– Köztünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázékonyan.
– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi
pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit
ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből
méltóztassék, elnök úr.
Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát, tűkön ült, szívét
az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök
kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni
termésre és mennyi?
– Nem tudom.
– Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?
– Volt vagy kettő – felelte a pap.
A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát s hogy csak erőszakolt
illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök és így szólt a fekete
kávénál:
– Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán
szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert
sok veréblépés ide Besztercze.
A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet
kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is
nyugtalankodni kezdett.
A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra
kisértetiesen ketyegett közbe.
Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a
kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.
– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk
együtt.
Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nem igen lehetett azt
érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem
szándékozik fogatni.
– Pedig okvetetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.
– Mondom, hogy lehetetlen.
– Miért?
– Hát nem látja, hogy Veronka elveszett.
– Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.
Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.
– Mit bánom én az esernyőnyelet!
– Úgy? Hát neked a lány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd
előtt.
Gyuri vállat vont.
– Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.
– Hát most már tudod?
– Most már tudom – felelte kurtán.
– Oh, óh, – szólt az elnök úr csípősen, – mikor gyujthatta meg Ámor ezt
a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre
mutat irántad az eltűnése.
– Éppen emiatt érzem e perczben a pokol minden keserűségét. Oh,
gyámatyám, higyje meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az
örökség elpusztulása.
Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon
tört ki.
– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt
maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is és nézzünk szembe vele, mit
akar.
Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban
jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.
– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad
újjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis
kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő és halandó ember
menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.
Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.
– Mit mond kend? Hallott valamit?
– Most beszéli, kérem alásan a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta
a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela Voda felé lépegetett
a réteken, kisírt szemekkel… Oh, istenem, hiszen világos.
Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset
híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek
alatt, de még Gundrosné előtt.
– Szomorú volt-e? – kérdé Gyuri.
– Sírt.
– Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesve.
– Megkeressük – biztatta az elnök.
– Hol?
– A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mingyárt megtudjuk,
hol.
– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben
van hozzá tükör.
– Mingyárt idehozom én az egész határt!
Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide
akarja hozni az egész girbegurba határt völgyeivel, erdeivel,
pagonyaival megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan
ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a
többit aztán megtudjuk ő tőle.
– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.
– A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.
– Hát a harangozó hol van?
– Itt vagyok.
– Eredj fel íziben a toronyba és verd félre a nagy harangot.
– De hiszen nincs tűz!
– Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?
Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban
szolgabiróskodott Sztolarik úr s már akkor is igen sok mogyorópálcza
termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten s kisvártatva
megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…
Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé
s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték
északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu
felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok
ember. Aki megéli végitéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az
lát majd ehhez foghatót.
Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező
sokaságot.
– No látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk s a határ
minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges.
Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az
ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?
– Igen is látom, ott fut a Srankóék kukoriczásföldje mellett.
– Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesujtotta a
levont következtetés. Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.
Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné,
hogy szerette, sirathatná, mert szerette.
Az elnök rárivalt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang
kötelét.
– Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van
a Srankóék kukoriczása.
A harangozó a rétek felé mutatott.
– Eredj most már elibe, Gyuri és vedd ki tőle szép szerével, mi a baj.
De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát
Józsefék luczernására, megdobbant a szíve, onnan már meg lehetett látni
a Veronkát, zöldes szinű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem
egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett
végig a Szlávik György füzesei közt s egyszerre csak eleibe toppant a
Gongoly rétjén.
A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni
kezdett.
– Hol van a tűz? – kérdé tompán.
– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a
harangot, hogy magát haza csalja. Miért ment el?
A lányka arczát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.
– Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen – hagyjon el kérem… hagyjon
el.
Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.
– Veronka, az isten szerelméért… ne kinozzon. Mi baja? Mit vétettem?
A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.
– Hagyjon el – ismételte. – Mit akar tőlem?
Az ifjú hirtelen hozzá ugrott, megragadta a kezét. Veronka minden áron
ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak még se
eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta ujjára az egyik
karikagyűrűt.
– Ezt akarom – mondá esdő tekintettel.
– Ezt akarja? – kaczagott fel a leány keserüen. – Én meg ezt akarom, ni!
S ezzel lerántotta a gyűrűt és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó,
remegő fűszál közé.
Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.
– Oh, mit tett velem? Mit tett?
– Ugyan ne játszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én
szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni
és nem engem. Érti-e már?
Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.
– Szent isten, maga kihallgatott bennünket.
– Igen, mindent tudok – szólt könnyedén elpirulva. – Hiába tagadna.
– Oh istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem,
hallgasson meg.
Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott,
mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a
fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri
beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték
valószinűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképen
indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka
hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben,
később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet
fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se
bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a
meglepetés felkiáltásával a fonalat.
Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már
meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak
tovább, tovább!…
Már jön, jön dübörögve,… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki,
hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólal a Mravucsánék vacsoráján
az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter
az árva leányka feje fölé.
Még csak néhány szó és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire
könybe lábbadtak a szemei.
– Oh istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!
– Az isten áldja meg érte, hogy azt tette, – mondá vidáman Gyuri, látván
a lányka megolvadását, – mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az
esernyő nélkül is szeretem.
Veronka leoldotta a piros kendőjét s amint a kezében suhogtatná,
hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát és a könyein át rámosolygott.
– Hát csakugyan el akar venni még most is?
– Természetesen. Mit mond hozzá?
– Azt hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)
– Hogy?
– Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…
– És?
– És, hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.
Ezzel megfordult s neki szelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott
vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.
Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr
is. (Hallja maga Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem,
szivem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No,
te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve.
Ugy-e valami lepke után futottál?
– Inkább előle futottam, de megfogott.
– A lepke?
– Ez a csunya, nagy lepke.
A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű
kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár itéletnapig, ha hírét nem
veszi Gongoly uram s oda nem czammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen
verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.
Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.
– No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú
ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni kisasszonyka,
majd megtalálja Gongoly bátya. Az bizony megtalálja. Mert módja van
annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra mulva leborotváltatom a
füvet a kaszásokkal.
* * *
Bár a fű nem volt még két ujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták
be a szénapetrenczéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat s
az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis
aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér
Gongoly rétjéről fenmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy
esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember
eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.
Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé
torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál
vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány
az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó
se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt
császárok se isznak, mint Matykó, – ha igaz volt a dolog.
A legenda a glogovai szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a
környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé,
hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent
ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál
is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom
többé kijebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van
valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és
szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb
asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik
vasárnapon.
Soha se látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye
támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell
hivni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a
lakodalomban is. Beszterczéről is sokan voltak, köztük a vőlegény
édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán és tudja
Isten, kik még. Kopanyiczáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a
tisztartó-kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban),
Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi
bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett
volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.
Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a
tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.
Jézus Mária mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek,
egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elől a menyasszony
jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh de gyönyörű volt – kár, hogy
valamikor ő is megöregszik.)
De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan
ruhában volt, aminőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja
csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, a
meddig nézte.
Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony,
mindenkinek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel
meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint egy patika.
Egy kicsit hűs is volt. A tisztartó-kisasszonyok, a nyavalyások,
össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment…
csodálatos szépen.
A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek
alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy
legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett.
Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is
abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyujtotta
neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátra
szólt az urához:
– Gombold be a kabátodat, Wladin!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Zlevkának híjják azt a bort, ami a papnak jut a
szőlősgazdáktól s ami egy közös edénybe összeöntve, különös italt
képez.]
[Footnote 2: Minden jómódú tót prémes mentét vesz a maga asszonyának,
amely drága öltöny négy-öt generáczión megmarad s csak panyókára viselik
a templomba, hívják pedig tótul «mentyék»-nek.]
[Footnote 3: A tizenkét leggazdagabb parasztot «mágnács»-nak nevezik a
tótok, természetesen a mágnás szóbul.]
[Footnote 4: Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A
_skvarka_ szórul szóra fordítva tepertyűt jelent.]
[Footnote 5: Cserép-pipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s
egy darabig ott hagyva, kezdik csak színi.]
[Footnote 6: Rétszegény vidéken, ahol kevés széna terem, gondosan karóra
rakják, hogy semmi el ne pusztuljon belőle.]
[Footnote 7: Paraszt rendszerint csak a tömlöczben hízik meg.]
[Footnote 8: Hogy t. i. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az
irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.]
TARTALOM.
ELSŐ RÉSZ. A LEGENDA.
Viszik a kis Veronkát 1
Glogova régen 4
Az uj pap Glogován 8
Az esernyő és Szent Péter 20
MÁSODIK RÉSZ. A GREGORICSOK.
A tapintatlan Gregorics 39
Gyanus jelenségek 53
Gregorics Pál halála és hagyatéka 65
A kapzsi Gregoricsok 79
HARMADIK RÉSZ. A NYOMOK.
Az esernyő kibukkan 105
A mi Rozálink 118
A szálak Glogovára vezetnek 124
A fülbevaló 139
NEGYEDIK RÉSZ. A BÁBASZÉKI INTELLIGENCZIA.
Vacsora Mravucsánéknál 163
Az éj tanácsot ád 188
ÖTÖDIK RÉSZ. A HARMADIK ÖRDÖG.
A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa 201
Három üszög 220
Viszik a kis Veronkát 238
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
4 |Otszáz |Ötszáz
83 |lenyomatva |lenyomatva:
86 |szerencsécs |szerencsés
108 |alpereseket. |alpereseket.»
131 |vásártárre |vásártérre
136 |önt erjengősségét |ön terjengősségét
144 |vesze t el |veszett el
157 |úr kocsijárt |úr kocsijáért
187 |a vetkőzés |a vetkőzést.
193 |jám bor |jámbor
204 |a korsmáros |a korcsmáros]