hogy tapsolni fog örömében, – mikor a madame egyszerre megmozdult
fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.
– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem,
hogy talán nem is lehet önnel menni.
– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól
felférünk.
– Igen ám, csakhogy szabad-e?
– Hazajönnie? Ki tiltaná meg?
– Hát ön nem tudja?
– Ki? – kérdé Gyuri csodálkozva.
– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkaczagott. Oh a kis
buta!)
– Igen, igen – bizonykodott hevesen, megneheztelve, hogy kinevetik, mert
Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: «Egy idegen
férfi karját nem szabad elfogadni.»
– De a kocsi nem kar, – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar!
Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej, szívecském, hagyjuk
azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat,
nem a franczia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar,
punktum.
– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.
– Hát tessék vele beszélni!
Veronka ujból odaguggolt a divánhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy
darabig s úgy tetszik az eredményből, meg egyes franczia szavakból,
amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a
Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar s aki már be van mutatva, nem
idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a
fiatal ember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A
szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az
ágyból Privardière marquis s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya
sem emiatt.
Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál,
ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.
– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván
magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency
Blanka is.
Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű
mehetnékje.
– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját
állta.
– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo,
mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen
kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az
ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot
egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro
secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro
tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hová
mennének az éjszakába?
Valóban, a nap már lecsúszott az aczélkékes zólyomi hegyek mögé. Az
ablakelőtti luczfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles
úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy
sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátli közt.
Mindamellett riposztirozni kezdett az ügyvéd (hiszen a mesterségéhez
tartozik).
– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a
madamenak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.
– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán – s rossz, hegyszakadékos
helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot
oda nem parancsolhatom a mennyboltra.
– Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.
Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi
egy-egy nyomatékos argumentuma szerint, – míg végre Mravucsán
odazúdított egy hatmázsás érvet.
– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy
fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.
Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.
– Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.
Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét
(egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva
rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy
vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon
melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy
szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a
nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván
Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné
boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.
Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves
asszonyka volt, széles, mosolygó arczáról szelídség és jószívűség
sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte,
rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténynyel elől; a fején is
fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.
Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű, nyájas világban
szokás.
– Oh istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi
vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér
liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni,
beteljesedett. No csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd
én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a
legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok
Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy
olyan szép. Oh, szűz anyám, szűz anyám! Most már értem Mária
miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos
arcza meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a
vállát. No van én nekem olyan fűvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni.
Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer
feldőltem, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy
hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt
vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi
az útonjárón. Fáj-e nagyon?
– Az asszonyság nem tud tótul, – mondá Veronka – se magyarul.
– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még
magyarul se tud? Hát hogy lehet az?
Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő
hozzá társalkodónőnek s még eddig soha sem volt Magyarországon, egy
franczia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott
volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét
Glogovára, hogy jön s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.
– Oh úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de
gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se
magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Már most aztán mit csináljak én
vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép
mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a
fiatal úr is.
– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom
is – felelte Gyuri.
Nagynehezen felczihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a
ruhadarabokat újra ráerőszakolták, Gyurit előre kikergették a folyosóra,
hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a
nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.
– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.
Azután karonfogta a madame-ot, hogy ő rá támaszkodjék, úgy vezette le
valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.
A madame francziával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott
valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elől menő
fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas
frizurájával, mint egy beteg kakadu.
– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két
lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt
otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok
magának éjszakára. Csupa pöhöly minden vánkosa.
Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért.
Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna,
ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.
– Fáj, ugy-e? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa
zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét mulva is megérzi. Hanem
szó, ami szó, – mondá jelentőségteljes pillantással az elől menőkre
mutatva – gyönyörű pár lenne belőlük.
Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó
ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem
terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett
kerülni. De e pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta
azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a város lúdjai, itt
hemperegtek a széleken az apró malaczok és végül innen merítették a
vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka
összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a
lakosságnak.
Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt
s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában
figyelmeztette az előljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel
kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.
A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné
vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a «Megfagyott birkához»
czímeztek egymás közt az idegenek, czélzással Bábaszék éghajlati
viszonyaira. A «Megfagyott birkánál» még most is szólt a zene, a
vendégek már be se fértek, egy pár turóczi «safranyik» künn itta állva a
pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz és
hármasával hozatta a boros palaczkokat. Derekasan el volt már ázva s
hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel
sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva
gazdáját, a nádból font állás alatt.
– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás – hogy az én lovam
nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy
azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány?
Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát
iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a multkor se bírta kihúzni a
talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyuba. Nagy szamár az én
szomszédom. Igaz-e, vagy nem?
Felkelt tántorogva és mindenáron követelte a turóczi safranyikoktól,
hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?
Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki
se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, neki rontott a
Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:
– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?
Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag
közel hozta az ájuláshoz.
– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!
Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.
– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom, – mondá – de hogy te magad részeg
disznó vagy, azt látom!
S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve
folytatván hanyattfekve a tünődést:
– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen
egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.
Csakhamar feltápászkodék és a részeg emberek öntudatlan
következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén,
hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig,
amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A «safranyikok», akik
utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: «Hogy a pokolba
tud úgy szaladni ilyen lábakon!»
Még jobban csodálkozék az előlmenő Veronka, aki Gyurival beszélgetve,
semmit sem vett észre a zólyomi talyigás izetlenkedéseiből s nem tudta
mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.
– Madame, madame, mi lelte?
Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban
legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas
komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.
Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a
vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.
A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan
bamba arczczal, soha sem látott még elájult asszonyt, hallott valami
olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett,
gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is
fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kivántatnék s madame
Kriszbay csupa csontokból állott.
Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik
csakhamar eszméletre hozták a szegény ideges teremtést.
– Ah, – sóhajtá ujra és ujra – milyen tartományba jutottam!
NEGYEDIK RÉSZ. A BÁBASZÉKI INTELLIGENCZIA.
VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL.
Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus
ruháival történt meg a csoda, _hogy együtt nőttek a gyermekkel_. A kis
palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára
lépegető férfi Jézus tagjait fedte.
Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a
regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet,
egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.
De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely
pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame
Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges
báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:
– Jaj, harap odabent a torkomban valami!
Még kevésbbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt,
melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:
– Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!
A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik:
«Milyen gyalázat ez nekem», óbégatott, végre is előhordogatta neki a
megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott és amint
lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.
Méltán, mert a helybeli luteránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel
uram, meg a kántor, Klempa Teofil, mulattatták az asztalnál, egyik
balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: «El kell
jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit
distrahálni fognak.» De ki is tettek magukért csupa «flancz»-ból,
mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire
járatos a német finom társalgásban.
Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt
is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember.
Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba
jutott!)
A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens
hosszúkás arcza fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész
mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak
olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva
fatörzsből a mézga.
Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen,
kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kaczagási ingernek: mert a
torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű
visszaemlékezés rá. Neki-neki vörösödött viaszksárga arcza, láthatólag
igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség
előhirnöke, még dísztelen is.
– Ej, semmi az, – biztatta Mravucsánné – csak bátran lelkem, köhögje ki
magát! Kucz, kucz! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.
Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye
is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába s apró anekdotákat
tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira
tetszett a madamenak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.
Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas,
ájtatosságot szimuláló papok közé s habár a híres bábaszéki tót mondás,
melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé
olvasva is ugyanazon értelme van: «_szedi na fare Rafanidesz_» (ül a
parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen
ellentéte volt a «szedatus» embereknek, örökké járt és kalandozott.
Egyszóval jó vére volt és már az előbbi eklézsiájából is (valahol
Nógrádmegyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné
tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó
Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a
főkurátor előtt a pappal való viszonyát és nem valami nagy szépség, mert
Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:
– Bolond volt Rafanidesz ő vele okvetetlenkedni. Csunya asszonytól ne
kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt
eldicsekszik vele.
Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: «Ha azonban valaki reám
hivatkoznék, bizony eltagadom.» Azért tehát én még azért sem állhatok
jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani.
De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman
trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe
sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott s
nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi
meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos
emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nem egyszer
mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a benszülöttek már
mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket a gazdag mészáros,
Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján
imigy üríti fölemelt poharát önmagára: «Az isten éltesse feleségem
urát»; a stuczczer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát,
melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván
(állítólag vadászatban) megsebesült kis ujjáról a sebóvó keztyüujjat:
«Miféle város ez kisasszony?» Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az
_Kis-Ujjszállás_. Egyébiránt a stuczczer nótáriussegédnek talán nem is
fáj a kis ujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a
keztyüujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.
Voltaképen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen
semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán
valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül
fel. Isten ments, azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e
semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös
bort s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor
felkiáltott:
– Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!
Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arczczal
kérdezte:
– Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?
(Vagy nagy liba még az a lányka, vagy már nagy szinésznő.)
Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arcza van, mint a szűz
Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Majd összenéztek. De
szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a
leleményes fejű asszony magyarázta meg:
– Hát úgy van az kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta
hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul és ő löki fel intőjelül a
poharat.
Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetlenül rázta meg a szép
fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.
– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!
Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné s rendes szokása szerint
az urát ajnározta, bábusgatta egész este.
– Vakard le a kövéret a libaczombról, Wladin!
Wladin boszankodva ránczolja össze a homlokát s a sovány nyakán
sebesebben mozog ide-oda az Ádám-csutka, ami mindig annak a jele, hogy
haragszik.
– De mikor azt szeretem legjobban.
– Mindegy Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!
Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.
– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént
gombolózz be, Wladin!
Az erdész begombolózik és a teljesített kötelesség jól eső érzésével
nyúl ismét a tál felé.
– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég
volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.
Wladin engedelmesen leteszi a villát és egy pohár vizet akar inni.
– Add ide előbb, – kiált rá az asszonyság ijedten – hadd nézzem meg, nem
túlságosan hideg-e?
Wladin átnyujtja a vizespoharat.
– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok
locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy
szivárvány. Elég, elég, az isten szerelmeért!
Szegény Wladimir! Mártirja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje
áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi
házasodott s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a
katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel
maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat és vége
van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik
körülötte gyilkos szándékkal.
– Vigyázz Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!
Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott
somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol
keservesen, mintha mondaná: «Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.»
Az úgynevezett «amabilis confusio» kezd beállni. Mindenki beszél,
mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az
akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné
sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül emiatt
becsületes egyszerű arczán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös
bor, miután madame Kriszbayt úgy is a pap tartja szóval, felkiált,
magára akarván vonni a közfigyelmet:
– Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.
– Halljuk! Miről!
– A kutyák öngyilkosságáról.
Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba
kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!
Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzácziót kezd okozni, hogy a
Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak,
amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerinczen
lövi magát.
– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a
megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a
belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal
megkerülöm a puska fogantyúját s áthúzván a madzagot a billentyű alatt,
hasonlóképen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag
legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a
köpü belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire
dörren a puska, bum, s bekövetkezik a haláleset.
Homéri kaczaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le
a morált legelőbb.
– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a
szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!
A poharak összekocczannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:
– Ej, Wladin, Wladin!
Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a
poharához nyult. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stucczer
jegyzősegéd, hogy daczára az érdekfeszítő témának, melylyel mulattatta,
figyelmével örökké férjén csüng.
– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is
elég lehetett…
– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is haza hoztam
a «kecskétül», ami most rajtam van.
Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki
tudja, már hányadszor ma este.
– Csinos ruha. Hogy vette?
– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…
– Hogy volt?
– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal
kellene ezt megnézni.
– Az ám, de valljon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske
szórakozottan.
– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is,
ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak
mellett.
– Jó, jó, de az árát kérdezem.