leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik
Lehotának és Kobolnyiknak.
– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából
egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.
Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá!
Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok
között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni
szeretett volna tudni.
Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron,
egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta
a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő
sorait:
Tótok, amit mondok, nem valami titok
Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok –
egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móricz.
– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy
egy jó tanácsot adhatok.
– Kérem.
– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a
nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?
– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.
– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha
jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos
adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.
– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára,
azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!
– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly
csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot.
Egy forintért is elmondtam volna.
Az ügyvéd elmosolyodott.
– Én még ezeret is megadtam volna érte, Móricz úr.
Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett,
melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú
mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol
még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz
azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is
adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől
megvett tehénkéje felé.
A FÜLBEVALÓ.
A Schramek-házzal átellenben egy kicsit srét a nyitott ablakú korcsmából
nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a
bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi
korcsmák egyszerű boróka-kötegét, arisztokratikusabb forgács-bokréta
lengedezett homlokáról. Messziről kihallatszott a pelsőczi vályogos
czigányok czinczogása. Kandi tót menyecskék, «békába» igazított hajjal,
kaczér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő
csipkekoczka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a
kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál s a
csiklandozóbb nótáknál tánczra perdülnek künn az utczán.
De a kiváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a
dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város
hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot czipelve. Megáll és
lélekszakadtából kezdi verni.
No ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái
vesztek el a legelőről?
Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért se veszi ki
szájából a pompásan égő «zapekacskát»[5] s különben is önérzetesebb
férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.
Előbb tehát eldobolta a verset s csak azután kiáltá stentori hangon, a
verő pálczákkal gesztikulálva, ami következik:
«Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel
elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes
megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.»
Gyuri is megállt egy perczre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt s
nevette, minő fogakat csinálnak maguknak a menyecskék és leányok.
– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – szólt az egyik.
– Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba – mondá egy másik.
– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén,
a harmadik.
– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre –
figyelmezteté a negyedik.
Hanem biz’ azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg,
aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn
egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem,
akkora, mint egy borsó.
Lehajolt, fölvette, hát épen a hirdetett arany fülbevaló volt a
smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta
éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utczán lődörög!
De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja
vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki
visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki, ha már megtalálta, elviszi a
városházára, abba nem törik bele a dereka, úgy is tíz-húsz lépés ide.
Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a
boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda
borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon és
benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a
szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.
Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező
Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen,
úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán, – imhát mi történjék a
holttesttel?
Éppen ebben főtt a szenátus feje most s látszottak az összeránczolt
homlokokon a nagy lelki tusák.
Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az
akasztott embert a temetői bódéba s egyúttal értesíteni a szolgabirót,
tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja
bonczolni, a helyszínén megjelenhessen.
Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon
jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit,
nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz
lépésnyire onnan a «Kvaka» nevű nyirjesbe, amely már a travniki határhoz
tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!
Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta s végre is
elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van s hogy köszvény
hasogatja a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza
hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt,
hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a
Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett Galbaisták a
holttest átcsempészését kivánták a travniki határra. A mérsékeltebbek,
Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól,
megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol
felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők
csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a
temetőig, ami okvetetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabirót értesítenék
az esetről s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután
tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.
– Ostoba babonaság! – pattant föl Konopka.
– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a
nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.
Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire
templomi csönd támadt:
– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket,
hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges
felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sujt ezer olyat, aki
az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne
érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!
Mravucsán föllélekzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag
meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés
perczet s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált
röpülni magánál a sasnál.
– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván
dókáján a félrecsúszott vitézkötést – s következéskép határozatilag
kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.
Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.
– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város
bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha
nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem
őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a
vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a
keresztülvitelben van.
De ’iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a
Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.
– Milyen agyvelő! – rikkantott fel Kozsehuba.
Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a bonczolás – per associationem
idearum – és élénken veté közbe:
– Minek azt az embert felbonczolni? Úgy is tudjuk ki. Kutya legyek, ha
nem a biztosító társaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta
fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba.
Hiszen olyan világos, mint a nap.
– Bolond kend Galba! – zúdult fel Konopka indulatosan.
Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak s
ahogy a Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden
szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot
leszedje.
De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta le a fejét,
szinte eltünt, mint a felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul
harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor
egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye
fölött a gondviselés őrködik!
Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart
Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket s rohant feléje
sebbel-lobbal, hadd higyjék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős
és fontos dolga lenne az érkezővel.
– Ah, uram, – szólt mohón – ön engem keres?
– Ha ön a polgármester.
– Természetesen, oh természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester
Bábaszéken, mint Mravucsán?)
– Egy fülbevaló végett doboltak.
– Igen, igen, doboltak.
– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.
A polgármester arcza a megelégedéstől sugárzott.
– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem
alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez és ez is megkerült. Ezt
nevezem én hatósági rendnek.
Aztán a szenátorok felé fordult:
– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló.
Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.
Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanus mohósággal
kezdte marasztalni.
– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom
van igérve.
– Nem tartok rá igényt.
– Oh még mit? (Rosszalóan csóválta a fejét.) Ne tessék kérem ilyet
mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem
áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen
könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az
ördögnek, amiről nem tudott és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van
így.
– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott
a népmese – de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.
– Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.
– Ugyan kié?
– A glogovai pap hugáé.
Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.
– No, no, ne okoskodjék, csak jőjjön be egy perczre, nem bánja meg.
– Hova menjek be?
– Ide a mellékszobába.
A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg
eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba s magával
vonszolta.
– De, uram, nekem dolgom van.
– Mindegy, be kell jönnie.
S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga
előtt.
– Kisasszony, – kiáltá be a fiatal ember háta mögül – itt hozom a
fülbevalóját!
Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő
helyzetben hideg borogatásokat rakott a divánon fekvő idősebb nőnek a
válllapoczkájára.
Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság
vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya
megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a divánon, sérült jobb
válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt s látni
lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.
Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját
állta: «Ohó, hó! Nem harapják el az orrát!»
A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arcza csak egy pillanatnyira
csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a
sebesültre s a másik perczben már felugrott térdelő helyzetéből.
Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tünt fel Gyurinak,
mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.
– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.
Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be
a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé s aztán
egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy
igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.
– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már
keresztet is vetettem rá.
S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni,
mintha valami láthatatlan picziny harangnak lenne a látható nyelve és a
féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi
nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.
Gyuri érezte, hogy most szólani kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde
gyermekhanghoz nem talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta.
S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a «kanczelláriában»
(ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely
elbódította.
Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy
az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?
Valóságosan kinos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet
okozta.
Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s
megtörte a csendet.
– Oh istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy
is mondjam csak…
Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején
ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerüleg
a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.
– Én dr. Wibra György vagyok, Beszterczéről.
A bakfis örömmel csapta össze kezecskéit.
– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A
szegény madame…
Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatós papiros fölszíjja
a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.
Gyuri elmosolyodott.
– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak
ügyvéd.
A bakfis elszontyorodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál
élénkebb lett Mravucsán:
– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a hires fiatal Wibra? No, ez derék! Ki
hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára
ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe
juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska
holmit ok nélkül. – Ej no, az isten hajította ide, mert éppen olyan
bonyadalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá.
Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb
ügyvéd találja meg a fülbevalóját.
Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen
csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy
majdnem megkinálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt
jutalmul adni az esetleges megtalálónak.
Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek s bizonyos
aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kanczellárián, ahol
szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett
ködmönök, halinák, üres poharak és palaczkok, mivelhogy szenátor uraimék
minden per után áldomásadásra is itélik a feleket, s ebben a szobában
iszszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság
után uj igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a
borban van. A kanczellária kinézése igazán lehangolta volna e perczben a
polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró
Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát
kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bár csak megelevenülne
ő méltósága és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.
De miután ő méltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély
érzelmeinek kifejezést:
– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen
társaságot tisztelhetek a kanczelláriámban. Forgós adta, ez már valami,
a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…
– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arcza
a szégyenkezéstől, mint a fáklya.
– No, no, – kérlelte Mravucsán – ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni,
kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyeltem
ezért magamat. S végre is a szép arcz nagy segítsége a fehérszemélynek.
Igaz-e, ügyvéd úr?
– Nagy szerencse – felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.
Mravucsán a fejét rázta:
– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen
lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy
most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem
lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.
– Hogyan? – kérdé Gyuri – valami szerencsétlenség történt?
Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte:
– Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló
immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz,
de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is
meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.
– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a
piaczon…
– A mi kocsink volt, – mondá Veronka – a téglaégetőnél megbokrosodtak a
lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő és mikor utána próbált hajolni,
maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben,
nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem,
talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?
Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szurós, sárga
szemeit s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka
rendetlenségbe esett frizurája volt.
– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté francziául, aztán nyögött
egyet-kettőt és újra bezárultak a szempillái.
Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik
fonat.
– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan s mind a két kezét
odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is
kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?
– Ereszsze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten
úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?
– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté
tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a
madonnaarcz körül kezdődék s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska
aljáig lógott le.
Ez hát a glogovai pap huga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így
képzelte ő a paphugokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás hugok
ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz;
pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parokiákon szépség.
Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.
– Képzelem, nagyon megijedt.
– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek
már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.
– A pap?
– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, oda lesz, hogy nem jöttünk haza,
pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.
– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán – a lovak megvannak,
kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.
Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs
szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.
– Én azokon a lovakon? Soha!
– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen
azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott
van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie
kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka
szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam,
mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a
szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű
felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni
a levegőben. No hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük
rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen
hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat.
– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek
voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én
magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…
– No csak az volna szép, – szörnyűlködött Mravucsán – hogy gyalog
ereszszem el az én legkedvesebb papomnak az ő hugocskáját azzal az ő
piskóta lábacskáival. Uj huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis
szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az ewelasting topánkában.
Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: «No, ugyan komisz ember
a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba
fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.» No,
csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a
glogovai parókiáig.
Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata
támadt, hogy ha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű és valójában
háton kellene hazavinni a kis leányt, elbírná-e azt Mravucsán s nem úgy
fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már
törődött, idősb ember…
S kiváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a
vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb
kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.
Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta s mosolyogva vette észre,
hogy ez szinte kellemesen érinti.
El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak
ki s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a
szerelemből.
– Úgy, úgy, édes lelkem, – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni
a leányt – csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem
lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit
csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt,
magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem
való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt
nem lehet parádézni, galoppozni, ficzánkolni, hányni-vetni a fejét, ez
komoly vidék. – Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt
elkedvetlenedik, látván a czirkumstancziákat, a Herkópáternek se nő meg,
mintha mondaná: «Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.» Ami itt
ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgy hogy förtelem ránézni.
Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak
fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:
– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony és igen szívesen viszem
magokat haza.
– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy
gavallér! De hát mért nem szólt előbb, az isten szerelmeért?
– Mert nem hagyott szóhoz jutni.
– Az igaz, az igaz – nevetett Mravucsán kedélyesen. – Eszerint elviszi?
– Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.
– Oda megy? – kérdé Veronka meglepetve.
– Igen.
Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkozva, aztán egyszerre
megfenyegette a két ujjával gyerekesen.
– De ne csaljon meg.
Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.
– Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?