gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott
sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon
azt parancsolta neki az úr: kerits nekem gyorsan egy üstöt és két
kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az
üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőmüvest ugyanakkor
beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt s tanuskodhatik
rá.
– Ej no – mondá Gáspár úr vidáman – szerencsés ember vagy Matykó. Hiszen
ha tanuid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan
tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat.
Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat
a hinárból. No igyál még ebből a bikavérből egy pohárral és ne haragudj
a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt
sehol se találtuk az ingóságok között s a kolompáros mégis az árát kéri,
hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tünhetett voltaképpen?
A Matykó vállat vont:
– Azt az Isten tudja.
– És te nem láttad volna azután többé?
– Nem.
– Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?
– Nem tudom.
Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.
– Olyan vagy, mint a «Nem tudom János» a mesében, az is azt mondta
mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik
az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja barátom, akkor
aztán benne maradsz a mártásban.
– Csakhogy ösmerem ám az egyiket!
– Hogy hívják?
– Hiszen ha a nevét tudnám.
– Hát akkor mit ösmersz rajta?
– Három szőrszál van az orrán.
– Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?
– Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.
– És hol szedted fel a két kőművest?
– A székes-templom falát tatarozták, onnan híttam őket.
Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt
benne s most már égett a föld a talpa alatt s legott nyakába vette a
várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van
az orrán.
Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál
felől tudakozódék, egyszeribe feleltek hárman is:
– Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a
nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére.
Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és
téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a
Kerepesi-úton dolgozik egy nagy házon.
Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni és a
fővárosig meg sem állva, ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.
Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta.
Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga
elszakadna!
– Hop hó Prepelicza! – kiáltotta utána. – Megálljon! Éppen magát
keresem. Beszélni valónk van együtt.
– Jó, jó, – felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból
– jőjjön hát fel, ha beszélgetni akar.
– Maga jőjjön le, mert sürgős a dolog.
– Kiáltsa fel, ide is meghallom.
– Azt nem lehet, négy szem közt kell beszélnünk minden áron.
– Jó vagy rossz? – firtatta Prepelicza a magasból.
– Nagyon jó.
– Nekem jó?
– Magának jó.
– No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd
lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.
– Ne okoskodjék! Jőjjön le rögtön Prepelicza. Nem bánja meg.
– Ejh, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.
– Hát majd mingyárt megüzenem.
S a legközelebbi csigával fölküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós
tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.
Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a
malterozó kanalat az állványra s a legközelebbi csigával lejött az
anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csudák.
– Parancsoljon velem a tekintetes úr.
– Kövessen!
– Akár a pokolba is, tekintetes uram.
– Olyan messzire nem megyünk – szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.
S valóban csak a «Kakas» czímű korcsmába vitte, ahol bort hozatott s
barátságos koczczintgatás közben így szólt hozzá nyájasan:
– Tud-e maga beszélni, Prepelicza?
Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan,
fürkészőn nézett az ismeretlen ember aczélszürke, apró szemeibe, aztán
így felelt óvatosan:
– Beszélni a szajkó is tud, uram.
– Én Beszterczebányáról való vagyok.
– Úgy no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna
az uraságát valahol.
– Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul
Gregorics – tudja az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.
– Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az
öcscse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle
tövét) miféle üstről van szó? Uram Isten, ha én minden katlant és
serpenyőt eszembe tartanék, amit életemben láttam.
Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített hát
rá s megkínálta szivarral Prepeliczát, aki azt megnyálazta előbb, hogy
lassabban égjen, aztán rágyujtott és a nagy, szögletes kőművesi
czeruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki
véletlenül rájött, hogy eladó portékája van s érzi, hogy megjött rá az
igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma és a portéka ára
mesésen megnövekszik.
Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a
zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó
szemeiben s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: «Jó napot,
Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza
András!»
– Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan
bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi
Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugy-e nem rossz ez
a borocska? Hogy hordó szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy
szaga. Hozz még egy üveggel ficzkó, aztán eredj a pokolba, hagyj
magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént,
hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga
okos ember, Prepelicza. Mindebből látom, hogy emberemre akadtam. És én
azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud
beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugy-e, így
értette?
– Ühüm – mondá a kőműves s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán,
amint nagy lélekzetet vett rajta keresztül.
– Azt is tudom, – folytatta Gregorics Gáspár – hogy a szajkó nyelvét
bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza…
– Nem, nem – hebegte Prepelicza szemérmetesen.
– Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.
S ezzel két százast tett ki a bőrtárczájából maga elé.
A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papirdarabra, a két
meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik.
Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte
magát és így szólt rekedtes, tompa hangon:
– Az üst nagyon nehéz volt… Borzasztó nehéz volt az üst.
Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre
nézte a bankókat s azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van
otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.
– No, mi az, Prepelicza? – kérdé Gregorics csodálkozva. – Még mindig
hallgat?
– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék, – sóhajtott a kőműves
– nagyon nagy kő lenne. Meglehet, el sem bírnám.
– Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében
kövekkel dolgozik és most azon kezd síránkozni, hogy kő lesz a lelkén.
Hát czipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz forintot adjak és ne
követ, hanem egy meleg czipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek,
Prepelicza!
Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos vörös kezeit tüntetve hátra
rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.
– Talán kevesli?
Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé és a haját borzolta, egy
beteg kakaduhoz hasonlított, egy darab idő mulva felhajtotta fenékig a
poharat s olyan erőteljesen vágta le az asztalra, hogy a talpa menten
letört.
– Czudarság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz
forint. Pedig az Isten egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan
becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr
mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!
Gregorics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.
– Hát jól van Prepelicza. – Nem kell ezért mingyárt megharagudni. Ha
olyan drága a becsülete, hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a
két százast a nadrágja zsebébe.) A másik kőművest keresem fel, a
pajtását.
Kivette a peneczilusát és megcsendítette vele a palaczkot.
– Fizetek!
Prepelicza elnevette magát.
– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat
keresi fel. S az nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze.
(Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy mérges kelés éktelenített.)
Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent elmondok.
– Isten neki! Megvan az alku.
Prepelicza most már körülményesen elbeszélte amaz utolsó éjszaka
történetét, miként vitték el az üstöt az udvaron, kerten át egy picziny
házikóba.
– A Libanonba – sziszegte kéjjel Gáspár úr és az üstöke is csapzott az
izzadtságtól. – A poronty házikójába.
Elmondott mindent, mikép került oda másik társával egy este, hogyan
vitték az üstöt a kis házba, hogyan állott őrt Gregorics Pál mindaddig,
míg a közfalba beépítették. Gáspár úr izgatott kérdéseket tett közbe.
– Nehéz volt-e az üst?
– Roppant nehéz volt.
– Nem látta senki, mikor az udvaron keresztül vitték?
– Egy lélek se. Mindenki aludt a házban.
Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme
csillogott, gondolatai a jövőbe száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag
embernek, töméntelen kincsek urának – még tán báróságot is vehet. Báró
Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz. Az a
szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyüjthetett, nagyon
sokat. Hiszen olyan takarékos volt.
– Mit adott az öcsém maguknak?
– Ötven forintot egynek-egynek.
– Igen helyes, nagyon helyes.
Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott
nekik a Pali. Attól kezdett félni, hogy ezreket dobott oda a
hallgatásért.
Bántotta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé
lesz, minden áron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mingyárt
megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a gondolaton, mikép főzi le
Boldizsárt és Panyókinét.
Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett és le se szállott a háza
előtt, hanem Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy
meg szeretné venni a Libanont.
Így hítták a megboldogult pap kuriáját, amelyet Gregorics Pál Wibra
Gyurinak vett meg a pap özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen
beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a
Libanon czedrusait s mikor a kis tagot megszerezte, maga is czedrusokat
próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor beszterczei
föld ellene szegült, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az
istentelen beszterczeiek pedig csupa merő csúfságból elnevezték a kedves
kis birtokot Libanonnak.
Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.
– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén
is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almákat, el sem
gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Libanont megvenni?
– Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.
– Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van, – mondta Sztolarik hidegen,
– a tulajdonos kiskorú, sok irka-firkával jár az árvaszékhez. Én
örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van. Ma-holnap végez a fiú,
nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis _skvarkájával_[4], amit tud. Még
szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom
ebbe. A fiúnak végre is praetium affectionis ez a kis viskó s ez a két
hold, ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.
– De ha nagyon megfizetném? – vágott közbe Gregorics úr izgatottan.
Sztolarik úr kiváncsi lett.
– Mit nevez ön nagynak? Mit szándékoznék érte adni?
– Hát adnék érte – s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett
mint a skarlátposztó – adnék érte tizenötezer forintot.
– Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a
papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piacztól, három
forintnál többet nem igen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre… de
ez már a maximum.
– Utcumque – mondta hangosan Sztolarik – az ajánlat nem kedvezőtlen.
Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen
elhatározással – én belemegyek a dologba a fiú érdekében, de előbb még
irok neki és beszélek az anyjával is.
– De nekem sürgős a dolog.
– Még ma irok hát a fiúnak.
Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament s
harmadnap délután egy kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a
Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken megosztoztak), kérdeztetvén
egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.
Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ és hogy
köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr
pinczemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefolyik minden.
Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a
pinczemester.
Alig hogy elment a pinczemester, nyomban jött a levél (Gyuri
beleegyezett az eladásba), Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni
a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyilt az iroda ajtaja és belépett
rajta a poczakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan
megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött.
– Tessék helyet foglalni Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?
– Sok, sok pénzecskét hoztam – lihegte, még ki sem fújva magát.
– No, az éppen elkel a háznál.
– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a
Libanont.
(Boldizsár úr híres volt a mézes-mázos beszédjeiről.)
– A Libanont? – kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a
többit: Mi az ördög lelte ezeket? Majd fenhangon felelte: Talán a bátyja
számára?
– Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska,
csinos, kedves s az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.
– Igen különös… valóban különös.
– Miért volna olyan különös? – kérdé ez megütődve.
– Mert éppen van már rá egy vevő.
– Ah csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégis csak rokon. És végre is
többet adok érte, mint az a másik…
– Azt bajjal hiszem, – vélekedék a gyám, – az eddigi vevő tizenötezret
kinál.
Boldizsárnak még csak a szemöldöke sem rándult meg.
– Nem tesz semmit. Én megadom érte a huszat.
Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér s nyugtalan
kiváncsisággal fordult a gyámhoz.
– Tizenötezret kinál? Ki lehet az a bolond ember?
– Hát az bizony a Gregorics úr testvére, Gáspár.
Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a
névre Boldizsár úr s holthalaványan rogyott egy székre.
Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy
szél érte az öreg urat, rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért
kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával
hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért
Boldizsár úr s mentegetőzni kezdett.
– Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok
már, s az emberi gépezet tökéletlen… Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát
igenis megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár ki is fizetem most
mingyárt.
Sztolarik elgondolkozott.
– Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése
szükséges előbb. Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.
Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál),
miközben váltig azon gondolkozott, vajjon miért törik magukat
Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell lenni. Hátha aranyér van
a Libanon gyomrában? Végre nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok
is itt turkáltak eleinte, nem Selmeczbányán.
El is határozta, hogy mingyárt holnap közli a gyanuját Drotler István
nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti
fúróját a földbe, okvetetlenül kivallja neki, mi lakik benne.
De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, másnap jött Gregorics
Gáspár tudakozódni, van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.
– A levél megjött… igen igen, megjött a levél, de valami más is történt.
Új vevő akadt, aki húszezer forintot igér a Libanonért.
Valóságos mennykőcsapás volt ez Gáspár úrra.
– Lehetetlen – hebegte. – Csak talán nem a Boldizsár?
– De éppen a Boldizsár.
Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka
reszketett a felindulástól és a hadonászó botjával (minthogy épen az
ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné ő nagysága egyik
virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.
– Oh a gazember… a gazember! – sziszegte fogai közt.
S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra
hosszáig, mialatt félig hallhatóan tünődött:
– Hogyan tudhatta meg? Megfoghatatlan!
Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit
a beszterczei illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az
üstöt falazták, több testvére is él még. Ha már most az egyiknek megért
a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte valamit a másik is,
minélfogva Prepelicza Mihály vasútra ült és felkereste Beszterczebányán
Boldizsár urat. Nincs ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem
megfoghatatlan az, hogy Prepelicza Mihály nem szamár ember.
– Oh a gazember, a gazember! – hajtotta egyre szenvedélyesebben. – Nem
lesz az övé, azért se lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer
forintot adok a Libanonért.
Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, dörzsölgette a kezeit.
– Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a multkori
szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva.
Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy gyereké, egy gyereknek az
érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem… Nem találja
Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem?
Gregorics Gáspár beösmerte a mondás szépségét és ujra meg ujra szavát
vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát valóságosan
megvasalva távozott.
De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaz nap este találkozott a kaszinóban
Gregorics Boldizsárral s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma
megint nála járt és újabb ötezer forinttal igért többet a Libanonért,
mint ő.
Boldizsár úr ezúttal egy csöppet sem jött ki a sodrából.
– Legyen hát harminczezer forint.
S ez a bolondos liczitáczió így folyt napokig, hogy már az egész város
kezdett figyelmes lenni rá, megőrültek-e a Gregoricsok – vagy pedig
valami más fogantyúja van a dolognak?
Jött Gáspár, harminczkét ezeret igért, meghallotta ismét Boldizsár,
ráigért háromezer forintot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála
kezdett égnek meredezni az embereknek a rettenetes vetélkedésnél. Az
árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt: «Hadd
nőjjön a birtok értéke, csak hadd nőjjön!»
És az nőtt is, egész ötvenezer forintig. – Ennyit igért már Gregorics
Boldizsár. És még tudja Isten, hol fognak az összeveszett testvérek
megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert Drotler bányamérnök, ki a
felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik
megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a beszterczei föld
gyomrában egy unczia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán
azt, amit az _asszonyi fogakon_ beletemettek.
– De hátha kőszén van a Libanon alatt?
– Az sincs.
– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.
– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy
szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A
szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv
sincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még
magoktól csepegnek?
Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az
arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak
hullott az arany.
Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le
ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be.
Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb
volt.)
Gáspárnak ugyanis feltünt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog.
Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem
tud semmiről s Prepelicza Mihály neki nem adta el a titkot. Prepelicza
ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is
eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végkép lejár, így azonban a két
férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy
a harmadiknak ne szóljon.
Mindezt ekkép állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak
kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára
szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért s ezzel
a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy
akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst
miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és czélszerűbb, ha közösen vennék meg,
közösen bontanák fel a kincset rejtő falat s féken tartván a Prepelicza
nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit? No
már bizony, százszor okosabb lenne.
Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral és Sztolarik úr
nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá
Boldizsár úr és kijelentette, hogy visszaveszi szavát a Libanon
megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást
is csinált és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.
– Semmi az, – gondolta Sztolarik úr – majd megveszi negyvennyolczért
Gregorics Gáspár.
Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés
megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.
– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint
egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mingyárt akkor nem
fogott szavamon, most már bele nem megyek. Az ördögbe is,
negyvennyolczezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.
A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a
dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását
s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát
Boldizsár úrhoz s felajánlta a Libanont negyvenötért, Boldizsár azt
felelte kurtán, a tokáját vakargatva:
– Hát bolondnak néz engem az úr?
Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:
– Nem bánom no, tartsa meg a Libanont negyvenért.
Gáspár csendesen rázta a fejét:
– Talán csak nem ettem maszlagot.
S most újra megindult a liczitálás, de már _lefelé_, kinálta
harminczötért, harminczért, huszonötért, míg végre sok mindenféle
hercze-hurcza után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen
vették meg s közösen iratták a nevükre a telekkönyvben.
Aznap, mikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba
ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a
későbbi tanuvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mingyárt akkor
felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt
egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a
főkérdés a Gregorics-pörben, melylyel egy évtizedig vesződött a
beszterczebányai királyi törvényszék.
A pör ugyanis akképen kezdődött, hogy Prepelicza Mihály egy pár hónap
mulva megjelent a Gregorics testvéreknél s részt követelt a kifalazott
kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél
Panyókinénak.
A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.
– Megcsaltál gazember! Te is czinkosa voltál annak a megholt zsiványnak,
aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta,
hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és
szegeket a katlanba. Jó, hogy ide jöttél. Majd mingyárt kikapod a
részedet a kincsből.