ruhájáról beszélhetett.
– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben
szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám «Ne
sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet hogy a bőr is elbújhat
előle.» Tapintsa meg csak, erdészné asszony!
– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél
velem. Ott könnyen ér léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No mit vágsz
olyan daczos fancsali arczot? Talán bizony ellenkezni akarsz velem? Egy,
kettő, három, ülj át Wladin!
A szeretet martirja helyet cserél a feleségével s most már Szliminszkyné
a másik oldalra kerül, a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával
van elfoglalva. A bakfisnek is bezzeg, mintha a nyelvét vágták volna
fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják,
hogy Beszterczebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel
hallgatja, mintha egy püspök beszélne, a világért sem venné le róla a
szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha Veronka veti rá a magáét.
Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten milyen
főbenjáró dologról, pedig merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit
szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas, sétál. Ebből kisarjadzik
a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket.
Azokat mind olvasta Gyuri is s elkezdik felemlegetni a regények hőseit,
mint közös ösmerőseiket: Elemért a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt
Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem
fogadta el a fejedelemséget.
– De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor a szép
regény?
Majd Glogova után kérdezősködik az ügyvéd, unalmas-e nagyon?
Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:
– Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan
ember: Unalmas-e Páris?)
– Van-e Glogován erdő?
– De még milyen erdő van.
– Szokott-e maga kijárni?
– Szoktam bizony.
– És nem fél?
– Mitől?
– Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.
– Ah, a mi erdőnk lakói ellenkezőleg tőlem félnek.
– Ugyan? Magától is lehet félni?
– Mert én fogdosom őket.
– A zsiványokat?
– Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.
– Üssön no. Itt a kezem.
– Majd ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.
– S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyüjteményem. Még
most is van néhány példány.
De már erre elfogta Veronkát is a dicsekedési vágy:
– Az én gyüjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást,
admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az
egyik szárnya.
– Hát Hébéje van-e?
– Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.
– Nagy is a maga tenyere? Mutassa!
Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz’ az csöppecske volt, de olyan
finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.
– Van egy öles a liliputiak országában! – jegyzé meg az ügyvéd enyelgő
hangon s felkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a
szélességét.
Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis
összerezzent, visszahúzta kezét és a vér arczába szökött.
– Nagy hőség van – mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arczához
tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.
– Valóban átmelegedett a szoba – ragadta meg a szót Szliminszkyné. –
Gombold ki a kabátodat Wladin!
Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a
lepkéihez.
– Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a
vadat űzik.
– Én is lelkesedem a lepkékért, – bizonykodék Gyuri – mert csak egyszer
szeretnek.
– Óh, én másért szeretem őket…
– Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van…
Veronka durczásan fordította el a fejét.
– Wibra ur, maga kiállhatatlan kezd lenni.
– Köszönöm a vallomást.
– Miféle vallomást?
– Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következéskép eddig nem voltam
az.
– Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit
belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával
veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.
Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.
– Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.
– Komolyan érdeklik a lepkék?
– Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e
perczben annyira.
– Lássa, a lepkék olyan szépek, mint valami gyönyörüen felöltözött
asszonyok. Milyen izléses összekeverése a szineknek! Én úgy nézem a
szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet lenne. Vegyük például épen
a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a
sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska
tarka-barkaságában, amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást
kékpettyes, sárgaszegélyes barna toilettején. Higyje meg, hogy a híres
párisi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az
öltözködés művészetét.
– Lassabban, Wladin! – kiált fel e perczben Szliminszkyné. – Hány tüdőd
van? Helyi levelekre elég háromkrajczáros márkát ragasztani.
Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott
vitatkozásba, arról az aktuális témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél
a hallás érzéke hiányoznék s olyan hangosan feleselének e felett, hogy a
szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges
pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.
– Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak – zsörtölődék nagy
fejcsóválással, – mintha tizenöt krajczáros márkát ragasztanának
helybeli levelekre. Oh, istenem, istenem, mikor lesz már egészen okos az
emberiség?
E perczben fölemelkedett Konopka szenátor és felköszönté a házigazdát,
Bábaszék «regenerátorát», teljesen olyan vékony reszelős hangon, aminő a
Mravucsáné volt, szinte azt lehetett volna hinni, ha valaki a szemét
behúnyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami zajos derültséget
okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán és visszaszállott a poharával
Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimaceokkal és szempislogásokkal,
amint Konopka szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig
ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn udvariasságból egymás
ruhájában jelennek meg – de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok most
nagy szaporaságban eredtek meg.
– Fölszabadítottad lánczaikról a kutyákat – súgta Konopkának Fajka.
Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a
maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szives
megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghivottak közűl csak az egy Münczné
nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda, sokat
csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öreg asszony. Üríti poharát
Bábaszék távollevő zsidóasszonyáért.
Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky
Wladimir kiáltott fel:
– Most már én teszem le a garast!
– Wladin ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a
hangos beszéd.
De Wladinnal nem lehetett most birni. Mindenre képes az ember a papucs
ereje alatt; begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy
valaki a benne levő tósztot el ne mondja, akkora engedelmesség
ismeretlen a magyarországi annálékban.
– Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban.
Urunk, Jézus Krisztus hugocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért
Isten csodát művelt, mondván a szolgájának: «Eredj hamar, Péter, ne
hagyd a kicsikét megázni.» Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!
Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és
oda mentek rendre kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a
vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig s a szoknyája szegélyét
érinté ajkaival.
Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész
őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni,
csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet
lepte meg.
– Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? – szólt Szliminszkynéhez
fordulva.
Szliminszkyné összecsapta a kezeit.
– Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen.
Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.
– Mi van meg nyomtatásban?
– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy,
mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?
– Miféle esernyőé? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.
– No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt,
hogy mikor a szép szomszédnője kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn
felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap,
bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás
azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást
kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe.
Honnan jött, honnan nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a
mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka
fölé.
– Az én esernyőmet – tört ki az ügyvédből önkénytelen.
– Mit?
– Semmit, semmit.
A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel
türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a
poharát.
– Keresztelő! Még egy keresztelő! – ujjongtak vidáman szerte.
A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.
– Gratulálok, erdészné asszony – ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.
Szliminszkyné lesütötte szemeit.
– Nem igaz – rebegte szégyenlősen. – Ugy-e, Wladin?
De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják
az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a
menyecskééhez.
– Hát aztán? – lihegte lázasan, izgatottan.
– Az ősz ember eltünt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma.
Akik egy perczre látták, fölismerték benne a nagyszakállú szent Pétert.
– A Müncz zsidó volt.
– Mondott valamit?
Gyuri ajkaiba harapott, megrestelte magát, hogy ismét hangosan
gondolkozott.
– Semmit, semmit. Folytassa, kérem.
– Nos, Szent Péter tehát eltünt, de az esernyő megmaradt.
– És megvan? – kérdé mohón.
– De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.
– Hála istennek!
Nagy lélekzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le,
gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! – motyogta s
meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent
tudott s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést
érzett a nyakcsigáján és szorongatást a szíve körül, lankasztó búgás
támadt körülötte a levegőben.
– És kié most az esernyő? A templomé? – tudakolta gépiesen.
– Lehet még a magáé is – csintalankodék a menyecske. – Veronka magával
viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az
esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhez menetelekor a
templomnak.
– Nem, nem – rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva
tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. – Nem engedem… Azaz, hogy mit
beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van.
Mingyárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni
az ablakot?
– Dehogy nem.
Mravucsán az ablakhoz futott.
– Gombold be a kabátodat, Wladin!
Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram
bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.
– Szabad a csók! – kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.
Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől
szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló
szivarfüstért.
Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a
selyma Klempa igyekezett az ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz
közbeszólásra:
– Becsületemre mondom, nem én voltam!
Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is
rejtelmesebbek az elnyomott félkaczajok. Szliminszkyné ellenben
demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyujtják, hogy ő
fölüláll az ilyen bárdolatlan élczeken, elfogulatlanul folytatá az
esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bebizonyította, hogy
beszél a szájával – tehát semmi másra nem használja.
– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny
asszony, azonfelül lutheránusok vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de
ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek
meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő
érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az
embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt
ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy
gazdagságot hozott a glogovai paplakra.
Rémítő gyanu fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy
lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arcza, mint egy
halotté.
– Gazdag a pap? – kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.
– Nagyon gazdag – felelte Szliminszkyné.
Még közelebb hajolt hozzá s hirtelen megragadta a kezét görcsösen.
Szliminszkyné nem tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna,
értené, – de most már égnek a gyertyák!)
– Ugy-e, talált valamit az esernyőben? – szólt lihegve, fojtott hangon.
Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló
fehér vállát.
– Ejh, ugyan mi lehetne egy esernyőben? Nem katlan az, vagy vasas láda.
Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó
párok, az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi
vagyonos beteg és halott van a Bjela Voda mentén, a Szitnyától egész
Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti
holtuk után az esernyőjével.
Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a himzett abroszait, meg a
fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a
szomszédjai miről tárgyalnak.
– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a
széken himbálódzva.
Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.
– Igen, kisasszony – mondá az erdészné némi zavarral.
Gyuri gúnyosan mosolygott.
– Nos – kérdé Veronka – ön, látom, nem is hiszi?
– Nem
– Ah? – mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel – és miért?
– Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert…
Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette
az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott.
Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen
elfordította a fejét és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a
klenóczi ostyepka lehámozott haja zöldellett.
Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy
ugorjék fel és kiáltsa ki: «Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő
nyelében vannak elrejtve a kincseim.» Különös az, ha nagy szerencse éri
az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden
vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfuvatni, heroldok
kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.
De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb
szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen
«hátha». Gyuri is látott még ilyet.
– Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?
Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a
tárgyban szóba állni a kérdezővel.
– Biz’ az nem valami különös, – szólt aztán vontatott hangon, –
színehagyott piros kelme, mintha ezer esztendős lenne, folt is van
rajta, nem tudom hány.
– Az alján köröskörül apró zöld virágok.
– Látta?
– Nem, csak kérdezem.
– Igen, virágok vannak az alján.
– Szabad megnézni?
– Természetesen. Megnézi?
– Hisz’ azért megyek Glogovára.
– Azért? Hogy értsem azt, ha nem hiszi az eredetét?
– Éppen azért, ha hinném, el nem mennék.
– Maga rossz ember. Pogány.
Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött,
elkomorodott.
– Megsértettem? – kérdé szeliden, bűnbánattal.
– Nem, csak megijesztett. – S gyönyörű ovál arcza csalódást fejezett ki.
– Hát inkább mindent hiszek, csak ne féljen tőlem.
Veronka ajka körül mosoly suhant el.
– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szliminszkyné. – Nem babona
ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se
hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei és akkor ez is igaz lehet,
vagy…
De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott,
kijelentvén, hogy fáradt, aludni megy, mire mindnyájan felállottak s
Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarba nyíló két
szobácskába.
Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki ő neki is jó éjt
bicczentett a fejével.
– Korán indulunk reggel? – kérdé.
Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér
nyakát, mintha el volna törve.
– A mint parancsolja _Tamás_ úr.
Gyuri elértette a «Tamás» szót és tréfásan viszonzá:
– Minden attól függ, hogy meddig alusznak a szentek.
Veronka visszafordult a pitvarból, morczos arczot vágott,
összeszorította a kis öklét, úgy fenyegette meg vele parasztosan Gyurit.
– No megálljon!
Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a
fenyegető ököl a hamisnak. Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!
Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert
rendelt nekik, mert nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta
Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy köpenyeget akasztott,
nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta s miközben meghagyta neki, hogy künn
csak az orrán át vegyen lélekzetet, ráért Gyurival is csevegni.
– Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.
– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha ráfujna az ember egy-egy
ilyen szép legendára és lefujná róla az arany zománczot, a szent
illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság
maradna az alján.
– Hát nem kell ráfujni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpenyed
gallérját, Wladin!
Az ügyvéd elgondolkozott.
– Talán igaza van – dünnyögé elmerengő tekintettel.
Kis vártatva Gyuri is megkivánta az alvást vagy a magányt s kérte
Mravucsánnét, jelöljön ki neki fekvőhelyet.
– Hm, elment a mágnes – dohogta a jegyzősegéd.
Alig, hogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan
felkurjantott: «Elhullt a férgese!» Levetette a kabátját, felgyűrte
duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovirozott ökörfejet lehetett látni a
meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak.
Városbiró uram elérté a dolgot.
– Igaz, igaz – bizonyítgatta sugárzó arczczal, – nem lehet anélkül
lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?
Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy
pakli kártyát.
A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a
bábaszéki intelligencziát, már a multkor is így játszották a
preferánczot, az utolsónak kevesebb jutván egy kártyával az osztásnál,
mely azonban képzeletben mégis neki jutott s mint _szellemi kártya_
szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a hiváson, az utolsó képzeletben adta
az ütésre a zöld alsót, mondván:
– Rajta van a szellemi alsó!
Némelykor ütött is vele, kivált ha zöld volt a tromf.
Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli
kerekedett, mely jó éjfélutánig eltartott. A szenátorok játsztak, a
mészáros, meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat hordta, a
pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt
hol itt, hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a czímen,
hogy _peches gibicz_, ami alapjában igen lehangoló és elkeserítő
titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény Klempa
játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti
asztalcsücskön lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla
szolgálván állának vánkosául – de egyszersmind kellemetlen jövőt
teremtett számára, mert a gézenguz Kukucska Pál azt indítványozá széles
kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát
pecsételjék le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad és nem
ereszti az asztal.
Nosza mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát,
Kukucska a viaszt csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára, – maga
Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen
lesz ebből nagy parádé!
Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek.
Madame Kriszbay, akit a saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert
befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy besüpped és megfullad.
Minden áron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes angol
észszel azonban elhozta az ura nagyszőrű bőrbundáját és ráterítette a
madamera, amitől az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel
tormát kellett a halántékára rakni.
Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a
Mravucsán-ház legszebb szobájában, berekeszelte belűlről az ajtót, hogy
senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy mantillát akasztott a
kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyilt, aztán
hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elől mellénykéjét, egyik kapocs a
másik után engedett, mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván
a mell és a derék igaz formáit – százszor szebbeket a sejtetteknél. Az
utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a
csipők felett és erre a virágos fodros rokolyácska kezdett alácsúszni –
mintha a rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.
Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját.
Már-már annak zsinórját is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt
bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró
veres szem van rámeredve.
Egy kis iromba czicza jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan
nagyon nézte, kiváncsian, érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott
királyfi lenne.
Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s
a másik kezével felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már épen
ki akart volt lépni), miközben majd csengő, majd parancsoló hangon
korholta, riasztotta a macskát.
– Mars czicza! Sicz, csunya czicza! Ne nézz ide czicza!
A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész
rendesen s próbálta a macskát kikergetni, de az elbujt a bútorok mögé,
felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a kergetődzés vele, nem
lehetett a szobából kitúrni.
Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a
szomszédszobából:
– Mi baja, kisasszonykám?
– Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.
– Semmi az szivecském, ha bent marad is; jó ártatlan állat.
– De mikor lát – felelte Veronka szorongva.
Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya
macska megint kijött a szoba közepére és szemei még jobban villogtak a
homályban.
– No megállj kiváncsi czudar, mingyárt kifogok én rajtad.
Barrikádot csinált a székekből s e barrikád mögött, mintha a várában
lenne, amelybe nem lehet belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a
lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a czipellőit. Kip, kop, koppant az
egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip, kop, a másik is
koppant.
No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip, top, egyet ugrott
kinyujtózott testtel és ott volt a slingelt abroszszal beterített
mosdóasztalkán; tip, top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán;
a vánkosa közepén. Hanem ’iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt
rest, egy ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már macska koma!
Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézelődni, mikor a
lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik, cziczuska.
Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, két rét a
szeme táján: «most lásson már maga, ha tud» s így kezdte ujra a
vetkőzést.
AZ ÉJ TANÁCSOT ÁD.