ha különös színű virág nyilt ki valahol a határban, oda a szent Péter
botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy szent Péter nem rég Glogován
járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!
S magát az esernyőt a miszticzizmus csodálatos fénye ragyogta be. A
titokzatosság köde voltaképen csak azt a körülményt takarta, hogy
miképen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona
keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a
prédán, a rozoga esernyőn.
És híre ment messzire, amerre csak a Bjela Voda folyik s egyszerű tót
emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak
imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a
rendkívülit. A népszerű szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik,
amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajjon
hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre,
az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.
Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy a holt ember felkelt,
amint megpillantotta és így száll a legenda mindig tovább, tovább,
magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis hugáét. (Hej,
milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer feleségül veszi!) S ha módos
ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák János papot a temetésre
a dalmatikával és a szent esernyővel, amely immár ereklye lett. De
nemcsak a temetésekre viszik, hanem gyóntatni is nehéz, reménytelen
nyavalyásokat, néha két napi járó földre, azzal a kikötéssel, hogy a
szent Péter esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen
az, hogy ne használjon, vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem
gyógyul, hát legalább üdvözül.
A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok
mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket,
még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő
alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi.
Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért azután
az ő tüszőjébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami pedig a glogovai papot
illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha zsákból
öntenék.
Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte,
hogy a veres esernyő, mely napról-napra fakóbb, vedlettebb, isteni
eredetű lehet. Nem egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka
védelmére s nem ebből ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott,
minden forrása.
«Uram Jézus, – mondá azon a szomorú reggelen – tégy csodát, hogy a
gyermeket nevelhessem.»
S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű
rongyos esernyőbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza
magát, aranyak potyognak a gyapjából.
Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a beszterczei püspök
ő méltósága is kiváncsi lett rá s maga elé idézvén a papot az esernyővel
egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta magának a történetét,
ájtatosan keresztet vetett magára:
– Deus est omnipotens – mondá.
Ami azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben.
Néhány hét mulva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János
papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a
sanctuariumban, a templom holmija között helyezze el.
Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképen
a hugát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti és neki nincs joga azt elvenni,
hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a lányka, semmi
kétség, a templomnak fogja ajándékozni.
De nem csak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó
barmokat szerzett be s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év mulva
pedig csinos kőházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét
is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdőből úri
asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyő
alá állva, egy imádságot elmondhassanak s ezek számára egy vendéglő is
épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz czímezve. Egyszóval
Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató
miatt megrestelték a helybeliek s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel
a templomra, abba két új harangot hozatván Beszterczéről. Srankó János a
halál országából való visszatérése emlékeül egy gyönyörű
szent-háromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert
Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott idővel János pap) tele
ültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még
glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén
Adamecznét, mert az még csunyább lett azóta) s annyira ment a glogovaiak
dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek
össze-vissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó
volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminő Selmeczen
van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget
hoznának ő nekik.
MÁSODIK RÉSZ. A GREGORICSOK.
A TAPINTATLAN GREGORICS.
Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt)
Beszterczebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember,
akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt
bazirozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után
futkosott, aki csinos kaczér leány s mindenütt a Kritikával találkozott
aki mérges arczú, vasvillaszemű boszorkány.
Gregorics Pál az apja halála után született, még pedig a temetési naptól
számítva kilencz hónapra s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot
követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt.
Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti
kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál;
nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született,
az örökség most már többfelé ment.
A gyerek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt
fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen
azért volt tapintatlan embernek predestinálva), hanem fölnevekedett,
nagykorú lett s átvette vagyonát, melynek nagyrésze időközben elhalt
anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó
gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se
mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött
a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon
a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az
akkori borkereskedői kellékből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még
megvan.
Gregorics Pálnak szeplős arczot és veres hajat adott a természet, amivel
az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se
jó. No hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A
közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek.
Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz,
mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi
magát rákenni fehér és fekete kenyérre.
Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetreméltó
lesz és egész életczélja abban állott, hogy szeressék az emberek.
És ő jó is volt lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki
előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok
félszegen itéljék meg a cselekedeteit.
Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint
először megjelent a piaczon és bement egy trafikba, finom
havannaszivarokat vásárolni, mingyárt megindultak a beszterczei nyelvek.
– A ficzkó harminczöt krajczáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk?
Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények
házában fog meghalni! Oh, ha szegény apja felkelhetne a sirjából és az
látná, hogy harminczöt krajczáros szivart szí. Uram Isten! Az öreg
szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen s
kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.
Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai
megbotránkoztató feltünést keltettek a városban, mire rögtön rátért a
rövid két krajczáros szivarokra.
Az embereknek ez se tetszett.
– Ez a Gregorics Pali voltaképen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya
lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!
Gregorics Pál igen megrestelte, hogy őt knikkernek tartják s a legelső
alkalommal, midőn egy jótékonyczélú bálon megjelent, (a tűzoltói
egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt s melyen a
meghívók szerint «felülfizetések elfogadtatnak,») husz forinttal
váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában:
«Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.»
Hanem erre azután össze is bujtak legott a rendezők és kimondták:
– Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.
De valóban volt okuk a förmedésre.
Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer liczitálni a
főispánra, egy báró Radvánszkyra.
Radvánszky tiz forintot ad a jegyért, Gregorics oda dob huszat. Hiszen
ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez,
Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán.
Milyen század! Milyen csodálatos egy század!
Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene
fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá,
«krakéler», ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy
«poltron».
Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha
kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a
várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe,
ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész
foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás beszterczei
társadalomban.
– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe
egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?
Gregorics Pálnak ez is a fülébe jutott s belátta, hogy az embereknek
igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember
szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.
Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a
megyéjét az eszével.
No ’iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki
legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt
nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a
kenyeret, mikor ő neki kalácsa van. A mi kis hivatalok itt vannak,
hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.
Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz és lemondott a hivataloskodásról,
a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból s
elhatározta hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég
tiszteletreméltó szép hivatás ez is.
Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak s hol őt
mint jó parthiet szivesen is fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik
mindig remélték, hogy a vézna köhécselő emberke egyszer mégis meghal,
minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel
(amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni) úgy, hogy Gregorics Pál
annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész
országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon
nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő multán), de
ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Hozzá menni ahhoz a
legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak
királyának a királynője lenni? No ugyan senki sem!… Szent András estéjén
sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti
udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál
alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell
Gregorics Pál. Poézis kell még ő nekik és nem pénz. Lehet, hogy valami
vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…
De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vén leányok; az két ugrás: közbül
a menyecskék vannak. A vén leányok az utolsó stáczió.
A bakfisek és a vén leányok két külön világ. Gregorics Pálról azt
mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp s erre a kis
Karolin megijed és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a
szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a
négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda
bedisputálni. Ah szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics
Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős
ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengetyűje.
Hiszen Gregorics Pál vért köp.
Oh te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csunya, satnya
ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag és végre is ő a saját vérét
köpi – hát mi közöd neked hozzá?
Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted a
«madamehoz», már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már
filozóf és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt
gondolná magában:
– Valóban, ő egy értékes ember.
Felkiáltana hangosan:
– Ápolni fogom.
És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem
válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések
lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:
Ha már is vért köp Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.
Ah kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már
rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok
rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó
előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.
A dolog igen egyszerű. A kinyilt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a
kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy
porszem sincsen a földiekből.
Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is
belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem
neki való a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy
vért köp. A vér végre is valami egyébre való.
Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra,
csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélű
Vozárynénak Bécsből hozatta a bokrétákat, a délczeg Muskélyi Mátyásnénak
a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy
fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagy-enyedi
madárkereskedő liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain
hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma éjjel olyan
szépen a madarak?
A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se itélik
meg helyesen a férfit, a vén leányok se, mindeniknek ferde a nézőpontja,
mindenik egy csalfa vesszőparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a
tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek
többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes
súly, amennyit a menyecskék előtt nyom valaki.
Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a
menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj,
pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy ők toporzékoljanak a
legvégén.
Nagyon, de nagyon únta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a
szabadságharcz kiütött.
Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi
fáradságot, csak a sereget csúfitaná. De ő minden áron tenni akart
valamit.
A toborzó őrnagy, aki jó ismerőse volt, azt a tanácsot adta:
– Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar működni, válaszszon
hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával
jár. Beosztjuk valami irodába.
Gregorics Pál kevélyen, sértődve egyenesítette ki magát, mintha bagoly
mimelné a pávát.
– Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak.
Melyiket tartja annak őrnagy úr?
– Kétségtelenül a kémszolgálatot.
– Hát kém leszek.
És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinus-félének (aminő
elzüllött alakok akkoriban bőven voltak) s egyik tábortól a másikhoz
járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan
emlegetik öreg katonák a «vörös esernyős emberkét», aki vakmerően tudott
keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arczot vágva,
mintha tizig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyűrt nadrágja,
ócska, borzas, beütött czilindere s a vörös, kampós nyelű esernyője a
hóna alatt feltünővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette
el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán
lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta,
mert így nyilatkozott róla:
– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.
A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben ujra visszatért
Beszterczére s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem
mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt
vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába.
Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez
a haladás, ez a bölcseség. Ez volt az ő teoriája is már.
Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell,
hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne
lehetne ez a két asszony egy személyben is?
Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról,
ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akár csak hatalmas erdőik szálfái;
az arcza elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni,
mikor az edényeket elmosogatta:
Tutaj szalad a Garamon,
Jankó pipál a tutajon.
Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behivatta egyszer a
szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült
még ilyenben.
– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj,
hogy jobban halljam.
Anka rá is gyujtott egy melankolikus tót dalra, a «besorozott legény
levelé»-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:
Tudod-e rózsám, mi az én ágyam?
Jéghideg kövön terített köpeny,
Ez az én ágyam.
Így alszom én. De hogy eszem?
Ételem lóbul, italom hóbul,
Tudod-e rózsám, így élek én.
Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:
– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!
Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez és elkezdte a kezével
simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt
csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán,
lejebb csúszott a Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s
durczásan eltaszította.
– Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.
Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:
– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!
De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.
– Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.
Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába s becsukakozott, hiába jött
ki Gregorics Pál utána s hiába ismételgette az ajtónál:
– Nem eszlek meg. Bizony Isten nem eszlek meg. No megállj Ancsura, majd
megbánod.
Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy
aranygyűrűvel és egy igérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem
eresztheti el, mondta, mert nem tudna hozzászokni másnak a főztjéhez.
Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű és megmaradt.
– De aztán megtartsa az igéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer
legyeskedik, hát megrúgom.
Biz’ az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő multán. Ancsura
megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy
aranycsattos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky
baronesszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni
izmos, fehér nyaka körül.
Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az
incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő
neki?
Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus
kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy
kis boltot bérelt a Gregorics-házban:
– Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?
A szatócsné nevetett.
– Oh te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej
Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!
Ancsa megnehezelt és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy
negyedóráig rezgett, csilingelt a csengetyű.
Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét
is csak az az úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét.
És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél
aligha fáj jobban.
Igenis, fülbevalót akart és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett,
hogy Gregorics Pál minél előbb _okvetetlenkedjék_. Hiszen lehet az ilyet
_siettetni_. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan
öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába,
felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros,
eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja,
hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a
mell pihegését is megláthassák.
Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és
osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány
is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany
fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik
«granatéros»-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.
– Hm, a granatéros megbotlott valakibe.
S valóban néhány hét mulva már az egész város pletykázta a szörnyű
eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. «No lám, a vén kecske
házi sót nyal.» Apró, pikáns szczénákat tudtak elbeszélni, amikben sok
burleszk-kómikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a
városban…
– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt
soha a világon!
Az idegenek vállat vontak (Ej dehogy nem történt!) és csitítgatták a
rokonokat.
– Semmi az. Szinte természetes Hiszen soha se volt egy korrekt dolga se
Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg és a
nagy vagyon rátok marad.
Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az
tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak s csak évek mulva éledtek
fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy
picziny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott
legelésző báránykával.
Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha
maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett,
láthatta, hogy a különcz Gregorics hasán egy vörös öv van s abból két
spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis ficzkó fog, egy ostorkát
tartva a másik kezében.
– Gyi, te Ráró!
És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficzánkolt, meg futni
kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.
S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végig
csámpáskodni a piaczon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy
gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából
volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron,
esőben, száraz időben mindig vele volt s melyet soha se tett le az
előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte és a
kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették:
«Tegye le, bácsi, az esernyőjét.»
– Nem, nem, – ellenkezett ő – megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezembe
kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.
Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez?
Megfoghatatlan az! Ejh, hátha ereklye? – Valaki mesélte (gondolom a
telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska
esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és
jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát
biz’ az igaz is lehet.