itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden
megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes előljárósága okulván az ellenség
irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja
szedni a mézet – alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz
Jónásnéval aziránt, hogy átjőjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piacz
kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhelylyel, hogy minden átutazónak
legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképen a következő
árúczikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög,
só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, czimet, csiriz, kenderolaj, szóval
azok a czikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem
is készíttetnek s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen
a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s
mindenben kényeztették, majd hogy a tenyerükön nem hordták (ami
egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két
mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magistratus nem zsidót szerzett,
hanem csak zsidó asszonyt, mert mégis csak szebb lenne, lélekemelőbb
lenne, ha így szólhatnának: «A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi
Móriczunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette», de csak annyit
mondhatni, hogy «a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk», az semmi, ez
túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna
hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal –
az az igazi.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat
folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Beszterczére a
kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az
asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan
argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sujtott jobban.
– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király
lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony
zsidóboltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is
kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is
minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné
fiai, számszerint heten s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős
czipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken,
végigsétálni a piaczon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályva rózsás kertjeikbe s
büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok néztek, azt mondogatván
egymásnak a liczeum-keritéseken keresztül:
– No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslincza!
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőczön – válaszolta a hasát
simogatva a másik koma.
Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen
ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már
maga ez a pápaszem bizonyos előkelő városias külsőt kölcsönzött
Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arczú öreg asszony volt
Münczné s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piaczhoz, a fehérre
meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki
se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, épp úgy nem, mint a
nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes
látni való volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerüleg érezte, hogy a kis
gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
– Jó napot ifiasszony. Hogy van ifiasszony?
– Jól, édes gyermekeim.
– Hogy megy a bolt, ifiasszony?
– Jól, édes gyermekeim.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík,
egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is
dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink.
De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely…
Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de
mégis csak úgy hítták «mlada pani» (ifju asszony). És ebben is van
logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen czímeket és
csak ő neki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy
ő is szuverén), a _fiatalságot_ adományozza czímnek. Hát mondom, nagyra
becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt s mikor néhány évre az
ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piaczon – az összes
szekeres gazdák szivességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért,
fáért, a zsellérek pedig egy napi ingyenmunkára vállalkozának; alig
akadt egy-két lustább, aki húzódék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is
hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
– Hitvány ember, – mondták az olyanról – nem becsül az semmit; se
istent, se papot, se zsidót.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a
messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön
kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet az esetleges
zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára – holott csak az az egy
zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll s ki tudja, mi fénylik abban? És
végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges
beszélgetésekbe «a bábaszéki zsidó-temető mellett egy kődobásnyira» vagy
ilyesmit: «a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve», stb.
Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a
Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképen nyilatkozván a hátuk
mögött:
– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.
A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK.
Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné
boltja előtt s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már
tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.
Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel
és Galba szenátorral, kiváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje
tartó úrtól:
– Parancsol valamit?
– Müncz Jónásné?
– Én vagyok.
– Esernyőt szeretnék venni.
A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.
– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán – minek
ilyenkor az esernyő? Majd hangosan kérdezte:
– Hová való uraságod?
– Beszterczebányára.
Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni
a mellét. Mégis csak nagy dolog az, hogy Beszterczéről Bábaszékre jönnek
esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját
polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta:
– Hallotta?
– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló
czikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.
– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát
harapdálva.
– De úgy hallottam, – szólt ujra az idegen – hogy öreg esernyői
volnának.
Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki aszthmatikus, egyszerre sebes,
kurta lélekzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart
odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé
fordítá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piacz,
szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben
megszünt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a
jobbra felállított Laczikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel
együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított
sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen
csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak,
jajveszékeltek, némelyek, a bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket,
ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen
a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piacz
izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas
pecsenyedarabot, a kofák utána iramodtak, mire egy másik kovácslegény,
hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a
fujtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván
azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire
frecsegtek köröskörül.
A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas
portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait.
«No abból se lesz többé kocsi», mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki
bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamely
házfalhoz ütődött a kocsi s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a
tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül,
saraglyástól, úgy hogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínüre
festett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a földet seperte s valóban
szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel,
tajtékos szájjal, lila gőzt lövelő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság
élvezetének mintegy deliriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván
bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.
– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.
– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami
szerencsétlenség történt. Menjünk Galba!
Azalatt, míg Münczné az előljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt,
felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia s akik türelemmel
vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek:
– Öreg esernyők volnának uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de
azok nem ilyen finom úrnak valók.
– Terringette! Hátha mégis láthatnám őket!
Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt
ereszsze a vevőket s mindössze a küszöbről tett egy elutasító
mozdulatot.
– Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.
Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a
boltba s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni
akarja az ócska holmikat.
– Ejh, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők
abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a
javításukhoz, többnyire összetört bordázatuak, rongyosak – azonfelül úgy
elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem
érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a
szolgálónak orbáncz van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig így vásár
idején el nem mozdulhatok a boltból egy perczre sem.
Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárczájából.
– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket
minden áron látni akarom. Ereszszen hát fel engem magamat a padlásra.
Fogja ezt egyelőre.
Münczné utána nem nyúlt a pénznek s apró szemei, melyek mélyen bent
ültek kövér arczának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő
külsejű ifjúra.
– Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.
– Miért?
– Mert a megboldogult férjem arra tanított: «Soha se tégy olyat, Rozáli,
amit nem értesz» s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.
– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot
rongyos esernyők látásáért.
– Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.
– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője,
melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá,
megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony,
most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.
– Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.
Az idegen elpirult kissé.
– Gregorics Pál – mondá.
– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa
emberke, ki halála után…
– Az, az! Aki két-két ezer forintot hagyott a beszterczei asszonyoknak.
– Tudom, tudom, de ő neki nem volt, ha jól emlékszem, fia…
– Igenis, az az… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd
vagyok.
Most már az öreg Münczné jött zavarba.
– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már.
Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy
látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy
hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette
hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor
is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No hát csak tessék azokat az
esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat és megmagyarázom, hol
vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bár csak megtalálná az öreg
tekintetes úr esernyőjét…
– Ötven forint ütné érte a markát, Münczné asszony.
Az ötven forint szóra megcsillogtak az öreg asszony szemei, mint
Szent-János bogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak
nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli
a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra,
mint az orsó s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors
tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához s most már maga is föl
akart menni, hogy segítségre legyen.
– Nem, nem, maradjon lent Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt
Gyuri, tréfálkozva – ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?
Rozáli mama vidám kaczajra fakadva csapta össze a kezeit.
– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a
tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz
haját elől.) No hát csak menjen fel lelkem.
Egy jó félóráig turkált fent a Münczné limlomjai közt Wibra Gyuri –
mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni.
Türelmetlenné tette az ötven forint.
– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé
lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül
jött.
– Mindent átnéztem, – mondta lehangoltan, – egyik esernyő se az igazi.
A zsidóasszony kedvetlen arczot vágott, tokája fájdalmasan rezegni
látszott, a szeme pedig szaporán pislákolt. Ájváj, hova tehette az az
ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha se
voltak ösztönei…
– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani
törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik
rá.
– Hogy nézett ki?
– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny
zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban
végződött.
Rozáli ifiasszony felkiáltott:
– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára.
Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre azt vitte…
– Elég rosszul cselekedte.
Rozáli mama védeni kezdte:
– Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.
– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál
tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain;
csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az
egész a légbe, ahonnan építve volt.
Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most
már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd.
Künn az utczán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri
gallérját:
– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móricz
fiam, aki mészáros Ipolysághon és juhokat jött venni. A Móricz fiam
mindent tud és soha se menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb
szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyujt valami
felvilágosítást a veres esernyőről. Menjen csak, tekintetes lelkem,
egyenesen a vásártérre, a birkák közé és szólítsa meg ott a legszebb
embert és az lesz a Móricz fiam… roppant szép, különösen szép a Móricz.
Csak szólítsa meg és igérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az
égbe, ha a Móricz nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert
mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móriczka ment őt felkeresni s
megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte,
kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama
könyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás, mért tetted azt velünk?
Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te
fiaidnak elegendő.
Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül
sietett tehát a bocskortalp és halina-árukkal rakott sátrak között a
templom háta mögé, a vásártérre.
Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móriczra, egy tömzsi, kövér
emberkére, olyan szeplős arczczal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint
egy faun. A derekáról egy sásalakú aczél fityegett s jobb karjára
ökörfej volt kitetovirozva.
Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti
szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még
nem vett élő ember Bábaszéken.
– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá – és mégis tizennégy itcze tejet
ad naponkint.
– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móricz, – nem vagyok én borjú,
aki szopni fogja, hogy nekem tejelését dícséri kend, mészáros vagyok,
aki levágja és kiméri.
– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját
inicziativájából engedett a tehén árából öt forintot.
Ez még kevés lehetett Móricznak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot
csapott a lapoczkájára. «Mennyi csont!» – kiáltott fel kétségbeesve,
aztán kipeczkelte száját és fogait nézegette.
– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!
– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak
nem akarná talán kimérni a fogakat is?
– De rúg is a rusnya állatja!
– Ejh, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után
szándékozik kimérni.
A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén s mert az jó hangulatba
ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.
Még ez is kevés lehetett Móricznak, mert még mindig nézegette a Bimbót,
hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri
és megszólítá magyarul:
– Jőjjön csak egy szóra Müncz úr!
Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejebb szállott öt
forinttal a szűcs és most már tenyerébe csapott az okos Móricz, aki
mindig estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész
idáig nem bírtak túladni a jószágon.
– Mi tetszik, uram?
– Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.
– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. –
Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.
– Menjünk egy kicsit odébb innen!
Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy
terebélyes kőrisfa nyujtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett
körül a nemes város s két oldalról padot állíttatott alája, szintén
hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe
játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték s némely
orvosságok készítéséhez kellenek, e _hólyaghúzó izgonczok_ (ahogy a
tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy
Bábaszék is megkapja egykor a patikát.
A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt
Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb
statutummal tiltá el ezt a machinácziót a nemes város, mondván: «A fához
patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni»… Tudja ám a leczkéjét a
messzetekintő Mravucsán!
Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné
megszerezni az apja kedvencz esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott
magával.
– Tud-e valamit felőle?
– Tudok – felelte Móricz kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla,
hogy ilyen csekélységről van szó.
– Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít és sikere lesz.
Móricz ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért!
Haj, ez talán maga a kóburgi herczeg Szent-Antalról! Egyetlen
szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.
– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd
gondolkozva tette utána a mérséklő «úgy hiszem»-et.
– Beszéljen el mindent, amit tud!
Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán
voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.
– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve
annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de
azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel,
Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, követhettük.
Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a
falubelieknek, a korcsmában meghált s egy ócska pecsétnyomót vett
bizonyos Raksányi nevű kurta nemestől, két forintért. Nagyon eszénél
volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a
zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, ugyanis kisült
róla, hogy Mohorai Vidnek volt pecsétje, az Árpád-korból.
– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móricz úr –
szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.
– Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.
– Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.
– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni.
Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára
mentem. Az itt előadottak szerint már is gyanakodni kezdtem, hogy az
öregem elméje elborult, úgy is mindig hajlott a búskomorságra. Itt
ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az _angyalos krajczárokat_
négykrajczárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt,
hogy tévedtem a föltevésemmel.
– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?
– Nem, mert néhány nappal utána két zsidólegény járt Abellován, akik
egy-egy tarisznya angyalos krajczárt hoztak magukkal, amiket viszont az
abellovaiak váltogattak be három krajczárjával – tudván, hogy az
angyalos krajczárok négyet érnek.
– Eszerint lehetséges…
– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az
angyalos krajczárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így
tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt
egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról
átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem
bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt,
ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón már
utána szaladtak a gyerekek és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő
meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim)
áruczikkelyeivel dobálta őket. Ötven esztendő mulva se felejtik el ezt a
napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és
harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is
lett, amint hallom, hogy: «_Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!_»
– Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!
– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták
szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével
hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az
esernyője.
A Móricz szeplős arczán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy
elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és
végtelenül lágy.
– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla
valamit. Egy zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén
lakó csőszhöz – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt
már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, melylyel
annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.
– Ah igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a
Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.
– Igen.
– Elhiszem, Móricz úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán
elhajitotta az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha
megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt
öltöztesse fel félelmetesebbre.
– Nem az történt. Tudom, mi történt.
– Ugyan?
– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én
az esernyőt, hanem apámat. A «Kvet» hegységben egy fazekassal
találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon
beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem
látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? «De
bizony láttam», felelte, «hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy
felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kis gyerekre, egy ház
eresze alatt ráborította esernyőjét és tovább ment.»
Az ügyvéd élénken ugrott fel:
– Ohó! Csak tovább, tovább!