lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat
szebbeket, mint egy szendergő gibicz), addig Wibra György gondolatokba
merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő
levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen,
mert az megbotránykoztató jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy
miért? Hát tudom is én. Csunya, tehát leírhatatlan. A nő levetkőzésében
poézis van; ha jól van irva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki
a betükből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése,
pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad
irni, de a nadrágnak «kimondhatatlan» a neve is. És miért? Hát isten
tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb
teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent
kigondolta, nagy szamár volt.
De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra
volt megterhelve a Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt
meg a mai nagy eseménynyel. Mint alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében
a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt mintha néhány esztendőt élt
volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné
padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen
bukkant rá. Az isten egy angyalra bizta.
Itt az esernyőről az «angyalra» síklott át az esze. Csinos kis jószág,
meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi
kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek,
mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka
helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…
Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát,
mely rá nézve kedvező volt és ujra meg ujra átélvezte (csak még több méz
volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a
színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult
hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes
gyüjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is és
elcsüggedten, mintegy erőszakkal áthajította magát az ábrándozás
palánkján a színarany valóságba – az esernyőhöz.
Bizony szerencsésnek érezheti magát s nem szükség tacskó leányzók
éretlenségeit találgatnia. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli
majd a napjait, mint egy herczeg, eljár télen át Budapestre, vagy a
Rivierára, nyáron át Ostendébe, Monakóba, szóval nagy úr lesz, aki oda
se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata
ahhoz a fityfirity Veronkához.)
Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek
előtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő
csak kergette őket, egyre kergette… Ej csak már virradna, hogy mehessen,
mozoghasson.
A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte,
éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán
rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha
mondaná: «Jól jár az órája, Wibra úr!» A «Megfagyott birká»-ból
idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte
keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva
ilyenformán hangzik:
Nem juhász az, aki a _mért húst_ kedveli,
Nem azé a birka, aki fölneveli.
Gyuri szivarra gyujtott s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a
gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.
Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került
elő. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt, ha
jól fölveszszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól
tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre,
ahol megrothadt s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most?
Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos
klenódium az esernyő, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint
lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy «eljöttem az
esernyőmért?» A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és
akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a hugának; vagy ámító
farizeus és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.
Künn szél mozdult, haragos dérrel-durral besüvített a rossz ablakú,
rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A butorok is
mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdőség távoli
zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán
említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával
kellemetlenül incselkedett a szél, bebujt a dunyha alá, behúnyta a
szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert,
amint hajladozik ide-oda a fán s vigyorogva bólingat feléje: «Bizony
kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.»
– Átkozott bonyodalom! – hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a
hótiszta párnák között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan
illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). – Mindegy, –
szőtte a gondolatait – az esernyő mégis csak az enyém. Hiszen be lehet
bizonyítani végső esetben a biróság előtt is. Tanu rá Sztolarik,
Münczné, a fiai, egész Besztercze városa.
Itt egyszerre felkaczagott keserűen:
«Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem
az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics
hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a
Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is
előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében
van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem
ide adni, mert engem illet…»
Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.
Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és így szól: «Eredj a pokolba!
Majd bolond szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.»
Ha pedig csakugyan kisértetbe jön megnézni és benne találja a
felnyitható nyélben, akkor azt mondja: «Ha mégis hozta, akkor bizonyosan
nekem hozta», kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná
Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?
Majd így okoskodék hősünk tovább:
«Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent,
anyámról, atyámról, halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi
alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebből, hogy a kincs az
enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a
pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az
utalványt kiveszi szépen s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő,
hogy az esernyőnyélben benne volt?»
A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében.
Ilyen közel lenni az örökségéhez és mégis olyan mérhetetlen távolban
tőle!
… Fekete éjszaka, adj tanácsot!
És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy ő tőle kért
tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.
Az arany-tanácsok közé lehetne írni: «Minden nagy dolgodat gondold meg
éjjel is, habár már nappal határoztál felőle.» Mert az embernek van
éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.
Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint
egy takács, a maga szineit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat
fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek,
nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj
szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek,
bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az
éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.
Vedd olyannak, a milyen, de ne mellőzd, jámbor tünődő, amikor az
igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot, – ha szembe
jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellőzd az éjt,
mikor a kivezető utat keresed.
Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha
nem teheti máskép, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba
göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.
Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a «Megfagyott birká»-nál.
Gyuri nem hallott többé csak lassú rithmikus zsongást – aztán úgy
rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdőben lepkéket
fogdosnak Veronkával.
Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy
öreg ember, kunkorgós arany bottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a
kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.
«Ön Wibra úr?» – kérdé az aggastyán.
«Igen és ön?»
«Én szent Péter vagyok.»
«Mi tetszik?»
«Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.»
«Az én javamra?»
«Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez Gregorics barátom megkért,
hogy segítsem ki. Tehát szivesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az
esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.»
«Szép öntől, de itten se papirom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!»
«Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok
strázsát, mennem kell.»
«De hát akkor én mit csináljak? Mikép jussak az esernyőmhöz?»
Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy
irdatlan nagy cserfánál mégis megállt és intett Gyurinak, hogy jőjjön
közelebb.
Gyuri szót fogadott.
«Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát
feleségül s vele együtt magáé lesz az esernyő.»
«Jőjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg
a számomra!»
Húzta, húzta Gyuri, de ebben a perczben, mintha valami erőszakos kéz
megragadta volna hátulról és rettentő erővel magával rántaná, –
fölébredett.
Kopogás hangzott az ajtón.
– Szabad – mormogta gépiesen, ködös fejjel.
A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.
– Bejöttem a czipőkért.
Gyuri kitörülte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár
nevetett be.
Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte
látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden
olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a szent
Péter talpa alatt s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: «Vegye el
barátom a Veronkát feleségül és akkor magáé lesz az esernyő.»
– Különös egy álomlátás – tünődött Gyuri – és mennyi logika van benne.
Biz ez magától is eszembe juthatott volna.
… Ej, mintha bizony nem magától jutott volna eszébe! Az éj csak
parancsolt: «Jőjj álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból,
ami benne forr.»
* * *
Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész
Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt,
másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az
éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa
és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát,
megemelinté nyalka strucztollas kalapját.
– Befogjak?
– Nem tudom még. Hollá kis leány! Fölkeltek a kisasszonyék?
– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy szarvastermetű fehércseléd,
ki egy tepsit vitt forralt tejjel. – Tessék erre jönni!
– Akkor hát befoghatsz János.
Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket.
Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a piritós
kenyereket.
Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:
– Itt jön a friss ember!
– De már a friss ember titulust nem hagyom, – ellenveté Mravucsán – az
engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A
szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a
leragasztott szakállával.
– Szép is olyanokat tenni! – pirongatta Mravucsánné.
– Jó reggelt! Jó reggelt! Mindnyájan kezet fogtak a Gyurival, Veronka is
felállt és csintalanul hajladozott.
– Jó reggelt friss ember! Jó reggelt. No mit néz reám olyan nagyon?
– Nézem – mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit –
hogy… izé… mennyire megnőtt.
– Egy éj alatt?
– Tegnap még kis leány volt.
– A maga szeme káprázott.
– Káprázik az ma is.
– Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?
A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta
Gyurit s kezdett is bőbeszédű lenni, védte magát tréfásan, széles jó
kedélylyel.
– Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is
alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt perczig.
– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol?
Kávét, vagy hideg sültet?
– Kávét kérek.
– Hát nem mondja el, mit álmodott?
– Házasodtam álmomban. Illetőleg megakadt a dolog a leánykérésnél.
– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdé Veronka, előre tolva a kiváncsi
fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a
hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletüzött pünkösdi szegfű.
– Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a
szolgáló.
– Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének –
szólt Veronka, átcsapva a mesei stilusba. – Milyen kár, hogy most már
nem tudhatjuk.
– Biztosítom, megtudja.
– Miképen?
– Úgy, hogy megmondom.
– Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a
másikra folytatásokban, mint a regények az ujságokban.
Gyuri megitta kávéját, rágyujtott és nagy füstfelhőből szólt ki
titokzatos arczczal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:
– Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?
No csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen
előadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este
levetkőzni.
Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka
irult-pirult, Mravucsán kaczagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót
fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb asszonyoknak:
– Nem jó galambocskám a jóból se a nagyon sok. A szeméremből is árt, ami
túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura
lesz, szivecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába és maga fűzi
ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.
– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!
Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy
piczinyke galy beleakaszkodott a szoknya fodrába s úgy megrántotta, hogy
kiszakadt a ránczaiból.
No lett ebből nagy eset! Hamar tűt, czérnát! Növelte még a zavart, hogy
a Wibra kocsija előállott. Két nyugtalan nyaku fekete ló, rézkulcsos
hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen
fogatot hazudott össze.)
Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar
kösd be Anka egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig
szaladj Zsuzska a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy
szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt?
Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát
egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.
– Ugyan, ugyan, néni, – szabadkozott Veronka – hiszen ebédre haza érünk!
– Hátha előadja magát valami? Soha sem lehet tudni.
Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint
a karika – mialatt Mravucsán mindenféleképen kapaczitálta őket, hogy
maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már
csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy akkoráig okvetetlenül
fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.
Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a
kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva,
úgy hogy a térdei már is odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom
én, hogy lesz ez egész Glogováig.
– Glogovára megyünk! – parancsolta Gyuri a kocsisnak.
János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki
a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele
tüdejéből kiabálva:
– Hó, hahó! Megálljanak!
A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De
nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel
valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében s
megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri
kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi serczikát, a Veronka
egye meg.
Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő- és kalaplobogtatások közt,
míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tünt a nyájas Mravucsán-porta
összes népeivel, nagy diófájával, füstölgő kéményével. Uj és uj képek
bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utczai életéből. A bolt előtt
Münczné állt bodros hófehér főkötőjében s kedvesen bólingatott
tiszteletreméltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két
egyenlő részre a csillogó pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban
kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó
vasak sziszegtek, mint a kigyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem
adott árúikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre
elmaradoztak a tulipános kapuju házacskák gazdáik koszorúba irt
névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó temetőre
néznek, a liczeumkerités mellől, drum, brum, két pisztolylövés rezzenté
meg a lovakat.
A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonat
új kék ruhájában, melyet a beszterczei híres Kléner varrt, egyik kezében
a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott
pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom
ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos
lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött
óriás légy.
Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya
kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselő napsugarakkal elöntve,
mozdulatlanul, egyenesen, mint a gránátos katonák. Köröskörül a mezőn
mélységes csönd ült.
Csak a lovak patkói csattogtak a köveken és a Liskovina erdőség,
olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük
lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha csendesen lélekzene.
ÖTÖDIK RÉSZ. A HARMADIK ÖRDÖG.
A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA.
Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte,
amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő
sűrűjében szép fehérkérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka
megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a
zsiványok – szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.
– Meglehet, örömében – tette hozzá Gyuri.
– Maga gonosz ember! – feddte meg Veronka.
A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel,
hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol
park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvencz fája, a
nyír van óriási többségben, épen olyan melankólikus szőke a fák között,
mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina
buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák
derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan
beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan
gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi
változatosság ez élettelen élők között! A kardalakú gladiolusnak viszont
a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára
megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű
marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e,
akire gondol: nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófehér
virágfogait kell kitépdelni sorra és vall a megmaradt utolsó.
Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen
kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem
a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli,
ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények
igényei szerint.
A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom
madarak ivópohara, a nagy bugáju hámfű pillangók hintája. Mert nyájas
erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyu harangjában, madárfészket
kereső gyerekeket kinál szamóczával; szolgál kinek-kinek, amint
megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek
bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak
sisakvirágot, ami gyilkos növény, híjják is népnyelven «farkasölő
sisaknak».
Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám
magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén
nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: «Hozzá ne nyuljatok gyerekek az
Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!»
A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame
Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot,
váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.
– De hisz az nyolczvan év előtt volt, madame, azok elhaltak.
– Hát a fiaik?
Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát s a nyitott
oporczi határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az
ilyen, ahol _karóra ülnek a petrenczék_.[6]
Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporczi határból megint
egy erdő kezdődött, a híres «Zelena Hruska», mely körtealakban húzódik
Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!
S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri.
Amint szemben ült a leánynyal, mindinkább megérlelődött benne az
elhatározás, hogy feleségül veszi – az esernyő végett. A leány igen
csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter
tanácsolta, tehát megteszi, okvetetlenül megkéri. Az ostoba babona,
melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta és helyet
szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy
láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.
Mi az az erő? Hát bizonyosan Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.
De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen
jó volna egy kis romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt,
zsiványok támadnák meg őket az erdőn s ő lelövöldözné a revolverével
valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így szólna
elérzékenyülve: «Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm
bezártáig.»
De így minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a
szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el:
hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije?
Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki s ha látta…
akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene
történnie, ami elősegítené a dolgát.
De a zsiványok nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon,
nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.
Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon
kastélyával a hegytetőn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most
a Koburg herczegeké. A korcsma előtt etetni kellett; Veronka azt
ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz
és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba
még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egy pár
szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű fegyvereket, különösen
érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor
Katalinét, aki hétéves korában eltünt otthonról.
Veronka a leányka iránt érdeklődött.
– És mi lett vele? – kérdé a korcsmárostól.
– Biz’ a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő – sóhajtott a
korcsmáros.
– Hát mikor történt az eltünése?
– Úgy vagy háromszáz év előtt – felelte alattomos mosolygással, s aztán
felkisérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között,
az elhagyott ősi fészekbe.
Az elmulás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az
orrát fintorgatta: «milyen dohszag!» Veronka pedig lelkesült az
emlékeken s egy gyönyörű kinyilt rózsát pillantott meg a félig rommá
vált bástyafal alatt.
– Jaj de felséges virág!
A vén kapus arról is mondott legendát.