egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De
az nem az igazi. Ami egyébiránt úgy is mindegy. Egy nábob lakott
Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz,
hogy csak jó szívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát
’iszen éppen azért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni
tőle s ha jó vásárt csináltak, mindig megkinálta ebből a nektárból egy
liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy
egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani
se akart róla: «Ferencz császárnak sincs annyi pénze, hogy azt
megvehesse.» Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a
lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: «Oh, de
felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem
ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom,
helyre jönne.» Mire elérzékenyült a nemes gróf és legott hivatta a
pinczemesterét, parancsolván: «Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a
«lebensretter» hordóból.» Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak,
csinos úri dámák, meg akarta őket kinálni a konty alá való
tündéritalból, jelenti azonban a pinczemester: «Nincs már abból egy
csöpp se.» – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. «Mind bele
ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.» Az öregem ugyanis egy
három akós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák
még ma is él és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren
Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon
jó? No igyék még az útra Sztolarik úr egy kupiczával.
Amint a közjegyző elment, behítta a Matykó inast.
– Eredj el rögtön a kolompárhoz és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress
nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon,
hogy miben jársz.
Hej pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne
tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.
– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.
Gyertyagyujtás előtt ott voltak a kőművesek is, az üst is.
Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába és
gondosan becsukta az ajtókat.
– Tudnak-e kendtek hallgatni?
A kőművesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelte az idősebbik:
– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a
világra kerül.
– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.
– Azután is meg lehet vele próbálkozni, – mondá a fiatalabb kőműves, –
ha érdemes.
– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan
nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér és azt úgy
elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.
– Csak ennyi?
– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a
ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.
A kőművesek újra összenéztek és felelte az idősebbik:
– Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?
– Majd elvezetem.
Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elől
eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a
járás.
– Jőjjenek utánam.
Végig ment a kerten. A kert háta mögött állt a «Libanon», egy kis kő
házikó két holdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges
zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg Gregorics az
özvegy papnétól és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is
írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta
lakatlan, elhagyatott.
A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a
kőfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogy ha készen
lesznek, jőjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a
befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.
Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az
ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a
katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fürészpor, de azért szörnyű
nehéz volt, alig bírta vinni két erős kőműves. Belül volt, ami volt.
Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg
csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.
– Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.
– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál és kifizette nekik az igért
összegeket.
– Most már elmehetnek.
Az öregebb kőműves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.
– Azelőtt máskép ment az efféle, – mondá némi fitymálással. – Olvastam
is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszuratták ilyen
alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de
az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.
– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.
De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős
tölgyfaajtaját és haza ment, lefeküdni.
Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett
fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapir csak
pillanatnyira csillapították. Rettenetes bágyadt lett és a szeme
karikáiban valami tompa, kisérteties homály jelent meg. Nyögött,
sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ
iránt.
– Jó ebédet készíts Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú
megjön délre.
Egy fél óra mulva újra odaszólt Ancsurának:
– Mézzel legyen a mákos csík Ancsura, mert a fiú úgy szereti.
Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy
egész üveg savanyú vizet, nagyon jól esett neki, rettenetes belső
forrósága lehetett.
Déltájban még erősebbek lettek a görcsök s vért kezdett hányni. Ancsura
megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért, vagy papért?
Gregorics a fejét rázta.
– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút
várom. Hány óra most?
Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.
– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal Eredj, mondd meg Matykónak,
álljon ki a kapu elé, várja be Gyurit, hogy behozza a táskáját.
Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt
nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.
Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól
van, kiküldi Matyit.
De a beteg egyre türelmetlenebb lett:
– Vidd ki Matyinak a tülköt Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld
zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy
azzal is elébb tudjam.
Hát biz’ a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még
kevésbbé merte megvallani a mulasztását.
A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem
figyelt, föl-fölemelve a fejét a párnákról és a fejéhez támasztott
kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne
neki.
– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.
A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár s a lengedező szél mámorító
akáczillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta és a lelkének egy
réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és
akáczillat.
– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel, – lihegte alig
hallhatóan – hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.
Behúnyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy
látszott, mintha jól esne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp
forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem
volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.
A beteg sóhajtott:
– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!
Azután hozzátette:
– Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…
Mosolygott bágyadtan és újra kinyitotta a szemeit:
– Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…
– Nem gondolom, semmit se hallok.
Gregorics ingerülten mutogatott kezeivel a másik szobába:
– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg Ancsura
hamar, hamar…
Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra
volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit liczitáltak
Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt két alabástrom oszloppal, aranyos
lépcsősorompókkal s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott
az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.
Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.
Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben,
egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: «Hallom a
tülköt, hallom», aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.
Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt,
az ágy el volt öntve vérrel s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren,
nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott és az esernyőt tartotta
görcsösen.
Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és szomszédok közt
gyorsan hire futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből
származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal
megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés s ha előbb
hivatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar
ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben
Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb
féltestvére, ki nyáron falun lakott és csak estefelé értesült a szomorú
esetről, kétségbeesetten ordított fel:
– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig
imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron s íme mégis most halt
meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a
két tolvaj mindent ellop azalatt én előlem.
Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már
Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen
az uralkodást, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor
lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.
– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd
megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan
életü személynek! Takarodjék innen!
Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele Ancsura.
Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit és
áthurczolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták
az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári
könyveket s más effélét.
Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt,
senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a
koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott
valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert
talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is
Ancsura, mégis csak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, urias
Gregorics-ház, mely ő rája maradt, még sokkalta jobban s amint
véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendőjét, a gyászgyülekezet
valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt
felemelni.
A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az
emberi véleményekben a mai nappal.
Harmadnap összegyült az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a
végrendeletet felbontották. Hát biz’ ez egy kicsit furcsa volt.
A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.
Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy
akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-két
ezer forintot. S ilyen asszonyságot névszerint kilenczet sorolt fel, a
hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta
készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak
kiosztásával.
A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig s Boldizsár testvér, vagy
néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy
fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:
– Hát ez is helyes.
– Méltányos.
– Isten neki.
– Jól tette.
Csak Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilencz asszony neve
elhangzott.
– Ah no! De különös… de különös!
Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken
fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali),
nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel:
– Tessék tovább olvasni közjegyző úr!
A közjegyző kurtán felelte:
– Nincs tovább.
A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez
rohantak.
– Az lehetetlen.
A közjegyző vállat vont:
– Pedig egy betű sincs több.
– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?
– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva
vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.
– Megfoghatatlan! – hörögte Gregorics Gáspár.
– Az egészben az a különös, – vélte Boldizsár, – hogy a szakácsnéjáról
és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a
szita alá.
– Igen, igen, – bizonyítá Gáspár – ebben valami turpisság van.
A közjegyző sietett őket megnyugtatni:
– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre
a testvéreké.
– Igen, igen, – jegyzé meg Gáspár – ami az ingatlant illeti. De hol a
készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy
ezzel valami suskus történt.
Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.
A KAPZSI GREGORICSOK.
A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe
és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalónokban,
hol az öreg cseresznyefa zongora felett «Zrinyi Miklós kirohanása» van
felakasztva, ahol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán
üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy
Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel s ebben
a pohárban orgonavirág illatozik.
Ah, ezekben a kedves kis szalónokban valóságosan pezsegtek, forrtak a
vélemények.
– Mégis csak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan
volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri
asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább
ilyen), az mégis hallatlan dolog.
A kilencz asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város
róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük s ha voltak, akik
Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:
– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett
fiatalabb korában.
Sőt azok is, akik föltétlenül elitélték Gregoricsot, ilyenformán
okoskodtak: valami barátságnak mégis csak kellett lenni, hogy
megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még
akkor se, ha a legrosszabbat veszszük; sőt az esetben még nagyobb
tapintatlanság.
– Olyan stikli ez, – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) – melyért
ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne
golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére,
hogy nemes ember, a saját peniczilusommal vakarom le.
A főlevéltárnok s egyszersmind a tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli
ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen máskép fogta fel
az esetet.
– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak
harminczöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilenczen
matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiskréczió, vagy egy kis rágalom? A
rozsdás aczélpengén nem hagy már a lehellet semmi foltot. A hernyót is
csak olyan fáról szedegetik le, ugy-e, amelyiknek levele, virágja van,
vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igen is, a
férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy
poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Már
pedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És
ebben az egyben van elhibázva.
Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot
csaptak városszerte a megboldogultnak kilencz Flammejáról, mire mindjárt
másnap reggel nagy dérrel-durral beállított a közjegyzőhöz Vozáry
István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek és
kijelentette, hogy miután az ő nejének soha se volt semmi viszonya ama
szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja.
Amint ennek a hire is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a
többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert ő nekik se
volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit,
mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ránczosképű anyókákat
látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy
pironkodva az erényeikről beszélni.
De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik
ilyenformán a végrendelethez csatolt husz ezres – már tudniillik kettőt
kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt
semminemű viszonya Gregoricscsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén
nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilencz volt.
Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyuságra fordult. Sehogy se
bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába és
ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltünt, hogy sehol semmiféle
nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adás-vételi
okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt
volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő
nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:
– Az a bolond tenger csinálhatja a konfuziót, amit Shakespeare
Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.
Tájtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és
Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a
hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két
cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az urral, mikor a
cseh birtokaira utazott.
Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza
hiresztelte a csehországi utat, de voltaképen Szegedre vagy Kolozsvárra
jártak, hol a Gyuri fiú tanult.
Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!
Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de
ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban
pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta
juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.
De hát odaadta-e? Azt már csak még se tehette, hogy egy tacskóra
százezreket bizzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy
rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára
beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se
tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva
garas pénze nincs s maga is el volt keseredve, a miért üres kézzel
hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné
tette a szegény fiút, bőkezüen költött rá, míg élt s most egyszerre
kiapadt a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leczkét
adó diák lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e
őt az egyetemre küldeni.
– Ejh – vélte Sztolarik – hiszen ha az lett volna a czélja, hogy a fiú
kapja meg összes pénzét, nyiltan is neki ajándékozhatta volna, az urak
nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?
Biz’ ez igaz volt, s éppen azért tünt fel megmagyarázhatatlannak,
rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics
száznyolczvanezerért, a privoreczi birtokot hetvenötezerért, a mi
összesen egy negyed millió forint. Uram Isten, hát hova tette volna azt
a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi
azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos
volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett
ennek a találgatásában bolondulni.
Nem látszott ugyan valószinünek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a
fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a
Gregorics-testvérek még se mondtak le ennek a lehetőségéről s kémeket
fogadtak, akik titkon ügyeljenek Ancsurára s elejtett szavait megvigyék,
valamint Pesten is találtak egy ügyes ficzkót, aki az időközben
jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön és életmódjából és
szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.
Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi
előadásokat, a «Hét bagolyban» lakott s egy kis olcsó vendéglőben
étkezett a Képiró-útczában, mely az «Első április» czímet viselte. E kis
vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a speczialitásoknak,
melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt
festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utczán egy sovány alakkal, s
alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:
_Soványi úr:_ Ugyan hol étkezik bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?
_Kövéri úr:_ Hát itt, az «Első április»-ben.
_Soványi úr:_ Ejnye, akkor én is oda megyek.
Ennek daczára azonban mégis rosszul főztek az Első Áprilisben s talán
éppen a _felültető_ párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése
«Első április»-nek. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha
hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a
csalafintaságot.
A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy
kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel
az «Első április»-ben, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl,
este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz,
azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember
lesz belőle.
A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak
nála lenne a negyedmillió s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a
Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy
tizenegy éves.
Ostoba föltevés volt, – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert
lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta
az örökölt házat s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak
harmincz forintot havonkint.
A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által
visszautasított tizennyolcz ezeren, meg azon a nehány százon, ami a
Gregorics Pál butorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből
befolyt, a többi vagyonnak pedig végkép nyoma veszett. Az egész város
törte ezen a fejét s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték,
hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának s – egyszer csak meglássátok,
visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy
Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s
abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se
megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony
kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.
De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét
legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála
előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála és azt ki nem fizette, tehát
Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.
Gáspár a homlokára ütött.
– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.
Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak
írva, de üst elő nem fordult köztük.
– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába
vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit
bele tegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.
Boldizsárral is közölte a gyanuját, Boldizsár ujjongott örömében:
– Az isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset.
Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk és sikerült
volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával
adós marad. De éppen ez a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a
gonosztevő mindég elhibázza valamiben.
A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki
és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót,
megvendégelte, etette, itatta, szép szerivel kikérdezgetvén a boldogult
utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri
a kolompáros.
– Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte
volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek,
Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban urad számlájára!