konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall
ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű,
mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni,
hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a
Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik;
mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első
gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem
szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb
érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s
nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők
gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt
fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának
ragyogó csillagait. De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak
azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon
elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen
méltóságban.
A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy
tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival
erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben
holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit
mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre
kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.
Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az
irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát
jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s
bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem
juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely
megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a
természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg
nem próbálta.
Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem
hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre
berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol
sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.
Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni
eszmét, amelyet mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy
jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja
műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.
Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb
tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett,
nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a
kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs
eszméje, nincs reménysége.
_Bízz magadban!_ – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a
helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid
társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s
gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a
hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon
kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak
vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a
transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely
védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint
vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható
erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap
világosságára.
Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget
számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s
viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem
ismerik a bizalmatlanságot az érzelem ellen, amely minket bénít,
minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő
lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk,
megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki
hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt
csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő
ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta
föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem
lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az
ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga!
Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván
tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de
tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is
nélkülözhetőkké!
A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami
nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az
ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a
szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül
szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket,
megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza
őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat,
nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független,
spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol
neked.
Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer
is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak
rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig
fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét
semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget,
s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó,
megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább
figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő
dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem
magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna
a fülébe s félelemmel töltené el.
Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem
halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van
esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom
részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy –
biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő
szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az
egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a
teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar
lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra
pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak
neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e.
Végeredményében csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.
A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha
minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha
arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak,
nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű
egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel,
élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva
igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia
köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő
fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a
legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a
csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase
kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a
tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba
irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az
ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése.
Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát
kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.
Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a
társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra
a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni.
Vajjon az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja,
hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom,
akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport
ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő
érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta
úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan
gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár
szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár
erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem
magam és meg fogom tagadni.
Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az
ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a
bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének
azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy
mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a
rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik
bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem
magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és
egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és
kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.
Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom,
hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon
megcselekszem vagy elhagyom-e azokat a kitűnőeknek elismert tetteket.
Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet,
hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs
szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások
bizonyítványára.
Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek
teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a
mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget
nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak
olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te
tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a
magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a
tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a
magánosság függetlenségét.
Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az
ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá
teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg,
ki is vagy tulajdonképen?
Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod
erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a
társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg
érveidet, mint te magad.
Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd
ezzel, majd azzal a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy
ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes
részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen.
Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő,
az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s
nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk
húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja
egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár
arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben
is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett
mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a
felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem
önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a
legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.
A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a
férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek
sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás
ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor
csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú
képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt
álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság
diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé
vagy egyetemé. A világot ismerő, erős férfiúnak nem nehéz a művelt
osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek
amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz
hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is
fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és
dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni
nyugalommal csekélységnek vegye.
Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt:
következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt,
mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy
pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy
csalódjanak.
De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk
emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne
mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük
föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?
Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az
emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a
múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk
mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet,
engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és
színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a
ledér asszony kezében s fuss.
A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű
emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy
szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a
falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s
mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz
tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is
az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették
Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta
és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi,
mint félreértetni.
Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden
félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva,
ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén.
S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint
egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe
olvasva mindig ugyanaz.
Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából
élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se
előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük,
anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a
fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az
eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim
szövedékébe.
Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl
meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt
cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden
lehellettel elárúlódik.
A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a
maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból
származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás
bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A
legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha
ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá
egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi
őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel,
semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan
cselekedtél, igazolni fog most téged.
A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen
cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett
annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a
dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s
mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap
erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező
hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és
győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az
előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara
kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington
magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület
tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált
erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk
neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak
magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van,
még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.
Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről.
Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és
nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis
spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.
Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom,
hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte
képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban
mint igaz ember akarom megtenni.
Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes
önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának:
hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember
munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik;
hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok
középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét
rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi.
Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra
emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra;
maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell
lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz
ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt
követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked
nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb
megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió
lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az
erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy
igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete
Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a
Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma
csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik
néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.
Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a
dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek,
fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára
létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha
egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál
magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot
megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag
néznek rá, mint valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle:
«De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy
észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye
őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem:
sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.
A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az
utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg
ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles
szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült
volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan
jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha
félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő
valóságos fejedelem.
Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a
képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók,
mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi
munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája
ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak,
Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát
utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy
betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz
fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak
cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy hatalmúak tetteiről az
egyszerű derék emberekére.
A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát
leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese?
Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható.
Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül,
kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a
köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség
legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet,
amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek
spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást
intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició)
eredménye.
Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat,
találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely
nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a
dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal
s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi
előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti
jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk
okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a
bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség
tagadhatja.
Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és
cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk föl,
ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő
sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe
akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk
megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.
Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen
észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell
adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly
kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen.
Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb
álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az
érdeklődést és tiszteletet.
Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés
megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem
különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt
képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig
az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit
látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész
emberiség.