völgybe, hip-hop, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.
– Itthon vagyunk – mondja Veronka.
– Merre van a parókia?
– A falu tulsó végén.
– Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.
– Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.
Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis
kertek liczeumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a
karókon, kiteregetett fehérruhák a lészán. A vesszőből font kapuk előtt
pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az
udvaron csöngetyüs csikó ficzánkol.
Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a
vászonnép pedig megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola
előtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetűek külső
dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában;
szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik vegyesen s magyarul kiáltják a
dicsértesséket a cséza felé.
A férfiakból csak a «mágnások» lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház
tornáczáról Gongoly uram lengeti a kalapját, czudarul meghízott: olyan
potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban.[7] A kovácsműhely előtt
Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a
kerekére.
– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a
tisztelendőnek. – Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap
elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)
Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza
mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stáczióval. Aztán a templomra is
milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész
Losonczig. Csakhogy a losonczin kakas van!
A falu közepén vendéglő emelkedik, «A Szent Esernyőhöz» czímezve, túl
rajta vadszőlővel befuttatott, oszlopos, feltünő szép házacska áll (a
Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha czukorból lenne
kifaragva; hátul sorompós kert, elől sudar fiatal topolyfák állnak
kevélyen sort, mint valami gránátosok.
– Kinek a háza ez? – kérdé Gyuri hátrafordulva.
– Ott a bakon ül a gazdája.
– Ah, úgy! A magáé Veronka?
Némán, szégyenlősen bólintott a fejével.
– Egy kis rossz földbirtok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes
dicsekvéssel.
Gyuri fitymáló arczot vágott.
– Bizony mi pedig nem viszszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugy-e,
Veronka?
Majd ujra hátrafordult és azt mondta a papnak:
– Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég
lenne, de azt se a tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.
Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy
észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna,
ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendező vinnyogással s ha a
kapuban sirdogáló Adameczné föl nem sikolt:
– Szentséges szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló
leányodnak!
– Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput Adameczné.
Adameczné letörülte a könyeit, keblére eresztette az olvasóját s ment
nyitni a kaput.
– Van-e ebéd, Adameczné? – kérdezte mohón a tisztelendő úr.
– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan,
hogy elveszett a tisztelendő úr. Bizony isten tüzet se gyujtottam ma.
Mert minek? Úgy is eloltottam volna a patakzó könyeimmel.
– Jól van, jól Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó
szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan kedves
öregem, mert mind éhen halunk.
Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a
bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással
kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte. Végre el kellett
neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt kis szíve, elgondolva,
milyen veszélyben forgott testvére.
Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt
dolga a két szolgálónak, meg a mindenesnek.
– Hamar verd a habot Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála. Hát a liba meg
van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy,
kettő, három. András, szakíts hamar a kertből egy kis petrezselymet. Oh,
Istenkém, de sovány nevelőnőt hozott a kisasszony! Láttátok? No
Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat
kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit. Nem azt, a másikat! Te pedig
reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatal úr csinos ám, aki
velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni.
Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te,
csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami
furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg,
ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.
Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött;
olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó
étvágygyal ettek belőle.
Ebéd után Gyuri lovasembert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik
törvényszéki elnöknek Beszterczére.
«Kedves gyámatyám! (így szólt a levél.) Nagy dolgokról értesítem, de
csak röviden, részleteket majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az
esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva.
Jelenleg itt vagyok Glogován a papnál, kinek a hugát, Veronkát,
feleségül kértem. Igen csinos leány s azonfelül csak úgy juthatok
örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön, kérem, e
lovas ember által két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves
boltjából és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan.
Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés.
Maradtam stb.»
Bíztatta a lovasembert, hogy siessen.
– Sietnék én, de a ló nem akar.
– Hát nógasd!
– Hja, az isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!
Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova.
Úgy elfutott egy nap, mint egy percz. Csak megzördül másnap odakünn egy
hintó s ki jön be a tornáczon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.
Hanem biz’ ő neki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a
pap örült meg. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó
légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?
Az elnök pedig elég szives, elég nyájas volt hozzá.
– Ez az a kis Veronka?
– Ez bizony – mondá Gyuri diadalmasan.
A «bizony» jelezte a diadalmasságot. (Óh istenem, de édes ez a mi
nyelvünk!)
Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe s ahogy ez már jól áll
az ilyen öreg uraknak, megcsipte pajkosan az elhalványodott arczát – de
nem birt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért
jött ez most ide?
Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele
legalább is különösnek látszott.
– Elhozta? – kérdé tapogatózásképen.
– El.
Veronka megkönnyebbült lélekzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta,
hogy a gyűrűket várja Beszterczéről.)
– Adja ide!
– Majd azután – szólt vontatottan az elnök. – _Előbb_ beszélnem kell
veled.
_Előbb_ kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne
utóbb (értsd: a gyűrű odaadása után). Veronka a világot érezte sülyedni
maga alatt.
Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei
izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tűkkel.
– Jőjjön át a szobámba, gyámatyám!
Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban,
mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg
Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az előbbi pap
kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát
csinált az innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból.
Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan s hogy
mindenét odaadná e perczben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen
minden, de minden ettől függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha
nevelőintézetbe az apáczákhoz s nem tanulta meg, hogy hallgatózni
illetlen, sarkalni, bíztatni kezdte: Szaladj hamar Veronka az
éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen,
meglapulva odateszed fülecskédet a vékony falhoz.
Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz
van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jó, nevelt, finom gyermek
képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges
zsákok közé s idegeit megfeszítve, figyelni minden hangra.
A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról
lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegségtől ezek is elkezdtek
sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a
szép rezedaszínű ruhájára is, – de ki törődnék most azzal?…
– Denique hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod – hallatszott
tisztán az elnök hangja – de láttad-e már?
– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgy is csak az esküvő után
juthatok.
– Miért nem előbb?
– Mert nem akarom előtálalni az esernyő történetét igen sok okból.
– Például?
– Először azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.
– Mit törődsz te a pappal?
– Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy
csak az esernyő miatt akarom elvenni.
– De hisz’ úgy is megtudja később.
– Sohasem mondom meg neki.
– Van-e még valami okod?
– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre
szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a
kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon,
mint mi hiszszük, minden ujjára talál mágnásokat.
Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a
szögeket… így verték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből,
esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni
kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes czél
elérésére.
– Jó, jó – kezdé az elnök némi szünet után, – a dolog mindenesetre
bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután
jönnek.
– Ejh, mi jöhetne? – kérdé bizonytalan hangon Gyuri.
– Ne vágj most közbe, _várd be az öt órai vonatot_. Mindenekelőtt azzal
legyünk tisztában, szereted-e a leányt?
Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár.
Behúnyta a szemét, mint az elitélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet,
hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű így. Jaj, mit fog felelni?
– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan
csinos! Magának nem tetszik?
– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés,
megkérted volna-e, ha nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!
– Eszembe sem jutott volna.
Egy sikoly hallatszott most a szomszédos helyiségből s valami zörgés
utána, mint mikor valami bútort feldöntenek.
Az elnök figyelmessé lett s a falra mutatva, kérdé:
– Nem tudod, mi van odaát?
– Gondolom éléskamra.
– Mintha sikoltott volna ott valaki.
– Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.
Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala
van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami
vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a
kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a
szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart
tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S
ez mind úgy látszik a szomszédszobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy
egérre talált rálépni.
Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél perczig látszik, azután
elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.
– Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad
elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbbé az esküvővel. Lássuk
előbb a medvét, az esernyőt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.
Gyuri egykedvűen sodort egy czigarettát s gondolta magában: Öregszik
Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis
gyöngéd lenni hozzá.
– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni,
csak elvenni a leányt.
Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatal ember elé s ravasz
pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot
akarna elsütni.
– De hátha Veronka nélkül is hozzá juthatsz az örökségedhez?
El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.
– Hiszen éppen most fejtettem ki – szólt türelmetlenül, – hogy nem
lehet, de ha lehetne se zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig
_lelet_, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.
Sztolarik megfordította most a kérdést.
– De hátha Veronka által se juthatsz az örökségedhez?
– Az szinte kizártnak látszik.
– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mingyárt bedübörög
az az öt órai vonat, amit előbb említettem.
– Igen is, figyelek.
De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az
asztalon.
– Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez,
hogy megvegyem a karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől, (nem is
álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a
boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.
Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.
– Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? – Messze
lesz – felelem. Hová? Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? – De
bizony éppen annak. Gyönyörű jószág – mondja. Hát ösmeri? Nagyon jól.
Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.
– A Veronkáról szólt valamit?
– Majd mingyárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta
Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován.
Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüst nyelet csináltatott
náluk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a templomban őriznek. –
Bolondok, nem merték – mondá – idehozni, féltették, hogy ellopjuk, pedig
nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam
rá.
– Hisz ez borzasztó lenne! – kiáltott fel Gyuri elsápadva.
A törvényszéki elnök fölénynyel mosolygott.
– Ezért mondtam hékás, hogy mindenekelőtt jőjjünk tisztába az
esernyővel.
– Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!
Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez s most megint
elillanóban van előle, mint a lidérczfény, mely maga után csalja a
vándort.
Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcznál.
– Szent atyám – szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu
lett leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres
esernyőtöket meglátni. Lehet?
– Oh hogyne! – S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott
a tornáczon: – Hozza ki csak kedves öregem a templomkulcsot!
Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulcscsal s a pap elől
menve végigvezette vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az
időbarnította padok közt.
Oh milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami
hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle
templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelid
asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia ora pro nobis. Mennyi
szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a _fele útra_ (mert
az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a
főoltár, a gyerekeknek diót osztogató szent Miklóssal, Glogova _eddigi_
védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta szent Péter kezd
belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus
képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon
a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta
Billeghi Máté. Minden oly csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek
a komor falak s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap
óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak
illatával, itt száll, itt terjeng a felső ablakon belopódzó napfény
szikrázó kévéjén himbálózva.
Mindennek van itt története; a vastag, czifra viaszgyertyákat Domanyik
Miklósné vette az istennek – mikor az isten az urát magához vette; kéz
kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítőt
Gongolyné himezte, aki később mégis a vízbe fult (nem lehet ám az istent
megvesztegetni).
– Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!
Amint beléptek, rögtön szemükbe tünt, ott volt a kazulák, pluviálék és
stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott
színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst
nyele ragyogott idegenül.
Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy
a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: «Csak eredj,
eredj az örökséged után», egy másik ördög jár előtte, aki incselkedik
vele: «Csak gyere, gyere, erre van.» De van egy harmadik ördög is, a
legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a czélnál
és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: «Itt a semmi.»
Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az
ernyő nyelét, mintha gyönyörködnék a művészi kivitelben.
– Mindig ez a nyele volt? – kérdé.
– Oh dehogy! Ez tömör ezüstből van s valóban csinos munka. Nagy mester a
beszterczei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az izlést,
azt a stylt. Ugy-e, remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a hiveim,
míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a csontfogantyú, már
alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az
kezdte a gyüjtést. Oh, vannak még hivő keresztény lelkek.
Azután Gyuri felé fordult.
– Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletreméltó
ember.
Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletreméltó Klincsokot –
és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első
ördög, aki arra bujtogatja: «Eredj az örökséged után.»
– De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? – kérdé éledő
reménységgel.
– Nem igen, – felelte a pap – közönséges fapálczika volt; gondolom,
Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.
(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. «Adamecznénál van az ernyő
nyele.»)
Kiváncsi lett most az elnök is:
– Ki az az Adameczné?
– Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.
Sztolarik úr hangosan kezdett kaczagni – a könye is kicsordult, úgy
kaczagott. A templom falai, kőkoczkái visszhangozták, az egész templom
hahotázni látszott.
Mikor aztán kiértek a templomból s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr
kihúzta a selyempapirba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta
Gyurinak, csendes humorral mondván:
– Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned.
Eredj hát, itt a gyűrűk, jegyezd el hamar!
Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával
rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely
lyukán fölcsapódó lángon.
– Hallja-e Adameczné, hova tette maga a templomi esernyő régi nyelét?
Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy
fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott
hozzá.
– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az
úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly
káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…
– Mit bánom én, mikor volt!
Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütőre.
– Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. _Szemtől jött neki_.[8] Mert
gyönyörű gyerek ám a Matykó…
Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.
– Hát nem mondja meg, hol van?
– Ahol eszik ni a kuczkóban.
– Az esernyő-nyél?
– Dehogy; a Matykó.
Csakugyan ott kuporgott az öblögető dézsa mellett, fölfordított
szakajtón ülve, egy kékszemű, maszatos képű tót fiúcska, tarka
babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az
egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.
– Mennydörgettét anyó! Siket maga vagy mi? – pattant fel az ügyvéd. – Én
a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.
Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.
– Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt
a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem
tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és
arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem
használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szivem hasadt
meg, ha rá néztem, mert nagyon gyenge szivem van, azt a tisztelendő úr
is elösmeri…
– Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!
– Ott tartok már, kérem alásan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet
a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az
ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent
fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke
katonája lesz a Matykó.
Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett
volna, elkezdtek folydogálni a könyei – ezer szerencse, ha a
palacsintatésztába nem esett belőlük.
– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak
nem égette talán el az esernyő-nyelet?
Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.
– Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem
égettem volna?
Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten
futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából
óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig
rávigyorog a czélnál: «Itt a semmi!»
De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik
keze.
Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el fráter. Így akarta a végzet,
punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a
magad erejének. Hidd meg, ez is ért valamit.
VISZIK A KIS VERONKÁT.
Hanem ’iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a
földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi
javak.
Mikor az embernek meghal a kedvencz gyermeke, mindig akad a családban
egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani,
hogy ki tudja, mi lett volna a gyermekből, hátha akasztófán halt volna
meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy
könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a
fájdalommal szemben.
Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszorította a
gondolat, hogy soha se lesz többé dominiuma, angol parkja és a többi,
ami azzal jár; az egész világ ujnak és szomorúnak látszott előtte.
Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem
égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia
nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a
szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a
tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette
őket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak
észrevette, hogy hát a Veronka hol van.
– Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az
urakkal volt?
– Én azt hittem, – szólt a pap – hogy önnel volt.
– Van két órája, hogy nem láttam.
– Mi se.
– Én se.
– Talán a konyhában van?
Madame Kriszbay bosszús arczczal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza
a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.
– A konyhában se látták.
– No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap és maga szaladt ki,
szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert
valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbujva.
Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.
– Hát tálaljon, – parancsolta a plébános – aki nincs itt, nem ebédel.
Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált,
mert haza akar indulni.
Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a
töltött káposztát, orrjával, fülével, kövérjével, a király se eszik
különbet, a malaczot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva.
Közbül a Hanka jött bejelenteni, hogy sehol se találják.
Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arcza volt
sápadt, mint egy halotté.
– Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap – vagy talán
(habozott egy perczig, hogy folytassa-e) vagy talán köztetek történt
valami?