bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett s az apja egy császári
brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy
rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen
bimbót fakaszt.
Gyuri visszamaradt s félreintette a kapust.
– Szakítsa le nekem a rózsát.
– Ah uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.
Kivette tárczáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az
szó nélkül kihúzta kését s óvatosan levágta a rózsát.
– Hát már most nem háborodik fel a szellem? – kérdé nevetve.
– Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.
Mint valami kincscsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos
diadalérzettel nyujtotta át Veronkának.
– Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.
Veronka hátratette a kezeit és hüvösen mondta:
– Volt lelke leszakítani?
– Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?
– Nem. A világért se tüzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól
loptam.
– Igazán nem fogadja el tőlem?
– Nem.
Elkeseredett erre Gyuri és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé
gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág testvérei között
csúszott alá az út porába.
Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.
– Hát illik ez, amit tett? – korholta azután. – Vétett magának az a
szegény rózsa valamit?
– Vétett – felelte a ügyvéd indulatosan.
– Ugyan mit? Megszúrta?
– Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.
– Ugyan mit?
– Megsúgta a mai álmom folytatását.
– Oh a kis fecsegő!
Kedves pajkosság csengett a hangjában s nagy szemei nevetve tapadtak
Gyurira.
– Kosarat kaptam volna.
Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely
azurkék színben tündökölt, mialatt egész arczát meg tudta valahogy
hosszabbítani sopánkodóra.
– Oh szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott
hozzá). Kosarat kapott volna álmában.
– Jó, jó, csak gúnyoljon is! – szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel.
– És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?
– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomoruan, – hiszen
gyaníthatja, kit kértem meg.
– Én? – szólt elhalványodva és a nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? –
rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé,
hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.
Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje,
szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép,
szépen, rithmikusan csikorognak a piczi topánok: füvek, mezei virágok
meghajlanak, meggyürődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén
még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.
Egy gyík jött keresztbe, szép ruháju, ezüstös pánczélba volt öltözve. A
kecskerágó bokorból jött és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe
akart átsuhanni. De mi sors érte a kis pánczélos lovagot? Éppen arra
ment egy haragos óriás (a beszterczebányai híres ügyvéd) dulva-fulva,
«hadd pusztuljon minden állat», a czipősarka élével egyet dobbantott és
elszelte a kis gyík derekát a fejétől.
Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a
szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a
rettenetes Góliáthtól és csak magában morogta, az igaz, hogy félig
hallhatóan: «Hóhér!»
Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett,
mely ott hevert, megtépve a kövektől, piszkosan a portól, amelyben
meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen
lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfujta azzal a szép piczi szájával,
aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt
volna.
Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliáthra, hanem
elfordította tőle a fejét, hogy ne lásson arczába, és a Góliáth most
azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a
szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz
forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez,
de azt többé nem lehetett.
Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az
utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó
hangulat nyüge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék
balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek aczélszürke ormán
volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen
elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz
intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt
köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy
pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített,
mint egyszer az ördög Debreczenben a Hatvani profresszor uram szűk
czelláját – hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár
szóba is belefért minden, minden…
És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom
valami gombostűje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a
fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban s ime csak kipottyant
hajából a megkívánt szegfű és odaesett magától a Gyuri ölébe.
Gyuri fölemelte, hogy visszaadja – Veronka a kezével intett, hogy csak
hagyja.
– Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban
megmaradni.
Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen
csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata
lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!
A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a
Brána hegy alatt. Hej a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a
kapu az udvart, azért is hijják Bránának (kapunak). A Brána már nem
akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között – szép időben is kalapot visel,
– felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek
és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a
Kvetyina rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű kavicsos
fundusán egy nagy szöszke patak.
– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai
víz. Nem vagyunk már messze!
Csak még egy erdőn kell keresztül menni, aztán mingyárt ott lesz kis
fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább
út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol
olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergetyű a sziklát horzsolja.
Hátrafordult János nagy fejvakarással:
– Lőcs a király ebben a tartományban!
A lőcs. De a csézán nincs lőcs – tehát a csézával veszedelemben
forognak. Mindezt ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.
– Vigyázz, János, hogy fel ne dőljünk!
Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést
mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.
– Madárnak való pátria ez – mormogja János.
– Nem tetszik a vidék?
– Nagyon himlőhelyes a pofája, – véli János – nem házasodni való hely!
Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?
– Miért, János?
– Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál
szolgált előbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: «Ne
menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegő van
és savanyú víz terem.»
De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.
– Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.
– Eszerint én örökös pártában maradjak? – panaszkodott Veronka tréfásan.
Kézzel-lábbal ellenkezett János.
– Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…
Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az
isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a
perczben belevágódtak a zökkenőnél valami kiálló sziklacsúcsba s nagyot
roppanva, reccsenve, lehasalt a kocsi előrésze.
– Tyűh, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.
A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az
eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.
– Mit csináljunk már most? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy madárnak
való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.
– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó
hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te
csak tartsd addig a lovakat, majd mingyárt vágok én egy nyujtót a
tengely alá.
Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a
hölgyeket, hogy segít ő mingyárt – csigavér az ilyen bajnak – átugrott a
garádon, vigiggázolt a sűrű iszalaggal összegubánczozott bozótokon a
fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak.
Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi,
aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt
felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag,
kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld
testén avar, ez a glogovai hegy.
Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz
túlságosan vékony – ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett
megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért,
hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról,
mint egy királygomba.
Végre egy nyirfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt
magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a
fák között, szép növésű, sokat igérő. Mindegy, halál fia vagy, kis
bakfis! Belevágta a baltáját.
De alig csattant egyet-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta!
Reta! (Segítség! Segítség!)
Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott
jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett
belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a
föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált
valaki.
Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.
– Itt vagyok! – kiáltozá. – Ki vagy? Mi baj van?
– Itt vagyok, – szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang – segíts
rajtam, ha keresztény lélek vagy.
Gyuri lenézett a hasadékba s egy kabátos alakot látott az alján
guggolni, de csak keveset láthatott az emberből, mert a laza talajnak
egész a szélére lépni veszélyes lett volna.
– Ez nevezetes! Hogy jutott oda?
– Beestem tegnap este – nyöszörgött a kabátos ember.
– Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?
– Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely
cserjében, kiszakad a földből tövestül s minduntalan visszaesem.
– Terringette! Ön kutya állapotban van! És senki sem ment azóta erre?
– Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn
felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked én Istenem!
Segítsen rajtam jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom
jutalmazni.
– Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán
leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?
– Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt – felelte a
mélyből a sok kiabálástól érczevesztett elgyötört hangon.
– Ah, szegény ember! Várjon csak!
Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.
– Halló! Vigyázzon! Egy pár almát dobok le addig is, míg valamit
kifőzök.
Sorba kiszedegette az almákat és behajigálta a hasadékba. Egyszerre
megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.
– Megtalálta?
– Meg. Köszönöm.
– Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.
– Nem fogom megenni.
– Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályból való.
– A glogovai plébános vagyok.
Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános!
Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.
– Majd mingyárt segítek, tisztelendő úr, csak egy kicsit várjon.
Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a
jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy
nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része.
Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját,
rákiáltott Jánosra:
– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról és hozd utánam, a lovakat pedig
kösd valami fához!
János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogyse tudta
eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor
olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő Gábor két medvét fogott
egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?
Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott
aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva s
leeresztették a mélységbe.
– Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!
Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje
megfeszítésével az így meghosszabbított hámba és bár most is omlott lába
alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld
felületére.
De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arczán a keservesen átélt éj
dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon
szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk
utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arczát, borostás képű férfi
volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; – hosszabb
keresgélés kellett, míg egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak
egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi
arczot mintegy beragyogta.
Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga
előtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdő szélén!
– Ah, hogyan háláljam meg jóságát? – kiáltá ama bizonyos páthoszszal,
melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.
Egy pár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába
megcsuklott s éles fájdalmat érzett derekában.
– Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nem igen tudok menni.
– Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr! – biztatta Gyuri. –
Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig
nyujtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.
Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni,
minduntalan megbotlott a földből kimosott fagyökerekben, melyek
keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; – úgy
látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. – Itt fent azonban az
egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a
kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább
szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngő fürtöket,
de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen
járás közben.
A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett
pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.
– Csak egyet mondjon meg tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel,
egyedül?
Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a
távolfekvő vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság,
türelmetlenség fogta el estefelé s mint akárhányszor tette, kisétált az
erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb
aggodalommal kémlelve a dombokról az utat s figyelve, amint
beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott,
hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra,
mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem, a
húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így
lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb
tehát menten visszatérni s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább
otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba
vitte, a sötétben valahogy félrelépett és belezuhant a hasadékba.
– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel – mennyit szenvedhet most
miattam.
Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús
hangulatát.
– Ej, majd megvígasztalódik a kisasszony, jót állok érte s a tisztelendő
úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap mulva úgy fog
föltűnni, higyje meg, mint egy mulatságos kaland.
– Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha
önt nem küldi a gondviselés.
– Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az
úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.
A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.
– Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba
foglalva. De, óh én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.
– Wibra György.
– A beszterczei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert
egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Besztercze magasztal, de
százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándor diák állna előttem
az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő
módon. De hogy rójjam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna
tőlem semmit…
Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.
– Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?
– Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.)
Igazán? Nem tréfál velem?
Az ügyvéd nem felelt mingyárt. Némán tettek egy pár lépést föl a dombra
egy villámhasított vad körtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.
– Hát igen, – mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon, – valamit
szivesen elfogadnék.
– Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!
– Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.
– Az ön kocsiján?
– Amiről ön nem tud és amivel engem boldoggá tenne.
A pap mohón odanyujtotta mind a két kezét.
– Bármi legyen is a világon, ím, az öné.
Egy fél percz se kellett, ott voltak fent a körtefánál.
– Amott áll ni, a kocsim!
A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta
egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejebb egy
tündöklő arcz. Minden olyan ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a
margaréta-virágok és az arcz.
Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját
megragadva:
– Istenem, az én Veronkám!
Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s
kezeit esengve tette össze.
– Illetőleg az ön Veronikája, – javította ki magát a pap jóságos hangon,
– ha ő is úgy akarja.
Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról s gyorsan
fölfutott hozzá, vidám kiáltással:
– Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a
kocsink az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden
nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.
A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék
ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)
– Jó, jó, kis szivecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.
De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását
Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi
tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függő elvesztését és
megtalálását…
A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve
szakítá félbe.
– Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?
Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő
rokka kerekébe bele tesz valaki egy dorongot.
– Nem, nem. Hogy gondolod ezt? – felelte gyanutlanul, zavartan. – Hiszen
nem illik, de ő nem is akart semmit.
– Csodálom, mert tőlem már bekövetelte.
– Lehetetlen – hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami
különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) – És mit
kér? – tette hozzá elfátyolozott hangon.
– Biz az sokat kér.
– Sokat? – dadogta elhalványodva.
– Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt, – mondá
ünnepélyesen. – És én már oda is adtam neki!
Veronka lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arcza
kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrczimpái
mozogtak… Jaj, mingyárt eltörik a mécses!
– Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát,
Veronka!
Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:
– Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!
Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya
lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.
– Jaj, úgy szégyenlem magamat, – rebegte elhalón, – de úgy szégyenlem…
Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se, – csak zokogásra fakadt
hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felől, megrázta derekasan a
vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a
halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még
hozhatott.
HÁROM ÜSZÖG.
Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi,
hogy éhes. A gondjaira bizandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad,
nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek és beszélnek ott valamit a
fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán
vissza, vígan szökelve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa,
karonfogva a fiatalemberrel, aki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta.
Mindez oly váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét
alátámasztják, felszerszámozzák és ujra befogják a lovakat, addig a
hosszúkabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: «Az ön
növendéke menyasszony lett.» Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa
alatt.
Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia,
részint mint finom hölgynek pusztán az esemény hallatára, részint azért,
mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon
mélyen bent van a bőröndjében s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég
a lelki megbotránkozás.
Mert a fa igen szép dolog flirtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos
estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen
bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős,
vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon
szégyenlős – de hova térdepeljen a fa alatt?
Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: «Fa alatt esküdtek.» –
Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz’ ha nem esküdtek is, de
eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.
Mindez csupán Madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem.
Ellenkezőleg, arra gondolt, hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap
kijön ide a vázlatkönyvével és megörökíti az öreg fát.
Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volna fel, azt
leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a
gyeplőt s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a
jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, Istenem, mit fognak mondani a
faluban, ha így látják!
Kivaczkolódván a _ketté hasított mákfejből_, hol sűrűn váltakoznak
szorosok, medenczék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan
kőről-kőre szökelve a Bjela Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad
azután, mint egy czigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a
bricska, kedélyesen morognak a kerekek s Gyuri lazára eresztvén a
gyeplőt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem,
nem, hiszen mellette ül Veronka és hátul tisztelendő Bélyi János úr
beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta
valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de
mégis valóság. Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer
lenyugszik, föltalálja örökségét s még tetejébe feleséghez jut. Összesen
huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi
Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett
ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban
semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan
veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák
ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette. Ég
és föld jelentkeztek ügyvédjeül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot
küldött, a földhasadék egy protektort.
Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej,
ha tudnád, kis leány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!
Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat s mosolygott titkon,
mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha majd megtudja a kicsike!