
puszta jelenlétével, közvetlenül, mesterkedés nélkül hat az emberekre.
Valami ki nem mutatható erő, házi isten vagy géniusz, amelynek
ösztönzése vezérli a nagy férfiút, de amelynek tanácsait nem tudja
továbbközölni. Amely elég társaság neki, úgy hogy az ilyen férfiú
gyakorta magános lélek, vagy ha véletlenül társas lény is, nem szorul a
társaságra, mert igen jól tud egymagában is elszórakozni. A legtisztább
költői és írói tehetség néha nagynak, másszor megint vékonykának tünhet
föl; ellenben a személyiség és jellem olyan nagy és fogyhatatlan, mint
egy csillag. Amit mások tehetségük, ékesszólásuk által visznek végbe, az
ilyen ember valami mágneses erővel éri el. «Erejének csak felét
használta fel.» Győzelmeit fölényének megmutatásával, nem szuronyok
összecsapásával aratta. Hódít, mert merő megjelenése megváltoztatja a
dolgok arculatát. «Óh, Jole, min ismered meg Herakles istenségét?»
«Mivelhogy abban a percben boldognak éreztem magam, mihelyt ráesett a
tekintetem. Ha Theseusra néztem, azt kívántam, bárcsak látnám csatában
küzdeni, vagy legalább lovait hajtani a kocsiversenyen. Ellenben
Herakles nem várt bizonyítványra; ő meghódított mindent, ahová lépett,
ahol járt-kelt, leült vagy bármit is csinált.» Az ember, aki rendesen
puszta függvénye az eseményeknek s csak félig-meddig s akkor is csak
félszegen alkalmazkodik az élethez, a jelzett példányaiban olyanúl
jelentkezik, mint aki osztályosa a dolgok életének, s ugyanazoknak a
törvényeknek kifejezője, mint amelyek kormányozzák az árt és apályt, a
napot, a mennyiségeket és számokat.
De, hogy szerényebb és közelebbfekvő példát használjunk, úgy
tapasztaltam, hogy még politikai választásainkban is – pedig ott ez az
elem, ha egyáltalában jelentkezik, csak legdurvább formájában
jelentkezhetik – eléggé fölismerhetjük hasonlíthatatlan szerepét. A nép
nagyon jól tudja, hogy képviselőjének jóval többre van szüksége, mint
tehetségre, tudniillik arra az erőre, amelylyel tehetsége iránt bizalmat
is tud kelteni. A nép nem ér célt, ha a kongresszusba tanúlt, jeles
szónokot küld, ha az egyszersmind nem olyan, aki, mielőtt a nép nem
bízta még meg képének viseletével, már meg ne lett volna bízva a
mindenható Istentől, hogy derekasan helyt álljon valamiért, amelyről
bensejében szentül és tántoríthatlanul meg van győződve, úgyhogy a
legarcátlanabb és legerőszakosabb ember is tapasztalja, hogy itt olyan
ellenállással találkozott, amellyel szemben hasztalan minden arcátlanság
és megfélemlítés, s amely nem egyéb, mint egy tény felől táplált hit és
meggyőződés. Akik ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem szorúlnak rá, hogy
választóiktól tudakolják, mit is mondjanak, hanem önmaguk jelentik az
általuk képviselt kerületet. Ennek érzelmei, véleményei sehol nem
nyilvánulnak meg olyan önkénytelenül és igazában, annyira tisztán önös
befolyásoktól, mint őbennük. Otthoni választóik lesik szavukat,
arcszínüket és mintha tükörbe néznének, azok szerint igazítják a maguk
beszédét és tetteit. Közgyülekezeteink jó próbakövei a férfias erőnek.
Nyugatról, délről jövő derék földieinknek van érzékük a jellem iránt és
szeretik tudni, vajjon az az illető honfitársuk szolid anyagból van-e
faragva, vagy pedig át lehet rajta dugni a kezet.
Ugyanez a mozgató erő nyilvánul meg a kereskedelemben. A kereskedelemnek
is megvannak a maga lángelméi, amint megvannak a háborúnak, államnak,
irodalomnak. S nem lehet külső okát adni miért van valakinek
jószerencséje. Annak nyitja magában az emberben van; mindössze ennyit
lehet róla mondani: Nézd meg őt magadnak, s könnyen rájössz, miért van
sikere. Amint Napoleon láttára megérted szerencséjét.
Az új területen is a régi játékkal találkozunk, azzal a szokással, hogy
szembe kell nézni a dolgokkal, nem pedig a mások szemüvegén. Az igazi
kereskedőt maga a természet hatalmazza fel foglalkozására; nem
magánüzletembernek, hanem inkább a természet megbizottjának és
kereskedelmi miniszterének látjuk őt. Természetes becsületessége
párosulva a társadalom épületébe való belátással, fölülemeli őt a
csalafintaságokon és mindenkinek, akinek vele dolga van, kinyilvánítja
tulajdon meggyőződését, hogy a szerződéseket nem lehet kényünk-kedvünk
szerint értelmezni. Szelleme állandóan a természetes méltányosságot és
közhasznot tartja szeme előtt. Tiszteletet sugall, s azt a kívánságot,
hogy legyen vele dolgunk, s mindezt annál a néma tiszteletnél fogva,
amely körülveszi s annál a szellemi gyönyörűségnél fogva, amelyet ennyi
ügyesség színjátéka okoz. Ez az egész roppant kiterjedésű kereskedelem,
amely a déli óceán hegyfokait s az atlanti tengert teszi rendes
kikötőivé, egyes-egyedül az ő agyvelejében központosúl, s őt senki sem
helyettesítheti jól széles e világon. Már fogadószobájában jól
meglátjuk, hogy ma reggel már kemény munkát végzett; meglátjuk
összeráncolt homlokán és határozott modorán, amelyet – bármint igyekszik
is az udvariasságra – nem tud egészen levetni. Meglátom világosan,
mennyi szilárd cselekedetet vitt már ma végre; mennyi bátor «nem»-et
mondott ki, holott mások romlást okozó «igen»-t mondottak volna. Látom
rajta a mesterségre való büszkeségen, a mesteri számítás ügyességén s a
messzemenő kombinációk képességén kívül annak a tudatát, hogy ő a világ
ősi törvényeinek ügyvivője és játékosa, aki ezenfelül arról is meg van
győződve, hogy őt senki sem pótolhatja s hogy az embernek születnie kell
a kereskedelemre, mert megtanúlni nem lehet.
Ámde ez az erő jobban megragadja lelkünket, ha nem ilyen kevert célú
tevékenységben nyilvánul. A legnagyobb eréllyel működik a legkisebb
körben és magánviszonylatok között. Minden esetben rendkívüli és
kiszámíthatatlan ható tényező. Lebírja még a legnagyobb fizikai erőt is.
A magasabbrendű természetek azzal igázzák le az alacsonyabbrendűeket,
hogy bizonyos álomba merítik. Ezek tehetsége mintegy megbénúl és nem
fejt ki ellentállást. Lehet, hogy ez az egyetemes törvény. Ha a
magasabbrendű nem bírja magához emelni az alacsonyabbrendűt, akkor
elkábítja, ahogy az ember mintegy lebűvöli az alacsonyabbrendű állatok
ellentállását. S ember emberrel szemben ugyanilyen titkos erőt gyakorol.
Mily gyakran valósította meg egy-egy igazi mester a mágiáról szóló
meséket! Mintha a parancsolás árja özönlenék ki szeméből mindenkire, aki
rátekint, erős, kemény fény özöne, – az Ohio vagy a Duna árjához
hasonlatos –, amely átitatja őket az ő gondolataival s minden eseményt
az ő szelleme színeire fest át. «Milyen eszközöket használtál» – kérdék
Concini feleségétől, a Medici Máriával való bánásmód tekintetében. Ezt
felelte: «Egyedül azt a befolyást, amelyet minden erős szellem a
gyöngébbre gyakorol.» – Avagy nem tudja-e a vasravert Cæsar bilincseit
lerázni s porkolábját Hippot vagy Thrasot zárni beléjök? Vajjon a
vasbékó olyan lerázhatatlan békó? Tegyük föl, hogy egy guineai
rabszolgakereskedő hajóján egy csapat négert szállít, akik közt van
olyan szabású is, mint Toussaint L’Ouverture vala, vagy tegyük föl, hogy
e fekete álarcok közt vannak vasravert Washingtonok is. Ha Cubába
érkeznek, vajjon a hajón lévő csapat tagjainak viszonya ugyanaz lesz-e,
mint volt a behajózáskor? Hát csak kötelék és vasbilincs van a világon?
Hát szeretet, tisztelet nincs? Hát a rabszolgaszállító hajóskapitány
szegény agyában szikrája se villanna az igazságnak, s ezekről a
rabszolgákról csak ne is álmodjuk, hogy képesek lehetnek összetörni,
vagy kijátszani azt az egy-két hüvelyknyi vasbékót?
A személyiség természeti erő, csakúgy mint a fény vagy a hő, s az egész
természet együttműködik vele. Annak az oka, hogy egyik ember jelenlétét
érezzük, a másikét meg nem, époly egyszerű, mint a nehézkedés törvénye.
Az igazság a lét csúcsa; az igazságosság annak alkalmazása az emberi
viszonylatokra. Minden egyén ranglétrába van sorozva, aszerint, mily
tisztaságban van meg benne ez az elem. A tiszta jellem akarata úgy árad
át a kevésbbé tisztákba, amint a víz a magasabb edényből az alacsonyabba
árad. Ennek a természeti erőnek époly kevéssé lehet ellenállni, mint
bármely más természeti erőnek. Egy pillanatra földobhatjuk a követ a
levegőbe, de azért époly örök igazság, hogy minden földobott kő le fog
esni. S bármily példákat hozzunk is föl büntetlenül maradt tolvajlásra,
hitelt nyert hazugságra: az igazságnak végre mégis győznie kell, s az a
kiváltsága, hogy önmagának szerez hitelt. A személyiség, a jellem
ugyanez az erkölcsi rend valamely egyén médiumán át nézve. Az egyén a
befoglaló edény. Idő, tér, szabadság, szükségszerűség, igazság, gondolat
már nincsen szabadjára bocsátva. A világegyetem vadaskertté vagy
halastóvá válik. Minden dolga benne van az emberben, az ő lelkétől
színezetten. Az ő tulajdonságait árasztja át minden keze ügyébe eső
dologba, de nem az az irányzata, hogy elveszejtse magát a végtelenbe,
hanem – bármily nagy görbét is tesz meg – minden tekintete
végeredményében a maga lényére, javára tér vissza. Megelevenít mindent,
amit csak bír, s csak azt látja, amit megelevenít. Magába öleli a
világot, mint a hazafi a hazáját, mint jellemének anyagi alapját, mint
cselekvősége színpadját. Az egészséges lélek úgy egyesül az Igazzal és
Igazságossal, mint ahogyan a mágnes önként a sark felé fordúl, úgyhogy
minden szemlélő előtt úgy áll, mint valami átlátszó tárgy közöttük és a
nap között, s aki a nap felé vándorol, annak ő feléje is kell
vándorolnia. Imígyen a legmagasabb befolyás közlő médiumává válik
mindazok számára, akik nincsenek vele egyforma magas szinten. S így az
erős egyéniségek a társadalomnak, melyhez tartoznak, lelkiismeretét
jelentik.
Ennek a hatalomnak természetes mértéke a körülmények, a közeg
ellentállása. Azok az emberek, akik még nem ismerték meg igazi lényüket,
az életet csak véleményekben, eseményekben és személyekben
visszatükrözve tudják szemlélni. Csak akkor látják a cselekedetet, mikor
már meg van téve. Pedig annak erkölcsi eleme már előzetesen is él a
cselekvőben s könnyű volt megjósolni, jó-e vagy rossz. A természetben
minden kettős sarkú; mindennek van pozitiv és negativ pólusa. Hím –
nőstény; szellem, akarat – tény, cselekedet; észak – dél áll egymással
szemben. A szellem a pozitiv, a tény a negativ pólust képviseli. Az
akarat az északi, a cselekedet a déli sarkot. A jellem természetes helye
az északi sarkon van. Résztvesz az egész rendszer mágneses áramlataiban.
A gyenge lelkeket a déli, vagy negativ pólus sarkítja. Ők minden
cselekedetnek hasznát vagy kárát nézik. Nem látnak meg soha valamely
elvet, míg nem nyilvánul meg valamely személyben. Nem arra vágyódnak,
hogy ők legyenek szeretetreméltók, hanem arra, hogy mások legyenek velük
szeretetreméltók. Az erős jellemű ember szívesen hall hibáiról is; ez a
másik fajta nem szereti, ha hibáit emlegetik. Ők események tisztelői.
Biztosítsd őket valamely eseményről, összeköttetésről, a körülmények
bizonyos láncolatáról: s nem kívánnak egyebet. A hős ellenben azt látja,
hogy az esemény szolga: őt kell követnie. Az események adott rendje nem
elégíti ki képzeletét, mert a jóság szelleme esetleg kisiklik valamely
körülménysorból, holott a boldogulás bizonyos szellemhez, lélekhez
fűződik, amely az események bármilyen rendjében mint természetes
gyümölcsét aratja le az érvényesülést és diadalt.
A körülmények semilyen kedvező fordulata nem teheti jóvá a jellem, a
személyiség fogyatékosságát. Dicsekszünk azzal, hogy sok babona alól
fölszabadúltunk; ámde, ha összezúztunk is bálványokat, ezt csak úgy
tettük, hogy csupán megváltoztattuk a bálványimádásunk tárgyát. Mit
nyertünk azzal, hogy már nem áldozunk bikát Jupiternek, Neptunnak, vagy
egeret Hekáténak stb., ha megreszkettet a mások véleménye, az ú. n.
közvélemény, vagy valamely támadás, viszály, a rossz szomszéd,
szegénység, megcsonkítás avagy a forradalom vagy gyilkolás riadalma. Ha
reszketek, nem közömbös-e, mitől reszketek?
Tulajdon hibáink majd ebben, majd abban a formában testesülnek meg
nemünk, korunk, temperamentumunk szerint, s ha hozzáférhetők vagyunk a
félelemnek, hamar is találunk okot a félelemre. A kapzsiság vagy
rosszindulat, amely elszomorít, s amelyet a társadalom bűnéül róvok föl,
a tulajdon bűnöm. Mindig csak az én-em környez engem. Viszont a
derekasság örökös győzelem, amelyet nem diadalordítás ünnepel, hanem
csöndes lelki derű, amely nem egyéb, mint megrögzített, állandó,
szokásos öröm. Nem előkelő dolog, ha mindig az eseményekhez futunk s
azoktól várjuk annak a megerősítését, hogy vajjon igazunk van-e vagy
nincs igazunk? A tőkepénzes nem fut minden órában a bankárhoz, hogy
nyereségét mindjárt pénzzé tegye; megelégszik azzal, ha olvassa a
tőzsdejelentésben, hogy befektetése értékben emelkedett. Meg kell
tanulnom, hogy ugyanazt az örömöt, amelyet a legkedvezőbb körülmények
bekövetkezte idéz föl, még tisztábban találjam föl annak az
észleletében, hogy helyzetem óráról-órára javúl és már egyenesen
parancsol azoknak az eseményeknek, amelyeket óhajtok. Ezen való
ujjongásunkat csak az fékezheti, hogy előrelátjuk a dolgoknak olyan
kitünő alakulását, rendjét, amely minden eddigi boldogulásunkat is mély
árnyékba borítja.
A személyiség azzal az arcával ragad meg engem, hogy elégséges
önmagának. Tisztelem a gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak,
szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának,
hanem csak örökös úrnak, jótevőnek, s boldogítottnak. A személyiség
valami centrális dolog; annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen
mozdítani vagy le lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg
benyomását kelti bennünk.
A társadalom léha, napjait haszontalanságok között, beszédeit
udvariaskodások és ürügyek közt forgácsolja el. Ámde, ha geniális embert
keresek föl, silány mulatságot találok nála, ha csak jóindulata futó és
szertartásos nyilvánulásaival traktál. Inkább álljon ott törzsökösen a
helyén, s éreztesse lényét velem, ha egyébbel nem is, mint
ellentállásával; adja értésemre, hogy új és pozitív érték vesz körül
lényével: nagy üdülés ez mindkettőnknek. Már az is sok, hogy nem fogadja
el a konvencionális véleményeket és praktikákat: «Nonconformista» volta
ösztökéje és emlékeztetője lesz minden látogatójának, hogy elsősorban
vele szemben kell állást foglalni. Nincs reális és üdvös dolog a
világon, amely nem volna háborúság színtere. Házainkat kacagás,
terefere, emberszólás tölti be, de ez keveset használ. Ám hasznunkra van
az a faragatlan, hozzáférhetetlen ember, aki probléma és félelem tárgya
a társadalomnak; aki fölött nem tud hallgatással napirendre térni, mert
vagy tisztelnie, vagy gyűlölnie kell őt; akivel mindenki – úgy a
közvélemény vezére, mint az ismeretlen és különködő senki – bizonyos
viszonyban érzi magát. Ő bebizonyítja, hogy Amerikának és Európának
nincs igaza; ő lerontja a szkepticizmust, amely azt mondja: «Az ember
csak hitvány és gyönge báb; együnk hát és igyunk!», mert ő megvilágítja
a még meg nem kisérlett és ismeretlen dolgokat. Örökös megnyugvás a
fennállóban, örökös hivatkozás a közvéleményre: gyönge hitet és zavaros
fejet jelent; olyan elmét, amely nem bírja valamely ház tervét fölfogni,
mielőtt az a ház nincs megépítve. Az igazi bölcs nemcsak a tömeget
hagyja ki gondolkodásából, hanem a keveseket is. Az olyan emberek, akik
ősforrások, önmaguktól mozgatottak, önmagukba elmerültek; akik azért
parancsolnak, mert belső parancsuk van, a maguk felől bizonyosak: jók,
mert a legmagasabb hatalom közvetlen jelenlétét hirdetik.
Minden cselekedet mathematikailag alapúl a lényünkön. A Természetben
nincs hibás értékelés. A viharzó oceán egy font vize ugyanolyan súlyú,
mint a tó vize nyár derekán. Minden dolog pontosan minősége, pontosan
mennyisége szerint hat; semmire sem vállalkozik, amit nem tud megtenni.
Nem így az ember! Ő nagyobbra lát: olyan dolgokat is kíván és
megkisérel, amelyek meghaladják erejét. Valami angol memoár-könyvben
olvastam: «Mr. Fox – később: lord Holland – azt mondta, hogy el kell
nyernie a kincstár első lordja méltóságát; rászolgált s igényt is tart
reá.» – Xenophon és az ő tízezrei fölérték erővel, amire vállalkoztak s
végre is hajtották; annyira fölérték, hogy nem is sejtették, mily nagy
és utánozhatatlan a vállalkozásuk. S még ma is megismétlés nélkül van, s
a hadtörténelem árvíz-jele. Sokan próbálkoztak meg vele azóta, s nem
győzték.
Minden cselekedet erejét csupán reális alapra lehet helyezni. Egy
intézmény sem lesz jobb, mint az intézője. Ismertem egy barátságos és
művelt férfiút, aki valami gyakorlati reformot akart végrehajtani, de én
sehogysem találtam, hogy a szíve ügye volna az, amit kezébe vett. Csupán
hallott róla, olvasott róla, így sajátította el. S ezért cselekedete
merő kisérletezés volt: a város egy darabját vitte ki a mezőre, s az
egészen város is volt és semmi új s nem kelthetett lelkesedést. Ha lett
volna valami rejtett elem ebben az emberben, valami félelmetes, titkos
genius, amely viselkedését tüzelte, kavarta volna: óh, hogy vártuk volna
eljövetelét. – Nem elég, hogy az ész lássa a bajokat és orvosszereiket.
Mindig alá kell rendelnünk az életünket, s nem szabad rálépnünk a
földre, amelyre igényt tartunk, valamíg csak valamely gondolat tüzel
bennünk, nem pedig egész lelkünk. Mert mindaddig «nem szolgáltunk rá».
Másik vonása az életnek a szüntelen növekedés. Az igazi férfiú legyen
nagyértelmű és komoly; de azt is éreztetnie kell velünk, hogy előtte
értékét ellenőrző, boldog jövő nyílik meg, amelynek hajnala pirkadó
sugarait már a jelen futó órájára is ráveti. A hőst mindig balúl fogják
föl és balúl itélik meg, de ő azért nem töltheti az idejét azzal, hogy a
félreértések csomóját bogozza: ő megint úton van és új hatalmat, új
tisztességet szerez magának s új igényt szívetekre, úgyhogy csődbe
juttat benneteket, ha még mindig régi dolgain rágódtok és nem tartotok
vele lépést tulajdon gazdagságtok gyarapításával. A nemes férfiú új
tettei az egyedüli védői, mentségei és magyarázói a régebbi tetteinek.
Csak ezzel az apológiával és magyarázattal szolgálhat s csak ezt
fogadhatja el. Ha barátod visszatetszett neked, ne gubbaszsz fölötte,
mert ő már nem is emlékszik erre a múló epizódra, hanem máris
megkettőzte a te szolgálatodra levő erőit s még mielőtt föl tudnál
kelni, máris elhalmoz áldásaival.
Nem lelünk örömet annak a jóakaratnak gondolatában, amelyet csak
cselekedetein lehet megmérni. A szeretet kimeríthetetlen, s bár
szántóföldjei már letaroltak, magtárai üresek, ő még mindig tud jót
tenni, gazdagítani. Az igazi férfi, még ha alszik is, akkor is mintha
tisztítaná a levegőt, házával díszíti a vidéket és erősíti törvényeit.
Az emberek meg is érzik mindig ezt a különbséget. Jól ismerjük
mindazokat, akik egészen más eszközökkel gyakorolják a jótékonyságot,
mint ingyen leves-társaságok listáin való aláírásaikkal. Az csupán
alacsonyrendű érdem, amelyet föl lehet sorolni. Ijedj meg, ha barátaid
megmondják, mit tettél jól s föl is sorolják; ám ha a tisztelet és félig
nem tetszés bizonytalan és félénk tekintetével állonganak és kénytelenek
itéletüket egy évre fölfüggeszteni, akkor remélni kezdhetsz.