Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett
mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti.
Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra.
Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen
rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok
meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen
kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben.
Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a
természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a
jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem
törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt
kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a
Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.
Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek
lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton
fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb
összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk
ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.
S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára
kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen
távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal.
Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy
megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz
más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen
és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való
hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez.
Minden valaha élt ember annak elfeledett szolgája. Félelem és remény
egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A
látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek
lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok
azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s
megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A
természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő,
évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én
gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és
körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s
annak, amit halálnak hívnak az emberek.
Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a
nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel
pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig.
S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert
ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden
hírnevet megszégyenít.
Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját
sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél
fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk.
Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember
vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek
által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, szükségkép lebírják és
lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat,
költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók.
Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan
elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet,
magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a
fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi
realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás,
vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s
tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan
működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a
Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az
erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem
tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó
keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított,
de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet
eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában
nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.
Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk
csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét
ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a
belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen.
Együgyű lelkünk ítéltesse meg velük s tulajdon törvényükhöz való
simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi
velünk született kincseinkhez mérve.
Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan
embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy
maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem
ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet.
Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a
nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily
távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha
mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!
Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk,
apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek
velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben
benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem
vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy
szégyenkezzem miattuk.
Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz
legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik,
hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek,
betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a
zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne
keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az
embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet
közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a
mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»
S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit
szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk
hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és
kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által,
hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és
hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek
várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám,
Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl
azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem
engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek
nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy
szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban
ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem.
Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom
föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy
vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok,
hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni.
Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára
derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire
szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem
akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz
vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd
megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a
te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily
sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»
Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit
a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az
igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.
«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem
adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután:
minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a
föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt
teszik, mint én.
A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel
elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki
ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy
bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék
van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett,
azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint
teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád,
anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajjon ezek
valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom
ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert
megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes
kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a
kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám
teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami
isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni.
Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen;
kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága,
törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint
a vaskényszerűség az mások számára!
Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja,
meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták
volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk.
Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk
egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van
férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk;
azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a
maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle
arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és
koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat,
háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom
választotta azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a
Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.
Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a
szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a
neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év
leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely
hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van
kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy
kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre
végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal,
majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet
vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig
csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart
napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert
ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem
sok száz.
Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét
segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge
nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani,
felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek;
hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a
nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a
percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan
tiszteljük őt, – s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és
dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –
Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell
okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű
könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor
és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami
kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert
az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a
legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek
monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.
Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az
önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel
segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris
enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen
zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy
kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat
és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha
örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha
az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli,
minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi.
Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva
s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy megmaradt a maga útján és
megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek
gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak
a boldog halhatatlanok.»
Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és
hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, –
akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy
új rendszer.
Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére
vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány
ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz,
mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet,
új évszakokat ismer meg. S a tanítvány egy időre úgy érzi majd, hogy
értelmi ereje abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben mestere
szellemébe behatol. Ám az egyensúlyozatlan lelkek bálványozzák magát az
osztályozást, azt öncélnak tekintik – pedig az csak gyorsan kimerülő
eszköz – úgy hogy elmosódó szemeik szinte úgy látják, hogy a távolabbi
horizonton a rendszer falai összeolvadnak a világegyetem falaival és az
égi testek azon az íven csüngenek, amelyet mesterük épített. Nem bírják
belátni, hogy nektek más hitet vallóknak lehetne bármi jogotok a
látásra, hogy egyáltalában mint tudhatnátok látni, «hanemha nem loptatok
valamiképen tőlünk fényességet». Nem bírják felfogni, hogy a rendszert
nem ismerő s fékezhetetlen világosság behatol majd minden zugolyba, még
az övékébe is. Hadd cirpegjenek ott még egy kicsit s hadd nevezzék azt
tulajdonuknak. Mert ha becsületesek és a jót cselekvők, csinos
fenyőtetőjük egy szép napon majd szűkké és alacsonnyá válik számukra,
megvetemedik, megrothad és beszakad, míg a halhatatlan, örökkön-örökké
fiatal, vidám, milliósugarú, millió szinű világosság beragyogja a
világegyetemet, miként az első napon. –
Másik jele az önművelés és műveltség hiányának az utazásnak az a
babonája, amelynek bálványai: Itália, Anglia, Egyptom még ma is lenyűgöz
minden ú. n. művelt amerikait. Pedig akik Angliát, Itáliát,
Görögországot oly tiszteletreméltóvá emelték képzeletükben; úgy
hozzátapadtak a maguk rögjéhez, mintha az volna a világ tengelye.
Férfias óráinkban érezzük, hogy a kötelesség jelöli ki a helyünket. A
lélek nem kóbor utazó; a bölcs otthon marad, s ha szükségletei,
kötelessége olykor-olykor ki is szólítják a házából idegen vidékre,
mégis otthon van s magatartása kifejezéséről megismerszik, hogy mint a
bölcseség és erény misszionáriusa jár el s fejedelemként látogatja a
városokat és embereket, nem pedig, mint dugárús, lánckereskedő vagy
szolga.
Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet,
tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az
illető ismer hazát és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy
valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő
mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem
hozhat el magával, az önnönmagától utazik, távolodik el s megvénül már
ifjúságában a vén dolgok közepette. Thebában, Palmyrában vénül és
laposodik el a lelke olyan vénné és lapossá, aminők ezek. Romot visz
romok közé.
Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is
fölfedezik előttünk, mily közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom,
hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem
szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre
szállok; azután egy szép napon fölébredek Nápolyban és íme itt ül az
ágyam fején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam,
amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat.
Szenvelgem, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém,
pedig egyáltalában nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy,
bárhová megyek. –
Az utazás dühe azonban csak egy mélyebb betegség tünete, amely egész
szellemi világunkat támadta meg. Értelmünk kóbor és egész nevelési
rendszerünk szinte tenyészti a nyughatatlanságot. Lelkünk akkor is
utazik, ha testünk kénytelen otthon csücsülni. Utánozunk s mi egyéb az
utánzás, mint lelkünk utazása. Házaink idegen ízlés szerint épültek,
falainkat idegen cikornya ékesíti; nézeteink, gusztusunk, tehetségeink
mind kölcsönvettek s mind a Múltat és Távolit követik. Valahol a
művészet virágzott: a lélek teremté azt. A művész a tulajdon lelkében
kereste és találta meg mintáját, stilusát. Csak a tulajdon gondolatát
alkalmazta a megalkotandó tárgyra és azokhoz a feltételekhez, amelyek
szem előtt voltak tartandók. De vajjon mi szükség dór vagy gót mintát
másolni? Hisz a szépség, célszerűség, az eszme nagysága, a kifejezés
művészete ép oly közel fekszenek hozzánk, mint bárki máshoz, s ha az
amerikai művész bizakodva és szeretettel fogja tanúlmányozni éppen azt
konkrét dolgot, amit meg kell alkotnia, tekintetbe vévén az éghajlatot,
a talajt, a nap hosszúságát, az emberek szükségleteit, a kormány
formáját: sikerül majd neki olyan házat alkotnia, amelyben mindezeknek s
az ízlésnek és érzésnek is eleget tesz.
Ragaszkodj magadhoz; sohase légy utánzó! Tulajdon tehetségedet minden
percben fölmutathatod, egy egész élet kulturájának fölhalmozott
erejével; ám mások kikölcsönzött tehetségét csak ideig-óráig s csak
félig-meddig tarthatod birtokodban. Hogy mit tehetsz magad a legjobban,
arra csak a Teremtő taníthat meg. Nincs ember, aki tudná, mi az, s nem
is tudhatja, amíg ő maga ki nem mutatta. Hol a mester, aki Shakespeare-t
taníthatta volna? Hol a mester, aki tanítómestere lehetett volna
Franklinnak, Washingtonnak, Baconnek, Newtonnak? Minden nagy ember
unikum. Scipio scipionizmusa éppen abban áll, amit senkitől sem
kölcsönözhetett. Shakespeare tanulmányozása soha senkit nem fog
Shakespeare-ré tenni.
Tedd meg, ami számodra kijelöltetett s nincs olyan, amit ne remélhetnél;
nincs olyan, amit ne merhetnél. Ebben a percben olyan merész és nagy
nyilvánulás alkalma nyílik számodra, mint Phidias roppant vésőjének, az
egyptomiak malteres kanalának, Mózes vagy Dante tollának, csakhogy
különböző mindezektől. Lehetetlen, hogy az oly dús, oly ékesszóló, oly
ezernyelvű lélek ismételje magát: de ha van füled e patriarkák igéje
számára, biztos, hogy felelni tudsz nekik hasonló hangnemben, mert a fül
és a nyelv csak az egyazon Természet két szerve.
Maradj meg életed egyszerű és nemes régióiban, engedelmeskedj szívednek
s új életre fogod kelteni az előidőket.
Kifelé kancsalít társadalmunk szelleme is. Mindenki csak a társadalom
javítását emlegeti, de senki sem javít. –
A társadalom sohasem halad. Amit nyer a réven, elveszti a vámon.
Folytonos változásoknak van alávetve; majd barbár, majd polgárosult,
majd keresztény, majd gazdag, majd tudományos; de mindez a változás nem
javulás. Mindenért, amit kap, meg kell fizetnie az árt. A társadalom új
ügyességekre tesz szert, de elveszt ősi ösztönöket. Mily nagy az
ellentét a jól öltözött, olvasó, író, gondolkozó amerikai közt, akinek
óra, irón és váltó van a zsebében és a meztelen újzeelandi közt, akinek
bunkó, lándzsa, gyékény, s egy tető alatti osztatlan huszadrész alvóhely
a mindene. Ha az utazók igazat mondanak, a vadat megvághatod a
fejszéddel s egy vagy két napon belül beheged a seb s úgy meggyógyúl,
mintha puha viaszba vágtál volna, holott ugyanez a vágás a fehér embert
a másvilágra küldte volna.
A civilizált ember kocsit épített, de elvesztette lába használatát. Tud
mankón járni, de ugyanannyit vesztett izomerejéből. Van finom genfi
órája, de már nem tudja megmondani az órát a nap állásából. Van neki
greenwich-i hajózsebkönyve, s biztos benne, hogy az, ha kell, megadja
neki a fölvilágosítást, de az utcán járván, nem ismeri meg a
csillagokat. A nap pályaváltozásait sem figyeli meg; a napéjegyent alig
ismeri, s az év egész világító naptárának nem felel meg elméjében
semilyen óralap. Jegyzőkönyvecskéje elrontja emlékezőtehetségét; a
könyvtárak túlterhelik természetes eszét; a biztosító-társaságok
szaporítják a baleseteket; s kérdés, vajjon a gépek nem akadályoznak-e
inkább, semminthogy előmozdítanának; vajjon a finomulás által nem
vesztettünk-e sok energiát? Az erkölcsi fejlődés vonala sem mutat
nagyobb fellendülést, mind a fizikai. Ma nincsenek nagyobb emberek, mint
valaha voltak. Csodás egyenlőséget figyelhetünk meg az őskor s a
legújabb korok nagy emberei között. S a XIX. század minden tudománya,
művészete s filozófiája sem képes nagyobb embereket létrehozni, mint
Plutarchos hőseit, akik huszonhárom vagy huszonnégy századdal előbb
éltek. Phokion, Sokrates, Anaxagoras, Diogenes nagy emberek valának, de
nem hagytak hátra magukhoz méltó osztályt. Aki hozzájuk igazán méltó,
azt nem ő róluk nevezik, mert az maga ember magáért, s maga lehet egy
szekta alapítója.
Minden korszak művészete, találmányai csak meze ennek a korszaknak s nem
bírják öregbíteni az ember erejét. A kár, amit a gépek tökéletesítése
okozott, úgy lehet, fölér a hasznukkal. Hudson és Behring egyszerű
halászbárkáikkal oly sokat végeztek, hogy csodálatba ejtették Parryt és
Franklint, akik a tudomány és mesterség minden forrásának
fölhasználásával voltak fölszerelve. Galileo egy kézi látcsővel sokkal
ragyogóbb égi jelenségeket fedezett föl, mint bárki más azóta. Kolumbus
az újvilágot egy fedetlen hajócskában fedezte föl. Milyen furcsa
látvány, hogy mennek ki a használatból s mennek tönkre koronkint a
szerszámok és gépek, amelyeket néhány évvel vagy századdal előbb hangos
dicsőítéssel vezettek be.