Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen irásbeli
mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott Krekics János
tyúk-prókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instancziát magához a
királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt
merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli, – jegyzé meg
Prepelicza a prókátornál – én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak
ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert
nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival) s elvitette magát
Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén
mindent, elejétől kezdve egész végig.
Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége
alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig.
Egy légió tanut kellett kihallgatni s az akták idők multával hetvenhárom
fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két
Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította, (többre nem bírta vinni), a
Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki
szeget és ócska vasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és
kifoszsza.
Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekcziója, végre is ő
maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát
a szegekkel és ócska vasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre
kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy
volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi
vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette
mindenüket.
A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hirük is
egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:
– Ej, ez egy roppant eszű ember volt!
Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.
Pedig volt, sok volt, de nyoma tünt, nem lett senkié.
Azaz, hogy mégis! Örököltek a _mesék_. Ezek rendelkeztek vele szabadon,
fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik
tetszett.
HARMADIK RÉSZ. A NYOMOK.
AZ ESERNYŐ KIBUKKAN.
Sok esztendő elmult, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott
Beszterczén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a
kis aranybetüs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van
felírva: «Wibra György köz- és váltóügyvéd.»
Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs
megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál
szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utczán jár. Igazán csinos ember
és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva
előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.
De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy
garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit
fog elvenni Wibra Gyuri?
Hát biz’ ahhoz elmenne Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a
városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak
rátartós, gunyoros jószág. Sőt talán Biky Mariska se adna neki kosarat,
habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a
leányok!
De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő.
Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a
többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a
diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez s a primitiv
fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek
látszik, hogy okvetetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske
hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal
prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.
Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer Krikovszky-mama valami
olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a Hymenhirek
között, valóságos méltatlankodással felelte:
– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.
Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogysem
akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők
csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy
bolondot tettek, de okosabbá a világot még se teszik. Amíg szép fiatal
leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…
Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje,
de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott,
de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik
mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt
volt. De hol?
Ejh, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?
Barátjai azt hitték, hogy tudják s váltig unszolták ők is:
– Mért nem házasodol «öreg»?
– Nincs pénzem.
– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a
lateiner-világban.)
Gyuri a fejét rázta, szép férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete
szemekkel.
– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!
Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek
lappangani benne.
– Mennykő nagy stréber. Sokat akar, valami nagyot akar.
Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky
vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egy szóval nagy stréber,
olyan mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd
virágozni. Pedig ha most nősülne is emelkedhetnék. Lám a futópaszuly
együtt kúszik a virágaival…
Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő
pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak
az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarcz, sem
nagyravágyás, csak az a legenda.
Mert legenda volt az másoknak, de ő neki majdnem valóság, mely fénylik
előtte, mint a lidérczfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut
utána, a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul,
eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a
falakból, az utczakövekből: «Hiszen te milliomos vagy». Mikor a
nyomorult öt és tiz forintos kereseteket írja, egyszerre csak
rávigyorognak a kacskaringós betük: «Csapd le a tollat, Wibra Gyuri, van
te neked elég kincsed Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert
a te apád volt, neked gyüjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te
Gyuri és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az
aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol?
Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajtok ülsz,
mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a
tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben és az sincs kizárva,
hogy soha sem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit
tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat
tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Czímeres ajtóknak
ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen,
csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell
hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább barátom a kereseteket és
exekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.»
Valóságos szerencsétlenség volt ő rá nézve az eltünt vagyon tudata. Maga
is érezte ezt és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak soha se hallott volna
felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a
homályból, mely kétségessé, sőt valószinütlenné tenné az örökség
létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember és így szólna:
«Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!»
De nem, csupa oly részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják
az elrejtett vagyont s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a
fiatal ügyvédet:
– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult
Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem
sejt ön felőle semmit?
Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden
örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak _félember_ lett, mert
két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő
egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy
sokra vitte saját eszével, egyéniségével és boldog, megelégedett volt
ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy
gondolat s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics
Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli.
Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran
ott hagyta virágzó irodáját hetekre s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál,
akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.
A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg,
csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.
– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem:
«egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba» s kérdezgette tőlem
az utalványok és cheque-ek természetét.
Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül.
Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért
vissza Beszterczebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész
dolgot. «Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú
örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek
többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.»
De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de
nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan.
Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón
jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló
mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó
Gregorics Pál haldokolt, sürgöny útján kivánta volna Gyurit az ágyához.
– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jösz. De én
voltam a hibás.
– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?
– De bizony mondta. _Át akart neked adni valamit._
Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró, fehér pontok keletkeznek
itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy
bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama
szavából kitetszik, hogy ő neki, fiának akarta átadni az utalványt.
Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt
nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni
örökre?
Nem, nem. Nem veszhet el végkép, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha
elesik, árok szélére vagy bárhova, egyszer csak előbuvik váratlanul, még
a kabátzsebből is kicsirázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó
fölszakítja, egy szikra megvilágítja…
Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez,
Krikovszky Tamáshoz hitták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a
városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hivatott utolsó
órájához.
A város feje (ez a makacs parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a
vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikczió, amelylyel
elbúcsúzott a tisztikartól, szivökre kötvén a nemes város további
gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy
mély sóhajjal nyujtá a főjegyzőnek:
– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.
Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy
áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.
– Terringette, milyen idők voltak azok! – – szólt, a szavait Gyurihoz
intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki
volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket
tábortól táborhoz…
– Úgy? Az esernyő – dadogta Wibra György és a szemei megvillantak.
Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh jaj! Ebben az esernyőben volt
a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól
izzadság csurgott s elméje tomboló diadalmassággal nyomul előre a
bizonyosság felé.
Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a
tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe,
hogy elrémült az öreg, hogy igért nagy jutalmat az esernyőért.
Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai:
«ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen»,
megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a
másvilágról.
A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi
izgatja fel annyira a Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól
teszi, ha elmegy, úgy is csak immel-ámmal húzta már idefent a csúzos
lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába,
megfestetik arczképét a tanácsterem számára s ezzel szépen bevégzé – ha
még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint
hogy az arczképét megfestetik, de a kép már akkor csunyább lenne.
Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba
kérdés, melyet daczára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz
intézett:
– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?
– Miféle üreg? – kérdé a haldokló, ki már elfelejtette, mit mondott.
– Az esernyőnyélnek a lyuka.
Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá,
miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.
– Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.
Majd behunyta a szemeit s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos
hányaveti kedélyességgel, melylyel csak a magyar ember tud meghalni:
– De ha vár egy kicsit, mingyárt megtudakolom tőle.
S amit igért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a
tanácsbeliek, egy félóra mulva már nagy fekete zászlót illegetett
Privoda hajdu a városház homlokzatára s a katholikus tornyokban rendre
megkondultak a halottat sirató harangok.
Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl
s alá irodájában. Szive majd mámorosan ugrált az örömtől: «Megvan a
kincs, megvan», majd összeszorult reménytelenül: «Azaz megvolna, ha az
esernyő kéznél lenne. De hol van?»
Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem
jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az
emlékező tehetségét, de csak annyit bírt mondani:
– Ki tudhatná már azt édes fiam, annyi esztendő után! És minek is volna
neked az a rongy esernyő?
Gyuri felsóhajtott:
– Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.
Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.
– Talán a Matykó tud róla.
A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a «mladi pan»
(fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a
kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett
azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is
odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon?
(Tudja már azt más is, nem csak a jó Isten.)
Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a
kis szatócsboltnak a Gregorics-házban s jelen volt, sőt segített a
megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre
esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az
összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy
kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.
Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyüt morzsolt szét a szemében e
részleteknél.
– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő, – ismétlé özvegy Bothárné,
– soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.
– Nem ér semmit, – dörmögte Gyuri úr, – azt kellene tudnunk, hogy hol
van most.
– Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!
Ez volt a legvalószinübb. Nosza szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg
kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is
találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és
mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva
bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult
elő. Tizszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő
sort nem veszszük annak:
«_Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó._»
Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt
lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos fel kell tehát a fehér
zsidót keresni. Ez az első teendő.
De ki voltaképen a fehér zsidó?
Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a
zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga
volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös,
vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi
izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra
növekedtek Beszterczén, a hajszinek szaporításáról ellenben nem
gondoskodott az Uristen.
Még sem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy
hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak és annál inkább valószinű,
hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő búza-utczai
kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát
megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek czégéréül
vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a
következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: «Csak a mezők liliomai
ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.»
(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai
valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)
Gyurit mind e magyarázatok nem igen elégítették ki, s bár nem volt
eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment
a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz,
tudakozni bővebb részletekről, mivelhogy ő hosszú ideig volt a városban
közjegyző s ösmert minden embert, minden viszonyt.
Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál
vagyona, mely minden valószinűség szerint egy külföldi bankban van
letéve utalványra, _majdnem_ megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem
szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az
esernyőt meg valószinűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű
zsidó.
Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori
gyámjának.
– Ennyit sikerült megtudnom. De már most mitévő legyek?
– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell
kutatni!
– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz,
ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.
– Még sem szabad a fonalat elejteni.
– Ösmerte gyámatyám Müncz Jónást?
– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire.
Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével,
lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott
Sztolarik, mint egy kecske) a Gregorics Pál veres esernyője volt a
kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán
tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: «Talán bizony a
másvilágra is eljár házalni Jónás és ott vette ezt az esernyőt
Gregoricstól?» Mire ő nevetett és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még
nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta
a fiai közt, Móriczé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a
legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a mult héten kapta Bars vármegyét, de a
más világra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem
_muszáj_.
A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:
– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak
is). – Ilyen memoriája csak az isteneknek volt!
– Szerencsés ficzkó vagy Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most
jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.
– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki épp oly könnyen
hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre, – de hát mi lett a szegény
Münczczel?
– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon
elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is
most vagy tizennégy esztendeje ő rá esett a sor. (Ne félj, a
Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak
várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai
nyomról-nyomra a fölkeresésére s kisült, hogy az öreg Jónás
megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy
darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a
híre, míg végre egy napon kivetette a holttestét a Garam.
Az ügyvéd szép arczán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott
végig.
– De hisz’ akkor az ernyő is a Garamba veszett.
– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most
is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg
senki. Próba szerencse, fiam Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira
vetném magamat s mennék, míg csak…
– Mennék én is, de hová menjek?
– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét
vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán
házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem
tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.
– Merre esik Bábaszék?
– Mingyárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy
kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.
– És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?
– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak
Bábaszékre.
A MI ROZÁLINK.
Igen is, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven
váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó és
okvetetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike,
melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a
bírájukat polgármesternek titulálják s hogy az év egyik napján
odahajtanak a «laz»-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból
egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát s ugyancsak e napon
eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is és kirakodik a
sátorában; mézeskalácsból való sziveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan
szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek.
Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden
bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a
világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár
előtt, ennyi és annyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a
vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferencz halála éppen
két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi
várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká
emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet
mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégis csak polgár az
ember s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a
szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros
«kisbíró», dolmány helyett ámbár rézcsattos tüsző van a hasán, hajdúnak
neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának
saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vizipuskát is szereznek.
Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.
Kivált, mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis
nyolcz-kilenczszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult
ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván
életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája
csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Jó Zólyom városa Tót-Pelsőcz ellen tör.
– Hiszen nem város ez, még patikája sincs.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőczöt. (Pedig én Istenem, hiszen
nem lehet minden zug és szöglet Besztercze vagy London!)
De Pelsőcz is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és
acsarkodik:
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem
telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak
való.