fiú a Gregorics-ház udvarán s addig-addig fürkészték, mig megtalálták a
privoreczi katolikus anyakönyvben. (Privoreczen volt a Gregorics Pál
falusi birtoka.) «Wibra György törvénytelen»-nek volt bejegyezve, anyja
Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett
abba szeretni idegen embernek is.
GYANUS JELENSÉGEK.
A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas ficzkó lett
belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte
mondogatni:
– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?
Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált legjobban, a Gyuri egyéb
tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg
nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki
az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:
– Nagy tehetség, higyje meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle,
Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?
Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem
mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor és így szólt:
– Hát egy szivarba fogadok és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.
A legfinomabb szivarjaiból kinálta meg az öreg professzort, aki igen
szeretett fogadni és fecsegni.
– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higyje meg Gregorics
úr. Csupa középszerű kölykökkel vesződöm egész életemben. Ezekre
vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higyje meg Gregorics úr.
(S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok
velük, Gregorics úr, – mint az állami pénzverő. Hallotta már Gregorics
úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a
minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza nagy vizsgálat
kerekedik s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból
belevegyítették a rézkrajczárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem,
Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáczión át csupa tökfilkóba
töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra.
Hiszen ért engem, Gregorics úr.
Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi
túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt s közel jártak a
valósághoz azok, akik, talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése
czéljából, egyre jósolgatták: «Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát
és adoptálja a fiúcskát.» Maga Kupeczky is azt beszélte: «Az lesz a
vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?»
Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna –
valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette
a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.
Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az
egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát,
úgy, hogy egész életére sánta lett s kinek kellene egy sánta szolgáló?
A másik körülmény még jobban facsarította el a különcz szívét. A kis
Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta,
azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet oda borult
a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arczát, szemeit, a hidegülő
kezét s először szólította a szíve hangján:
– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?
– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.
Valami csudálatos volt e perczben égnek meredt gyér vörös hajával az
öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését és az ő
vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve
összetört és a titka kiesett belőle.
Megragadta a doktor kezét:
– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha
megmenti.
Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt
Gregorics a veszély perczében megigérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a
doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.
A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics
lelkében nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket
állapított meg.
No ’iszen, éppen az kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen,
tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél szívecském valami ártalmas
gombát?
Gyuri a fejét rázta.
– Nem ettem apabácsika. (Ez volt az új czím. Az «apát» fölvette, de a
régi «bácsikát» el nem hagyta.)
Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán
az? – Meglehet, az eczet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk
csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt
tisztátalan. Gregorics keserűen rázta a fejét.
– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!
Gregorics mást gondolt, nem közölte gyanúját, de ott volt a legtitkosabb
gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta.
Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért
kinyujtott kéz ez.
Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a
nevet és a vagyont.
– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám.
Tehát nem állítom az útjukba.
Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.
Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És az kegyetlen és
bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt
ezentúl tekintetes úrnak és ne szeresse többé.
– Az csak afféle tréfa volt, – mondá – hogy apádra játszottam magamat.
Megértetted-e?
A fiúcska szemeiből kibugygyantak erre a szóra a könyek.
Az öreg Gregorics reszketett, lehajolt, lecsókolta a könyeit és a hangja
véghetetlenül szomorú volt.
– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne,
ha megtudnák.
Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz és
annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb
megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették
otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkczipőket lehúzták róla, hadd
szaladgáljon odakünn mezitláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát
szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:
– Ki ez a kis csirkefogó?
S hadd felelgessék, akik tudják: «A Gregorics szakácsnéjáé.»
Sőt, hogy teljesen elaltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett
Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is
vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénynyel, herczegek, grófok
gyermekei közt, a többi unokaöcscsöknek is egyre küldözgette az
ajándékokat, úgy, hogy a Gregoricsok, akik soha se szerették Pál
öcscsüket, kezdtek vele apránkint kibékülni.
– Nem rossz ember, – mondogatták – csak nagy szamár.
Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze
eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el
nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig
bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.
Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a
túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmesgyén
járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél s
ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden
szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is
túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.
Míg a fiú szépen fejlődött és kitűnő sikerrel végzett osztályt osztály
után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni.
Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a
vételárához el kellett adnia a bécsi bérházat, nemsokára azután valami
czukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kellett keresni a
privoreczi jószágára. Akadt is rá mingyárt egy gazdag kassai kereskedő.
Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke
most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a
beszterczei házát is átiratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg
volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Ujra járt a
társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva
ebédelgetett a testvéreinél, czélzásokat ejtve el itt is, ott is:
«Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.» Ujra látogatni
kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában,
azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet
soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen
törődtek ezzel: «Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg.»
Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok
érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer
elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindíg ki
tudott siklani a kérdések alól s egyáltalában nem látszott sokat
foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.
Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt ő neki egyéb cseh
földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a
veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára
volt kigondolva.
Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba
tehesse és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy
darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellényzsebébe eltehet s
mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a
cseh birtokaira utazgatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol Gyuri
tanulgatott az ő öreg mentorával.
Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor
szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, súgár termetű diák lett,
első eminens az osztályban s jellemre, magaviseletre is kiváló társai
közt.
Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban «Mátyás városában» (ahogy
Szegedet nevezik) s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta
lehetett őket látni sétálgatva a Tiszaparton s amint Kupeczkyvel meg a
Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos
hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik
megkompolyodott nyelvű építőmunkásának a származékai?
Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leczkeóra után ott várta
már az iskola kapujában s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a
gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon
és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a
vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő
készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti a fejébe egy varázsmondattal a
feladott leczkét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz
is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van,
ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig
magával hordott, valami varázslatos tulajdonságát képzelték,
olyanformát, mint az Aladin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a
legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös
esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az
irígyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól,
olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.
A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely
nevetségessé tette osztálytársai előtt az «apabácsit» s egy nap maga is
előhozta Gregoricsnak:
– Bizony vehetne már apabácsi egy új esernyőt.
Az öreg úr furfangosan mosolygott:
– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?
– Kinevetik érte az apabácsikát, higyje meg. A diákok már verset is
írtak rá.
– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami
fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany
lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd ha nagy
leszesz.
Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt
az esernyő nyelével s aztán hozzátette: «Ha majd tied lesz az ernyő.»
Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és
arczával.
– Köszönöm szépen apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de
csak nem a megigért ponny helyett?
És csintalanul kaczagott. Mire az öreg is nevetni kezdett,
megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő
nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha _befelé_, a saját
lelkének nevetne.
– Nem, nem, a ponnyt megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád
kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen.
Milyen makacsság! gondolta Gyuri. Ezek az öreg urak úgy ragaszkodnak a
megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is
negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon peneczilussal, csak a
nyelet és pengét változtatta azóta néhány izben. Hanem egy epizód a
Gyuri fejébe is szeget ütött s végkép abbanhagyta a kisérleteket az
esernyő ellen. Egy nap a «Sárgára» csónakáztak. A Sárga egy picziny
sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a
fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem
tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a
deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a
Tiszavizen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres
szakács-könyvében s voltaképen oda czéloz, hogy _asszony halpaprikást
nem tud főzni_, vagy pedig nem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi
hármas regulájára vonatkozik, melyet a halpaprikások főzésénél idők
kezdete óta szem előtt tartottanak: «habet saporem, colorem et odorem»
(Megvan az íze, színe és illata).
Hát mondom, a Sárgára rándultak ki, Kupeczky, Gregorics és Gyuri. Amint
már a parthoz ért volna a lélekvesztőjük, valami bolynak nekiment és
félre billent. Az éppen felállni akaró Gregorics megtántorodott,
elveszté egyensúlyát, elesett a csónakban s ijedtében kiejtette az
esernyőjét, úgy, hogy az egyenesen a vízbe pottyant, s az ár szép
csendesen vinni kezdte lefelé.
Gregorics felkiáltott: «Jaj az esernyőm!» Arczán síri sápadtság ömlött
el. Szemeiből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott, az öreg Ördög
Márton fitymálva jegyzé meg, áttolva pipáját a másik agyarára:
– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Nem volt az már való, csak a
_búzaembernek_ a kezébe. (Búzaember a rongyokból felöltöztetett báb, aki
a verebek elijesztésére van hivatva a búzák között.)
– Száz forint annak, aki visszahozza! – hörögte kétségbeesetten.
Az evezősök összenéztek, a fiatalabbik, a Börcsök Jancsi kezdte a
csizmáit lehúzni:
– Igazán nem tréfál az úr?
– Itt a száz forint – szólt lelkendezve Gregorics, kihúzva fekete
bőrtárczájából a százas bankjegyet.
Börcsök Jancsi, a szegedi «superek» egyik csinos példánya, Kupeczky felé
fordult.
– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú tempójában, mialatt az
esernyő csendesen ringott a víz felületén s ment egyre tovább a lusta
magyar Nilus bordás hátán.
– Nem, nem, – felelte Kupeczky, kit szintén csodálkozásba ejtett a
Gregorics különös ragaszkodása az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine
spektabilis, becsületemre mondom; nagy bolondság…
– Hamar, hamar – lihegte Gregorics.
Most még csak egy kételye támadt Börcsök Jancsinak:
– Nem hamis az a bankó, nemzetes uram?
– Nem, nem, csak hamar, hamar!
Börcsök Jancsi már ekkorra lehúzta a csizmáit, levetvén a mándlit, egy
szempillanat alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka s elkezdett az
esernyő után úszni; Ördög Marczi nem győzte utána kiabálni:
– Nagy szamár vagy Jankó! Mit csinálsz Jankó? Szállj ki Jankó! Ne kínozd
magad ok nélkül.
A megijedt Gregorics hozzáugrott, magánkívül megragadta egyik kezével a
nyakravalóját és fojtogatni kezdte.
– Ne kiabáljon, mert megölöm… mindjárt megölöm. Tönkre akar tenni?
Ördög Marczi nagy flegmával vette mindezeket.
– No hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Ereszsze el a
kendőmet!
– Hagyja hát a legényt az esernyő után úszni.
– De mikor arravaló a tyúk, hogy oktassa a csirkét – mentegetőzött Ördög
Marczi. – A víznek nagy itt a sebje, utól nem éri az esernyőt, de minek
is, mert eljön magától egy félóra mulva a «Sárga» túlsó partján,
minthogy karikára fordul meg a víz a sziget körül. Egy félóra alatt
kiterítik a halászok túl a nagy ólmos hálót s az úrnak az esernyője
beleszalad egész bizonyosan, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli
addig. Legfeljebb kiveszszük a hasából.
Úgyis lett, ahogy a vén halász mondta, az esernyő belekerült a hálóba, s
nagy volt öröme Gregoricsnak, mikor ujra kezében tarthatta kedvencz
jószágát. Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak,
habár csakugyan utól nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta
gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös
történettel, hogy egy bolond vén ember száz forintot adott az esernyő
kihúzásáért. Ilyen kövér harcsa se volt már a Tiszában réges-régen.
Találgatták szerte az irigy «fisérek», meg a piaczi kofák.
– Talán aranyból volt az esernyő nyele?
– Volt ördögöt. Fa volt a nyele.
– Talán a vászna lehetett nagyon finom?
– Ostobaság! Van is száz forintot érő vászon a világon. Piros kanavász
volt, az is rongyos, foltos.
– No hát akkor nem is úgy volt az.
– Pedig biz’ az úgy volt.
Maga Kupeczky is megszólta érte Gregoricsot a Gyuri előtt, nagy
bizalmasan:
– Fogadni mernék rá, hogy az öregnek a kobakjában eltört valami sróf.
– Szeszélyes ember, de jó ember – mentegette Gyuri. – Ki tudja, milyen
emlékek kötik az esernyőjéhez?
GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA.
Az eset egyébiránt csak később, évek mulva nyert jelentőségében, mikor
már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette,
Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg
mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy
napon Beszterczebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte
a hideg, maga is ágyba feküdt és így szólt zokogó tanítványához:
– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a
lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az ő kedveért, de mostan
kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú!
Gondoskodott-e rólad Gregorics? De én rólam nem gondoskodott. Hiába
minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.
És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverőleg
hatott a Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé fel nem
kelt az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét mulva értesíté a
gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.
De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra
csakugyan nem volt többé szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette
azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy
illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem
Gregorics Pál ezt a dolgot is czifrán csinálta.
Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban
gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy
fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára.
Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei
csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig
aludt.
Este felnyitotta a szemeit és így szólott:
– Add ide Ancsura az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már
jobban érzem magamat.
Egy piczinyt elaludt ismét, de csakhamar felriadt eltorzult arczczal.
– Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem s elvittek
a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim és alkudtak rám. Én pedig
szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a
szájamat, megnézte a fogaimat és így szólt: «Nem való ez már semmire,
csak a bőre ér öt forintot.» Amint így alkudoznak felettem, odajön egy
kaszás ember, megveregeti a lapoczkámat. Jaj, még most is fáj tőle az
oldalom. Érzem Ancsura, itt veregetett meg. «Enyém a ló – mondá, – én
megveszem.» Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötőféket
nem adom – ellenkezett a gazdám. «Úgy se baj, – hagyta rá a kaszás
ember, – majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból, várjon
rám, mindjárt jövök.» Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!
A rőt hajszálai égnek álltak s a halántékán halálos verejték
gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törülgette.
– Ostobaság, higyje meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem
a gyomorból.
– Nem, nem – nyögdécselte a beteg, – érzem, hogy végem van, érzem. Csak
annyi időm van Ancsura, míg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj engem,
nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy
sürgönyt teszek fel a fiúnak, Gyurinak, hogy rögtön jőjjön haza. A
gyereket bevárom. Igen, bevárom.
Odatoltak neki egy asztalt s gyorsan, erőteljesen leírta egy papirra:
«Jőjj gyorsan haza, az apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni.
Anyád.»
– Azonnal vigye az inas a sürgönyt!
Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre
hazajött, de rossz hírrel. A táviró-hivatal már be volt csukva, nem
lehetett a sürgönyt feladni.
No semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz
semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja
csak odabent, hogy a sürgöny elment.
Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította
magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt
lesz.
Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt,
nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi
emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: «Fölösleges a sürgönyt
elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egy pár nap
alatt helyre jön.»
Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott irószobájába, megivott
egy üveg tokaji aszút és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer
kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?
– Nincs.
– Nem fáj-e valamije?
– Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett
álmomban. Odabenn fáj valami.
– Nagyon fáj?
– Nagyon.
– Ne küldjek orvosért?
– Ne.
Estefelé elhivatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt,
mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette és még egy üveg
tokajit hozatott.
– A februári termésből, Ancsura.
Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az időből
való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban,
egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.
A «februári termés» az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a
tőkén egész tavaszig. Képzelhető, hogy a megtépedt szőlőnek micsoda
sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics
«Lebensretter»-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: «Ha az
öngyilkos két kupiczányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen,
násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.» (Vagy nősülni, vagy válni
akar, de meghalni nem.)
Koczczintottak az erős eszencziával.
Gregorics a nyelvével csettentett.
– Pokoli jó. Ebből ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a
kezdet, most én is ezzel szegem be a véget.
Azután ujra koczczintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr
egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebéből:
– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hivattam, hogy átadjam
megőrzés végett.
A kezeit dörzsölte és nevetett:
– Lesz benne czifra dolog is.
– Korán van ez még – jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. – Minek
siet úgy?
Gregorics úr bágyadtan mosolygott.
– Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy
kupiczával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik.
Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképen jutott az én apám ehhez a
borhoz. Az igen csinos dolog.
– Kiváncsi vagyok rá, Gregorics úr.